Váczi Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 27-51. szám)

1881-11-06 / 45. szám

válassza meg mind a kettőt díszpolgárává. Általa Vácz város közönsége csak önmagát fogja megtisztelni.

= A vereskcreszt egylet váczi íiókegylete mult kó 23-án tartott közgyűlésén — melyről multi számunkban térhiány miatt nem tettünk említést — alakult a főegyletnek a férfi vereskereszt egylettel •vflt^egyesülése folytán vegyes egyletté. Az át^Tá-kulás czélja ugyanis, hogy az eddig tisztán női körben mozgott egyletbe a fér- ak is bevonassanak s ehez képest a női elnök mellé férfi társelnök — választmány nő tagjai mellé pedig férfi tagok választattak. Ez az átalakuló gyűlés érdekes és uj képet mutatott. A nőegyleti gyűlés terem alacsony ovodai székein tarkázva ültek az egyletnek szép számmal megjelent férfi és nő tagjai. A gyűlést a fiókegylet eddigi elnöknője A 1 m á s s y Albertné úrhölgy egy érdekes megnyitó beszéddel nyitotta meg, mely kellemesen lepett meg úgy tartalma mint előadása által mindenkit. A megnyitó beszédben szépen volt elmondva az egylet eddigi működése, jövendő czélja és az egylet működő erejének a férfiak segítségül hívásával való gyarapodása. Ehez képest a közgyűlés Almássy Albertné mellé társelnökül főt. Csávolszky József urat azonnal meg is választotta, a választmány pedig F eke te Károly, Czóbel Ig- nácz, Br. Miltényi Gyula, Br. Pauer Béla, Török Kálmán, és iíj. Yarázséji Gusztáv urakkal egészittetett ki. A választmány e szerént jövőre áll 15 nő és 10 férfi tagból. Számvizsgálókul az egylet dualisztikus szerkezetére való tekintettel Fekete Károlyné úrhölgy és Czobel Ignácz úr lőnek megválasztva. A titkár és pénztárnok maradnak a régiek. Végül az egylet javára még a farsangi évad beállta előtt műkedvelői előadás rendezése határoztatott s ennek teljesítése az elnökségre bízatott. Az érdekes „vegyes“ gyűlés ezzel véget ért, melyből mindenki azon reménnyel távozott, hogy az egyletnek derék elnöknöje buzgó vezetése alatt tapasztalt eddigi váratlan gyarapodása, biztos záloga az egylet fényes jövőjének. Kívánjuk, hogy úgy legyen.

Csarnok.

Ácsa fél század előtt.*)

—• Szemere Pálhoz. —

Pest, febr. 25. 1824.

Tudod te azt jól, hogy hami szépet, hami jót látok jártomban-keltemben, azt

*)Vitkovics Mihály munkáiból, melyet születésének 100 éves emlékünnepére sajtó alá ren- rendezett Szvorényi József, érdekesnek találtuk, e mind Írása mind az akkori viszonyokat élénken feltüntető előadása miatt mutatványul közölni e levelet Szerk.

kor, hogy ő e „Közlöny“ vezérczikkét sohasem olvassa, mert az mindig levett kalapot nyújt feléje, folyton kéregét. Az ő jó szive pedig sokszor megszánja s mikor adni készül, látja hogy nincs. E fájdalomtól igy

akar menekülni, és igy vélekedhetnek

........

többen is.

Midőn én azt hallottam, már megszülettek e sorok, de a keresztelést ez igék képezték. Legyen tehát tárcza gondolám magamban. Kettőről biztosit ez: többen fogják olvasni és kevesebbet rostálni; ha pedig azt fogják rá „üres tárcza biz ez“ azért éppenséggel nem fogok haragudni, mert fogadok rá: üres az övé is, üres mindnyáj unké!

Most már biztos vagyok benne, hogy mindannyian felkiáltottak jó kedvemet zavarva, hogy „dologra!“ kár volt tenniök, mert megbánják. Ám legyen. E türelmetlenségük után tudom, hogy komoly fejtegetéseimre az álom fogja el a következőkben, mert biz az unalmas lesz és száraz, mint az üres hüvelyes bab, mely a ponyván a napnak kitéve Juczi nénim mosófájátál való félelmében már előre fészkelődik s megrez- dül, mintha ezer bogár mászna benne.

Minden hiába: Emberi gyengeségünkben borzadunk, ha valaki kezd oktatni, mert mi csak okulni szeretünk (már t. i. a magunk kárán.) Be nemcsak borzadunk, még berzenkedünk is, ha folytatja. Ilyen már a gyermek, nem különb a férfiú, az öregnek pedig ez az arrogantia áll legjobban. Ezért ettől óvakodom s ha e hibába esném, a szives olvasó segíthet úgy magán, hogy átugorja szemével az oktató sorokat, mert én nem tehetek róla, ha a felolvasótól mégis azt kívánják, hogy oktasson.

Be ezzel elérkezett azon beismerésem kimondásának ideje, hogy a társadalmi életet egy tárczába szorítani akarni, magam is nagy bátorságnak tartom; pedig ha jól

veled közleni vágyva vágyok. Láttam ón ilyeket Ácsán, Pest vármegyében; Ácsán, melyről te nekem annyi szépet, jót hirdettél. Kérdezni fogod, mit kerestem én ott ? Ügyésztől kérdezheted ezt ? . . Be nem tartalak soká függőben : báró Prónay József úrnak Pesten, e folyó febr. 7-én, történt halála adott alkalmat az oda menetelre.

Febr. 18-án Pestről kiindúltam báró Laliért Antal úrral, kit én magas érzéséért és nyílt szivüségeért régóta tisztelek, és Bákos-Csabára, épen a tizenkettőt harangozták, megizzadt lovakon érkeztünk. Itten az ő nagy és jólelkü feleségével, báró Prónay Antóniával, kedves, szelíd, indulatu gyermekeinek körében egynéhány órát gyönyörködve töltöttem. Ebéd után három órakor kocsira ültem a báróval és a besnyői kapuczinus monostor mellett, mely bennem jurátus koromban, valahányszor Egerből Pestre utaztam, édes bús sziv-meglepést élesztett, elvágtatva, Bomonyban, Adonyi Mihály főszolgabíró urnái megállottunk. Ezzel a talpig derék és barátságos férfivel, főképen házánál, társalkodni teljes öröm, tudományos időmulatás. Ácsa felé indultunkkor ránk esteledett. Tartottam a sötétségtől, de báró Laffert Antal úrral, bármi sötét éjszakákon is ottan, a hol ő egyszer járt, bátrán mernék utazni. Minden apró hidakra — amilyenek Mácsától Ácsáig elég számmal vannak, és valljuk meg, szű- kek, kar, fátlanok — pontosan ráemlékezett; rá mindenütt-a hol dühös volt, és kocsisát, inasát, figyelemre intette ; néha tüzesebben is, de intette.

Éjjeli tizenegyet verte, midőn esőben sötétben Ácsára érkeztünk. Mennél sajno- sabban esett ezen kies helyre semmit sem látva jönnöm, annal kedvesebb volt reggel egy régikastélyból kilépnem és derűit ég alatt gyönyörű környékét látnom. A kastély régi alkotású ; négy szegletén hajdan szokásban volt toronytetők ütik fel magokat; közepén kis bádogfedelü toronyka emelkedik, verő órával. Ezt az épületet Tóth-Pró- nay Gábor, a bárókká lett hires Lászlónak és Gábornak atyja, famíliájának fényre emelője és gazdagitója építette. Magas dombon a helység felett áll: udvara csinos, melyet félkörben a kert vesz körül. Tél volt, de mégis a tiszta napnál berándultam a kertbe. Leveletlen fák között napnyugatról a kastély főelejéhez vitt a befövényezett út. Kinéztem messze Nógrád vármegyébe; Csővárnak, melyet a 16-ik század elején Bás- kay Balázs tárnokmester birt, homályos ormait kiláttam. Alattam a domb oldalát sokféle fák, mohhal párnázott lejtős utak foglalják el; bal csúcsán nagy kősziklás kövek, mesterségesen oda hordottak, egymáson feküsznek, és az erre sülyedhető kastély szegletét gyámolitják. Egy töredékkő is fekszik rajtok, melyen ezt a néhány szavat „Magister Blasius de Báska“ még olvashatni. Ez a darab csővárból szállíttatott ide, s látni, hogy felírásul szolgált. Lemeggondoljuk, mégis csak a tárczában rejlik ez az egész társadalmi élet, meg is neszelte ezt a német sógor már régen, mert arczomba kergeti a vért az ő „Geld regiert die Welt“ bölcs mondásával. Be kedves olvasóim ! azért ne mondjunk le minden reményről; az anyagi oldalát értette a társadalmi életnek ez a német sógor. A létért való küzdelemről beszélőmért ő „Gescháft“- jével nem tud azon felül emelkedni. Most azonban hagyjuk őt, találkozni fogunk még vele, csak elmélkedjünk.

A kapcsolat, mely az emberek között létezik s az egymásra hatás törvényeinél fogva fennáll, adja értélyezósét a társadalomnak. A társadalom a szolgálatok kicserélése. Mindenikünknek szüksége van embertársunkra, utalva vagyunk egymásra. Noha ez igy van, mégis gyakran halljuk a panaszt, hogy társadalmi életünk pang, vagy épen nincs, hogy abban semmi élénkség, semmi pezsgés. Panaszkodunk még akkor is e bajról, midőn már unalmassá lett és ezt tesszük — midnyájan. Ennek magyarázata talán a felfogás különbözősége. Vitatkozunk, mint kellene itt segíteni és valljuk be, a szóárban végre elfeledtük mi felett vitatkozunk. Be hát minek is született ez a vita, ha csak bajt csinál? Bizony enge- delmet kérek, ezt már magam sem tudom, ezzel adós maradok; a mint nem tudom, hogy a magyar miért nevezte veszekedésnek (vita) azt, mit a latin (vita=élet) életnek nevezett. Mondják, hogy a vitának, mely mindig ellennózetüek közt keletkezik, valódi czélja a fogalmak tisztázása, az igazság megközelítésére irányult törekvés, és mondják, hogy e czél tévesztése okozza, hogy sok vita meddő, hol rendesen egy talán nagyon is mellékes szempontot emelünk ki (természetesen, mert ebből folyik a mi malmunkat hajtó viz.) Be hát miért nem vitatkozunk jól? E kérdéssel eljutottunk az

sétálván a domb oldalt keringös útain, al- alján a fenyvesbe értem. Magasan zöldellett ez, tulajdonaként, februáriusban is; zörgő haraszton lépdelve, jobbra egy közönséges kőből hajlott táblát pillanték meg; rajta ezeket olvashatni:

Olim. Non. Fuimus.

Nati. Sumus. Unde.

Quieti. Nunc. Sumus.

Ut. Fuimus.

Cura. Belicta. Yale.

Et. Tu.

Vehedd észre, hogy distichon, a két utolsó szón kívül. Értelmét magyarázd, a mint tetszik.

Innen a zöldesben tovább menvén, egy régi épület omladékáihoz jutottam. Elején torony formát képző falak látszanak; ez mind mesterségesen követve készült. E puszta düledékek között áll Young angol poétának emlékoszlopa, négyszegletű kemény kőből, melynek napkeleti oldalán beépített ólomtáblán aranyozott betűkkel ez a felírás vagyon kimetszve:

Eduardo. Young.

Vati. Bivino.

Qui.

Per. Noctium. Silentia.

Orbes. Perituros. Inania. Berum.

Maesta. Canens. Lyra.

Insontes. Pertaesosque. Humana. Animos.

Spe. Veuturorum. Serenat.

In. Secessu.

G. P.

Gabriel, Prónay L. B.

An. M. BCC. XCIX.

Napnyugoti oldalán szinte ólomtáblán vagyon kiöntve egy ülő asszony, jobbjára kö ■ nyökölve, ujjai homlokához értetve ; balkezében halálfő, előtte oszlop, rajta kereszt és mécs. Éjszaki részén keresztbe össze- tekergezett kígyó, az örök példázatja; negyedik oldalt puszta. Ez az emlék sejditeti a nézővel, mi Ízléssel birt b. Prónay Gábor a poétákra nézve. Ha nekem ily kertem volna, Horácz lenne az, kinek ilyest emeltetnék, és ezt a verset imára fel:

Prudens. Futuri. Temporis. Exitum.

Calliginosa. Nocte. Premit. Beus.

Bidetque. Si. Mortális. Ultra.

Fas. Trepidat. Quod Adest. Memento.

Componere. Aequus. Caetera. Fluminis.

Bitu. Feruntur.

Innen napkelet felé ballagva a dombon fel, síkra értem, hol árnyékló gyümölcsös fák között kerek utak terjednek. Egy kapunak mely a udvarból a templom felé nyílik, a tetején, vasrostélyok között, a másik térés kert részébe léptem által. Előttem magas- kodott a nem rég díszesen épült keresztes tornya az evangélikus templomnak, mely negyven esztendő előtt granarium formán rakatott össze ; mert csak úgy engedtetett meg. Jobbra nyúlt a könyvtár épülete; ez is a kertben foglaltatik. Benne sok könyvet, de nem egészen rendbe szedve, láttam. Magát a helységet e kertből, körösköiül mint fehérük; és a szőlőt, erdős hegyeket

utolsó érvhez, azért mert emberek — gyarlók — vagyunk, azért mert érdekeink, elkényeztetett önérzetünk van.

A legnagyobb emberi tökély már régen az önismeret, a „Nosce te ipsum.“ Be azért legjobb barátunk is sértésnek venné, ha ily kétséget említenénk neki, mert nekünk — ismét gyarlóságunkban — legerősebb meggyőződésünk, hogy magunkat ismerjük és e ponton egymás iránt tartozó tisztelet minden további vitát megtilt, ezért mi se vitatkozzunk többé.

Böviden érintém, mi a társadalom, lássuk mikép munkál a társadalomban az ember. Munkál a létfentartás ösztönével és a tökélyesbülés vágyával. A létfentartás törekvése közös az emberben az állattal, a tökélyesedhetés az állatvilág fölé helyezi és annak az eszmény világba ható cselekvései által szelleméről tanúskodik. E két irányú harcznak kinyomata a társadalmi élet.

Az embert földhöz kötött helyzete arra utalta, hogy erejének czélszerü felhasználásával az ingyen működni adott természeti erőket saját czéljaira kiaknázza. Ez erők folytonos kiaknázásával s az emberiség szaporításával egy újnak felderítése napról- napra nehezebbé vált s mig e nehézség legyőzése egyrészről nevelt nagyokat, másrészről szülte a munka megvetésével a pro- letárságot; de eredményezte azt is, hogy ma már a szellemi tökélyesedés mind magasabb és hatalmasabb nyilvánulásai állnak szemben a létfentartás ösztönének szintén emelkedő igényeivel.

E ma rohanosan emelkedés, a harcznak ily feltűnő erőszakossága adja némelyek ajkaira a szavakat: „Mi lesz a világból ? Mert egyrészről az erkölcsi világrendben uralkodó zavarok, másrészről a tudomány bámulatos találmányai és e két szélsőség között előforduló csodás jelenségek

szemléltem. Mily kies lehet e vidék tavasz kor, könnyű elgondolni, Visszafordultar. ismét a fenyvesbe ; itten keringéltem ked vemre, azután a kősziklás kövekhez fellábol tam, hol a Báskay nevét olvasám. Leültei; pihenni a rnesze kilátásnál az elmultako és az elmulókon andalogtam. Édesen eset megvallom, ez nekem ; de egy inas „káv inni tessék-kel“ kivert belőle.

Halljad, milyen úri személyekkel jö tem Ácsán egybe. Ott vala Felső-Kubin; Kubinyi Gáspár úr, Liptó vár megy éne érdemes első vicispánja, a kastély asszi nyának, most özvegy Prónay Józsefnéne testvére, kivel hogy közelebbről megisme" kedhettem és négy napi ott mulatáso alatt bölcs beszédeiben, törvényes fejteg téseiben és lelke nyájaskodásaiban résztv hettem, szerencsémnek tartom. Fia, Lászl szeretetre igen méltó ifjú férfi. Ezzel eljár káltam a kertbe ; tárgya beszélgetésein! nek a magyar literatúra volt. és törtéin s tei a pozsonyi literátori magyar társasá* nak, melynek deák korában egyik tagj vala. Szerencsés voltam b. Prónay Simo:o úrral is megismerkedhetni, kit Kazinczynín annyiszor emlegetett előttünk és sonettjei ben. Vele etymologizáltam a magyar nyelv bői. Sokat tanultam tőle, és megkértem ajándékozná meg a hazai literatúrát ety mologiai különös; de fontos észrevételeivé Ennek édes testvérét b. Prónay Kálmá h urat, úri házánál, melyet a öreg b. Próna; n László épített, meglátogatván, benne a nyá jas érzésű barátságos embert tiszteltem.

A méltóságos házi asszonyt, Felső-Ku binyi Kubinyi Bozáliát, mély gyászban le1 a tem. Itt létem alatt olvasottságát es abbc eredő teljes Ítéleteit tisztelettel tapaszta' tam. Árva két kisaszzonyait, Borbálát é Zsófiát, fekete fátyolosán is gyönyörködv láttam. Az asztalnál egymásmelleit ültél mint egy pár gyászoló Veszták. Én Zsófi, mellett foglaltam helyet, és ó be jóizüe; a esett ennem. Vacsora után a nappalib: mentünk ; Zsófia búslakodó tekintettel kla virjához üle, és talán, ha nem csalódom kedvemért epedő magyarokat kezde játsza ni. Ha hallanád, milyen helyesen, mily eri szépen, milyen szivrehatóan játszik! Midőn a csendesből az erősre kicsapott, hidd el elragadtattam, és mig vert, én az álmodo- zó szerelmes régiókban jártam. Ám mikor a játszás közt Borbálának fehér képén, el A hunyt édes atyja után, a ki kedvelője volt a magyar nótáknak, szép kék szemeiből nagy könyeket sejditettem lehúlni, igei megilletődtem s elszomorodtam. Ez a jelenet búsan érdeklette meg az egész társa- s ságot, és bő mértékben éreztette a magzat ß elkeseredést. Zsófia is zavarodva verte í i húrokat, s ezzel egy finálét zenditett melyre mély elszomorító csend terjedt e a szobában végig, Boldog, előre látom, a: -a az ifjú, százszor boldog, kinek ezen egy pá; n szép jó leiekből akármelyiké jutand hitves társúl ez életben. A kis árva báró Gáboi tizenkét esztendős, tele igyekezettel a ta sí

elszéditik az illetőt, félelembe ejtik. Ez oko- ű zatot, mint a fejlődés örökre változhattál?* fii törvényének okozatát senki meg nem szüntetheti. Haladásra lettünk teremtve s e; versenyben egyik a másiknak rovására küzd. js Be bármily soknak vesztét okozza is, szükséges az eszmék küzdelme, melyek közöl >x az életre valók érvényesülnek, a meg nem ma felelők enyésznek? Nyugodjunk meg benne, legalább nem kell keresnünk a czigányt, ki öt krajezárért levelünket Zalából Márma- ßj rosba visszi.

Igen természetes, hogy a viszonyok e a 2 módosulása, e változások, forrongások — melyek sohasem hiányoztak és a különböző v, világkorokra jellemzők — sok áldozatot ot követelnek, e harezban sok gyenge elhull, mert, mint Virchow mondja: „Minden kultúra holt testek felett halad el.“

így lett a létért való küzdelem mindig erősebb és erőszakosabb, kielégítésének vágya fel is kelti, fel is tünteti sokszor az emberben az állatot, mind a latin mondja: (Lupus est homo homini non homo) „Farkas az ember embertársának nem ember.“ Vagy talán ne vádoljuk a német sógort és ne kissebbitsük az eszményiért lángolni tudó rómaiakat, hanem hát valljuk be úgy szép csendesen, hogy bizony mi is sokszor 03 kijövünk a béketürésböl s úgy halkan el- rebegjük az újabb felebaráti szeretet tanát:

„Élj, a hogy élhetsz.“

Be hogy az idők árján egy pillantással ússzunk át, azt mondhatjuk, mint Madách drámai költeményében („az ember tragoe- diája“) a tudóssal mondatott:

„Midőn az ember földén megjelent Jól beruházott élés kamra volt az Csak a kezét kellet kinyújtani Hogy készen szedje mindazt, a mi kell. Költött tehát meggondoldtlanul Mint a sajtféreg s édes mámorában