Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1882-12-10 / 50. szám
szalmából és veszöből kosarakat stb. fonnak. A városban pedig — imádkozni sem lát az ember koldústü! Az idegen kap 24. órára teljes ellátást, ezután: le is út — fel is úti — vagy jószántából megy,— vagy tolon- czozzák! Már most hasonlítsuk ősze Vácz városával! A polgárság ilyetén tervbe melyet én adtam elő, nem csak beleegyezett — gyűlést is tartott, sót egyes kereskedők a derék Reichenhaller Lajos gyógyszerész úr élén 10 — 20 3o sőt egyesek 80 írttal írtak alá. Összesen mintegy 25oo frt évente. — A város hatósága pedig--------------a füle gombját sem mozdította megHolott helyiség van, ottvan a rongyúl kezelt fáskert, — ott van a semmire sem használt úgynevezett vágóhíd fundusa. — A város is kioszt hetenként a koldúsoknak egykis: pálinkára valót! Pedig ezt hozzá adva a polgárság évi forintjaihoz, — a Glerus sem vonná magát vissza. „így és igy-----készen lenne Váczon a szegényház és meglenne oldva á la Nagy-Kőrös. a szegény kérdés is!“ Ugye bár practice köny- nyen megy az ily dolog? Csak hogy még valami hibázik?! Kérjék kölcsön önök Nagy-Körös város tisztelt polgárait, Vácz város urainak pedig mondják meg, hogy ők bizony, bizony, éppenséggel nem urai ennek a városnak, hanem hasonlón dijjazott és fizetett szolgái! Dixi et salvavi animam meam! Önök pedig ha elmennek néha Litániára ; a „ments meg uram minket“ elébe gondoljanak mást is. Kapronczay Gyula. "CSARNOK, EGYÜD ISTVÁN t Együd meghalt! Egy nagy ember, derék művész, jó hazafi lehelte ki életét. Ismét egygyel kevesebb, azok közül, kik büszkeségei voltak a hazai színészetnek. Ismét egygyel kevesebb az igazán jellemes és tisztességes embereknek l Eljött ide közénk Váczra, hogy üdülést találjon és — megpihent! Ő volt a Sárga csikó Márton gazdája, ő tőle kérdezte Erzsiké vájjon olyan nagy baj-e az ha valaki Váczról jön? És ő mégis eljött közénk. Igazán eljött Váczra és most nem kérdezhetik a Sárga csikóban vájjon baj-e hogy ha valaki Váczon volt. A Laczi apja igazán Váczon volt és meg is balt ott igazán. Soká volt beteg szegény. Sokat szenvedett, a halál csak kegy volt neki. A szeretet, mely egész szivét áthatotta, megtörte azt és sírba vitte a jobb sorsra érdemes férfiút. Fia, neje és anyja balt meg rövid időközökben és velők a temetőben mindig ott hagyta szivének egy egy negyedrészét. Azután beteges is volt már nagyon régen. A mellbajt még nem gyógyította ki soha orvos, ő rajta is csak az Egek ura segített. Már két éve lesz hogy nem láttuk őt a színpadon. Azóta nem is volt, Márton gazdának, Fileas Foggnak a ceremoniás mesternek a Kapitánykisasszonyban, a polgármesternek a Három csőrű kacsában, a Főtaikumnak Kozikiben és Van der Puff bárónak, a Kisasszony feleségemben olyan hatása mint a milyet ő tudott játékával szerezni. A Kornevilli harangok Gáspár apóját ő teremtette meg mint Serpolette-jét Pálmai. Ö kiaknázta ezt a szerepet annyira, mint kívüle alig egy színésze a világnak. Láttam a darabot Párisban. Gáspár apót gondolom Didier adta. Mi volt az ő Gáspár apója Egy üdéhez képest ? Mint mikor a Peleskei nótárius Gazsija ráront a színpadra, hogy Othellót megölje. így rontotta az illusiót a franczia „művész.“ Ez a szerep volt valamennyinek a koronája. És mennyi taps volt érte! Mennyi könny csordult ki gyöngéd szemekből, mikor olyan szívvel lélekkel énekelte az őrült kárán gdalát! Most már nem játszik, nem énekel nekünk. A függöny legördült és a darabnak vége. A művész nagyratörő lelke visszavonult a színpadtól és elköltözött tőlünk — örökre ! Boross. A temetés. A temetési szertartás kedden d. u. 2 órakor vette kezdetét, a váczi közönség rendkívüli részvéte mellett. Nem csak az intelligenczia volt nagy számban képviselve, hanem kis-Vácz földmivelöi és iparos lakossága is, kik nagy részben rokonai ismerősei a nagy Együd családnak mely az elhunytban legnagyobb fiát, büszkeségét vesztette el. Az Együd ős magyar nevet Váczon és Pócsmegyeren több mint 10 család viseli, nagyobbrészt földmivesek, kik mind jelen voltak a temetésen megadni az elhunytnak a végtisztességet. A legközvetlenebbrokonai közül jelen voltak: Máltás Hugó Budapest fővárosi főmérnök leányával, Együd bárom leánya, két leánytestvére Zsuzsanna (Horváthné) és Mária (Bánné) férjeik és gyermekeikkel; továbbá a népszínház tagjai és igazgatója, Egressy Ákos a nemzeti színház részéről s az irók és művészek társaságának küldöttei. A boldogultnak árván maradt két kisebb leányát Ilkát és Arankát, egyelőre nagybátyjuk Máltás Hugó ur vette magához, a legnagyobb leány Együd Mari k. a. a budai országos tanitónőképzőiskolában folytatja tanulmányait. A ravatal a Piufsich villa kertjében volt felállítva. Piufsieb volt az, ki népszínházi igazgató társával Olaszországba küldte Együ- döt üdülni, s visszatérte után villájának egyik lakosztályát bocsátá nagylelkűen a beteg rendelkezésére, hol a duna parti kellemes kert üde levegőjét élvezheté, s a szép kilátásban gyönyörködhetett — fájdalom! nem sokáig. Ott halt meg a hova üdülést keresni jött. Ott volt felállítva ravatala, abban a szép kertben, melynek virágaiban annyiszor gyönyörködött. A temetési szertartást a váczi „dalkör“ nyitotta meg, egy szépen énekelt gyászdallal. Erre következett Vörös Károly ref. lelkész tiszteletesnek megható és a helyzethez igen illő következő beszéde. A függöny legördült. A művész pihenni tért. A világot jelentő deszkákról lelép oda, hol az ember összes reményét és dicsősségét eltakarja egy keskeny sirhalom, s nem jelzi más csak szomorú fejfája. Ide jött közénk súlyos betegen, itt kereste a gyógyulást, megtalálta e szűk fedél alatt. Bizonyság élete, hogy a szeretet is öl ha sok — nem csak a fájdalom. Mikor évek előtt eltemette élete felét hitvesét, ő — ki annyi próbát emberül állott meg, — ezt a nagyot nem bírta el, lelkében összerendült, s Nao- miként nem tudta bevenni a vigasztalást. Az a nélkül is komolyságra hajló ember felett osztozott a nagy veszteség emléke, — s hivatásának, anyátlan leánykáinak önfeláldozásig menő szeretete. Az erős férfi megtört e benső harcz alatt. Egyszer már meghalt mint művész, s Isten tudja csak melyik volt néki a keservesebb halál, az-é mikor élte delén megölte benne a hivatásán komoly szeretettel csiiggő művészt — a betegség, — mikor keble géniussa kénytelen volt meghajolni a por, — a test előtt; — vagy ez a mostani mely a földet földdé, — a port porrá, — a hamut hamúvá tette? Most már megosztozott felette az élet és a halál. A földi ember salakja közül kivált az uj. A lélek mely itt drága kincseit — művészi álmait s árva leánykáit hagyja hátra: — ott a túlsó parton Jézussát — feledhetlen hitvesét, s a múltak óriás szellemeit feltalálta. Szeretett volna még élni. Szegény szív hogy is ne szeretett volna? Hű szerelmének — mely „erősebb volt mint a halál, keményebb mint a koporsó“ három gyenge hajtása — virága, három neveletlen leánykája támaszkodott reá ............ Mégis hasztalan remélt. Nem csak művész pályája — élete mögött is lehullt a függöny, lebocsá- totta a halál! ... Oh nem; nem a halál — a mely csak eszköz, — hanem az : ki most fehér szemfedővel takargatta be a földet, -— s lei fogja majd hímezni illatos virággal is, kinek kezében az élet _ az enyészet, a feltámadás, ki most szelíd boldgo-ság- gal — majd sújtó vesszejével vezérli ez élet utjain szeretett gyermekeit, ki azt mondja „hagyd el a te árváidat és én eltartom őket.“ Szegény anyátlan — apátián árvák! bár ne éreztetné veletek az élet azt a nagy veszteséget mely most ért benneteket. Az égi atya ki most pró! bál titeket, — oltalmazzon, áldjon is meg életutai- tokon. Testvérei ! Barátai ! mutassátok meg hooy a szeretet, mely az élőhöz fűzött, munkás lesz a gyám- talanul maradtakkal szemben is. Kedves Pályatársai! íme a cserépedény, melyben. annyi lelki kincs volt letéve összetörött, eljöttetek, hogy ^ a szeretet — a fájó részvét koszorúját esyűoii társatok ravatalára letegyétek majd ha e tört cserépdarabokat az angyalok felszedik _ öszszerakják; ragyogjon rajtok a ti nevetek is — a ti miségiekért! Mi pedig kik őt élte delén, reményei vágyai muveszi_ nagysága felé törekvésének közepén megtörve, sirba hullni látjuk jegyezzük meg; „hogyne világon nem mindig a könnyű embereké a futás nem az erőseké a viadal, és készüljünk, hogy készen legyünk a halálra, a nagy számadásra Amen.“ Ezután a népszínház énekkara énekelte Egressy Béni ismert temetődalát. Ezután a koporsót a négylovas gyászkocsira tették s megindult a menet Vasvári Kovács József az ily temetéseknél soha sem hiányzó kegyeleíes keresztvivő vezetése alatt. A koporsón a következő babér koszorúk diszlettek, a nemzeti színházé fehér szalaggal, a váczi dalköré fehér szalaggal, az irók és művészek társaságáé fehér szalaggal, a népszínház személyzetéé fekete fehér szalaggal, a népszínház igazgatójáé fekete szalaggal, a váczi műkedvelők díszes csináltvirág koszorúja fehér szalaggal. A menet a nagy sarban csak nagy las- san haladhatott s majd egy óra alatt ért ki a sirkertbe. Különösen a temetőhez vezető utczán oly nagy volt a sár, hogy a halottas kocsit nyolez embernek támogatása mentette meg a feldőléstől és elakadástól. (Bizony szégyenére válik városunknak e feneketlen sáros utcza, pedig kötelessége vol na a hatóságnak azt kiköveztetni mert ez utcza 3 temetőbe vezet s egesz kis-vácz arra hordja halottait.) A temetőben Vasvári kovács búcsúzott el egy rövid de megható beszédben szeretett pályatársától mire Együd hült tetemei átadattak az anya földnek. Legyen neki oly könnyű a föld, a mily nehéz volt neki már az élet! Nyugodjék békével ez igazi magyar színész, ki ősmagyar földmives családból hozta magával tehetségeit, jellemét és lelkesült ségét hazája és nemzete iránt! ________ Figaró. Újdonságok. = Ilíalálcízsts Vei z e r L aj 0 s urat és családját családi gyász érte. Imre, egy hónapos kis fia e hó Lén elköltözött angyaltársai körébe. A megszomorodott szivű szülők élő gyermekeikben találjanak vigaszt s kárpótlást a kis elhunyt angyalért. rendesen üres) bugyillárisban külföldre megy hogy lássa mindazt, ami szép, nemes, lelkesítő: kalapot emelek előtte, legyen az az illető akár — szerény magam. De hogyha kizárólag a külföldnek hódolunk s hőkölünk, ha csak őt bámuljuk, mint a borjú az uj, de gyakran nem is uj, csak újra bemázolt kaput, mig hazánk szépségeit anynyiba se vesszük, mint Tisza Kálmán miniszterelnök ur Csanády bácsi interpelláczióit, — akkor dühbe jövök s kész lennék haragomban a törpe liliputi kisasszonyt még törpébb vőlegényétől megszöktetni. Bocsássák meg extern porizálásomat, de rossz toll, halavány tinta, két napi esőzés, három parthie schach-matt, no meg egy kis elkeseredés késztetnek e kifakadásokra, melyeket sajnos! nem volt kisasszony, hogy csókjaival „dúló“ keblembe visszafojtson. * * * Pontban egy órakor indult rekedt füty- tyentések kíséretében a görög templommal szemben állomásozó pesti hajó, melyről majd hogy el nem késtem, mivel kedves vis-á-vis-m ... no de hagyjuk ezt. A hajón két öreg ur politizált. (Az öreg urak rendesen politizálnak, mondaná Mikszáth Kálmán.) Tiz urlaubos önkéntes kacsintgatott egy urlaubos — gouvernantera, — három erőstorku csecsemő tartott erőlködő kiáltozást a „lét és nem lét“ ről, — a mamák óriás hortyogásai accompagnei- rozták a gőzkazán egyhangú „bumburubum- ját“, — s én a „második helyre“ sompolyogva, epedő pillantásokat vetettem egy csodaszép — czigányleányra (de nehogy elmondják a nagy anyámnak!) jobbról-balról pedig nyönyörü tájképeket rajzolt a természet, mig a budai vár lassankint olyan apró lett, mint valami bonbonnier a Kugler kirakatában. Mindezeket csak a jobb szememmel láttam. Nem mintha vak lennék a másikon, de — amint már fennebb emlitém, — a másikat az a szép czigányleány vette igénybe. Ugyan kedves Baedecker uram, miért nem volt kelmed a hajón, hogy útirajzaiba Írhatta volna: „Die schönste Aussicht auf einem ungarischen Damfschiff ist ein — Zigeunermädchen. “ Iczi-piczi czigánylányka — Fekete szem éjszakája, — Mikor belé pillantottam Jézus; majd hogy megvakultam. Most már csak elhiszik, hogy szép volt a czigányleány! Mikor még én is rímelni kezdek! Pedig isten látja lelkemet, nem poétának születtem s nem is verselek— soha. (?) (Ugyan édes Bartók Lajos uram, ne áruljon el engem. Nagyon szépen kérem!) * * Vácztól másfél óra kocsijárásra fekszik — Pencz. Magas szőlőhegyek ölelik a kies völgyben fekvő falut, melynek apró fehér házai a lehető szabályosan állnak egymás mellett. Hja! nem is bíbelődött azokkal a mérnökök mesterkedő keze. Aki beteg: keresse fel Penczet s olyan egészséges lesz, akár a — tökmag. (Ezt a hasonlatot a Palkó kocsistól tanultam.) Sehol szebben nem mosolyog a nap, mint itt. Ha a kora reggel arany sugaraival csókra ingerli a komor hegyeket, hogy később maga is rájok fektesse gyönyörű orczáit: danára gyújt a madár, — a galamb párjával szerelmeskedik, — a Pagát és Ultimo (kutyanevek) köröket rajzol farkával a tiszta légbe, — a méhraj munka után néz, — csak a ludak kezdenek prózai- askodni, hogy felkeressék a kis vizes vályút, nehogy szomjan haljanak, mint a — brézói ludak. S az ember? . . . Kibújva ágyából a szabadba siet (itt már a verendán is „sza- í bad van“!) hogy bámulja azt, ami leginkább, egyedül készti az embert isten imádására: — a természetet. Mert — tavaszszal — csak itt-ott látszik a leendő szőlőből valami, mig az erdős hegyek már zöld zománczczal vannak bevonva. (Csak az az istentelen fagy ne lett volna.) Hát még nyáron, mikor olyan itt a levegő, mint az isten lehellete s a szent-János bogár a csillag fényével, — akkor kell ide jönni, feledni a főváros tikkaclt levegőjét s élvezni az isteni — „ájért“. Meglássák, kedves és nyájas olvasóira, hogy itt még a tehén előtt is kalapot emelnek, mig a fővárosban bezzeg az ökrökre és borjukra még csak fittyet se hánynak. Szép vagy Pencz! Megérdemlenéd Jókai leírását, nem pedig az én egyhangú, szakadozott soraimat. (De mikor sehogyse szelei a pipám ! ’Sz ha szelelne szebben tudnék írni!) * * * Ha a „ma“ „tegnap“ lenne, úgy azzal dicsekedhetném, hogy zeneszó mellett írom kedves szerkesztő urnák e sorokat, — mert csak levélszámba tessék mindezt venni, (de azért — közölje!!!) mivel a velünk szemközti korcsmában valóságos czigány huzza a szomoru-vig nótákat, mig a nyalka paraszt legény istenigazábau járja a csárdást a tót Marával s viszont a Janó a magyar Böskével. Biz’ itt nincs pánszlávizmus. Olyan egyetértésben él a vászoncseléd a gatyás legénynyel, mint az angyalok az égben. (Bocsánat e hasonlatért „de a pipám, stb. stb.) Mivel azonban a „ma“ nem „tegnap“, csak annyit constatálok. hogy egyhangúan hullanak az esőcseppek (ez is zene!) ami nem árt a termésnek, sőt ellenkezőleg s a kocsmában csak egy-két bus legény issza a bu- felejtöt. * * 1 2 Nagy szőlőhegyek övezte völgyben aként fekszik Pencz, mint a fészkébe bujt madár, mely csőrét — a templom tornyát — dugja csak ki, hogy láthasson valamit a „külvilág“ -ból. De nagyobb a fészek, mint sem azon túl is láthatna valamit, kivéve azt, ami mindennél magasabb (még a szent István 1 tornyánál is!) — a menyboltot. S ez, azt hiszem, elég szép látvány, különösen, ha a halvány kék léget-a legkisebb bárányfelhő sem zavarja futásával s az a nagy aranytányér, a nap pajzán sugarakat lövel, melyek hegytől völgybe, fától virágra futkosnak aranyzománezot lehellve mindenre. S különben is nagyon megelégedett madár ez az én Peoczem. Nem akar ő máshova repülni. De nem is tudna, mert levágta szárnyát az — isten. S talán ez okból fiai sem igen repülnek messzire, hacsak nincs valami tul- különös ok, például Munkácsy „Krisztus Pilátus előtt“ czimű képe. De ilyenkor is csak a finomabb madarak (bocsássák meg, de a „madár“ kifejezést nem a „jó“ értelemben veszem, csupán a hasonlat kedvéért?) hagyják ott fészküket, hogy annál nagyobb örömmel térjenek vissza. Aztán meg nem is olyan rossz madárfészek ez a Pencz. Nem bántja az idegent, sőt ellenkezőleg, amit máskülönben a „ madárfészek“ - nél nem tapasztaltam, — igaz hogy nem vagyok természettudós, — borral agyon traktálják az embert, akarom mondani „a vendég-madarat.“ — Az ős magyar vendég- szeretet akár innen datálhatná eredetét. A falut tót-magyarok lakják. De nem olyan tótok, akik csak a „döbre nocz“ ot nyögik, de valóságos magyar érzelmű emberek s úgy beszélik hazánk nyelvét, akár — szerény magam. (No egy kis különbség nem sokat határoz.) Hát még a gyönge fajzat, a lányok, még a menyecskék, istenem ! be szépek (akik szépek!) s úgy el-el incselkednek az emberrel, akár — a színpadon.
