Váczi Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 27-51. szám)
1881-09-18 / 38. szám
III. évfolyam. 1881. 38. szám. Vácz, szeptember 18.1881. HELYI S VIDÉKI ERDEKU TRSADAL1I, KOZGAZDASAGI S IRODALMI HETILAP. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési árak: Hirdetések: I Évnegyedre.........................1 frt UO kr. házhoz hordással vagy póstai szétküldéssel. Egyes szám ára 12 kr. Kapható Deutsch Mórnál a Városház épületében. a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. Nyilttér sora...............................20 kr. Bélyeg-illeték minden beigtatásnál 30 „ > A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hova a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények, (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) küldendők-: Vácz; Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Magánvitáknak v i C í 1 f r ) \ R »•. és Névtelen közleményeket figyelembe nem veszünk. személyes támadásoknak Bérmentctlen leveleket csak ismerős kezektől fogadunk el. lapunkban hely nem adatik. Felhívás előfizetésre. Az uj évnegyed közeledtével bá- orkodunk lapunk t. előfizetőit felkérni, niszerint az előfizetéseket megújítani •ziveskedjenek. A „VÁCZI KÖZLÖNY“ előfize- ési ára: az Október—Deczemberi évnegyedre í frt 5o kr. Az előfizetési pénzek Vácz, Gas- Darik utcza 151 sz. alá a „Váczi Közlöny“ kiadóhivatalába küldendők. \ szent István szobor ügyében. Országos mozgalom indult meg, íogy első szent királyunknak, Istvánnak szobrot emeljünk. Legtekintélyesb lapjaink egyike a ,,Pesti Napló“ inditá meg e mozgalmat, s az adakozás lelkesen folyik az )rszág minden részéből. A „Pesti Napló“ után az „Esztergom és Vidéke,“ szólitá fel egy lelkes czikkben szent István szülővárosának, Esztergomnak lakosait az adakozásra. Szívvel, lélekkel csatlakozunk mi is a megindult mozgalomhoz s nem mulaszthatjuk el, hogy Váczváros lakosaihoz ne intézzük adakozásra buzdító szavunkat, azon város lakosaihoz, mely már szent István alatt virágzó város volt s általa püspökséggel láttatott el. Mennyi sok hálával tartozik az egész nemzet szent Istvánnak, azt mindnyájan tudjuk, rójuk le tehát hálaadónk egy csekély részét az által, hogy egy impozáns szobrot állitsunk emlékének. Nem elég az hogy csak szivünkben él a nagy király emléke, szükséges, hogy maradandó emlékben is hirdesse az utókornak, államiságunk megalkotójának tiszteletét. Ő tette egységes nemzetté a magyar népet, az által, hogy a királyságot megalapította. Az államiság eszméje vezette ekkor midőn a kereszténység felvételére buzdította nemzetét. Belátta ő jól, hogy nemzetünknek csak úgy lesz jövője a nyugati keresztény államok szomszédságában, ha le- vetkezi a pogányságot s felveszi a kereszténységét. S hogy mily helyesen gondolkozott, megmutatta a jövő. Magyarországot keresztény állammá varázsolta s lelkesítő példája any- nyira nagy hatással volt a nemzetre, hogy az felkarolta az eszmét, s az államiság megvalósításában segédkezet nyújtott szeretett királyának. Sok volna elősorolni mindama jó tetteket melyekkel István boldogitá nemzetét. Szerette is a nemzet nagy királyát s halála után szentjei közé sorozta, kihez bajaiban, segítségért, vigasztalásért folyamodik. Ahoz a „dicsőséges szent jobb kéz“-hez pedig, „melyet magyar óhajtva néz“ — elzarándokolnak a hivök ezrei, évenkint szent István napján, a magyar nemzet legnagyobb ünnepén, oda fel ős Budavárába, hogy láthassák a körmenet alatt nehány perczig azon kezet, mely az egész nemzettel annyi áldásosat tett. Lehetetlennek tartjuk tehát, hogy annak, kit népe annyira szeret és tisztel meg ne örökítsük emlékét s Magyarország szivében egy monumentális szobort ne emeljük. Államiságunk ezredéves évfordulójától már csak nehány év választ el, s még senki sem foglalkozik az irányadó körök közül behatóan azzal, hogy valami maradandó emlékkel örökítsük meg a honfoglalás ezredik évét, karoljuk fel tehát szívvel lélekkel a szent István szobor eszméjét, járuljunk az eszme kiviteléhez adakozásainkkal s akkor az ezredik évfordulóra szent István szobrát leplezhetjük le, s nem T ÁRC Z A. A kétszer nyíló akáozfa. (Napló töredék,) Irta: ifj. ‘Va.rá.zséji G"a.sztá/v. (Folytatás.) Bércztó, 18 . . Jun. 25. Egy vadregényes fenyvesekkel borított kies völgykatlan közepén épült, kedves kis kastélyszerü lakban írom e sorokat, hova véletlen balvégzetem sodort, E hó 12-én, emlékeimtől menekülendő) elhagytam barátom lakát, s kilovagoltam a Béltelek körül fekvő erdőségek felé. Gondolataimba mélyedve, lovamra biz- !tam az útválasztást, mely előttem egészen ismeretlen utakon vitt az erdőség mélyébe beljebb és beljebb, — egyszerre gondolataimból lövés riasztott föl, melytől lovam megijedve, féktelenül kezde vágtatni; gyakorlatlan lovas lévén még, nem tudám megfékezni a bőszült állatot, mely szélgyorsan rohant velem, a nem mesze látszó folyam meredek partja felé. Pillanatonként fogyott a távolság köztem s a meredek part között. Itt volt az idő valami elhatározót tenni, ha a biztos haláltól menekülni akarók. E vészteljes helyzetben Bem vesztém el azonban lélekjelenlétemet, s habár az élet nem is volt nagy ingerrel reám, a természeti ösztönből eredő önfentartás miatt lábaimat kivontam a kengyelből s két rósz közül a kisebbet választva, a lóról leugortam. Idején is volt, mert nehány pillanat múlva lovam a meredek partról a folyóba zuhant. Esésem alatt a közelből egy éles sikoltást hallék, mely után rögtön fel akarók kelni, azonban tagjaim megtagadták szolgálatukat s képtelen voltam fekvő helyzetemből felemelkedni mert jobb lábamon sajgó fájdalom vonult át, midőn megkisérlém a felkelést. így feküdtem néhány perczig, helyzetem veszélyességéről gondolkozva, midőn felém közeledő lépések zaját s kiáltásokat hallék. A hangok felé fordítva fejemet, nehány férfit pillanték meg, kik felém tartottak sietve. Legelői egy éltes öreg úr jött s szána- kozólag tekintve rám, a mint megtudá hogy képtelen vagyok felállni, megparancso- lá embereinek hogy hordágyat rögtönözzenek s azon lakásába vigyenek. Erre én azon óhajomat nyilványitám előtte, hogy inkább egy kocsit rendelne számomra, mely engem barátomhoz Béltelekre szállítana, nehogy bajom netáni sulyosbbod- tával huzamosan kellvén itt maradnom, neki még több kellemetlenséget is okozzak. E szavaimra azonban ő határozottan kijelenté, hogy semmi esetre sem engedi jelen állapotomban a távozást. „Az ön helyzete fiatal barátom — mondá — nem engedi miszerint kocsin hosszú utat tegyen, mivel lehet hogy lába csonttörést szenvedhetett, s akkor a sebláz nemsokára be fog állani s a gyulladás veszélyes utóbajokat okozhatna, ha azonnal nem gyógykezeltetnék. Béltelek pedig 'ide lassan hajtva öt órai távolságra van. Kérem tehát saját érdekében fogadja el ajánlatomat s engedje meg hogy közeli szerény lakomba vitessem s miután én valók okozója e szerencsétlenségnek, lövésemmel riasztván meg lovát, kötelességemnek tartom azonnal a közellakó körorvosért küldeni“ E szives ajánlatot nem utasíthattam vissza, mivel a józan ész parancsolta annak elfogadását, arra kértem tehát csak a szives öreg urat, hogy barátomat értesittesse balesetemről s hollétemről s kértem hogy a folyóba zuhant ló keresésére szíveskedjék nehány embert küldeni, ha netalán életben maradt volna. Ezalatt a szolgák a gallyakból rögtönzött hordágygyal megérkezvén, arra rá helyeztetvén, a közeli erdei lak felé vitettem. Útközben a sebláz kitört s öntudatomat elvesztvén, a lakásba vitetésem utáni történtekről mit sem tudok. Napokig tartott lázam. Midőn eszméletre jövék, az orvost s Gyula barátomat láttam ágyam mellett, kik aggódó arczczal figyelték minden mozdulatomat. Orvosom örvendetes jelenségnek nyil- ványitá ébredésemet hosszú lázálmom után s egyidőre a beszédet is megtiltva nyugodtságot ajánlat 8 miután kijelenté, hogy veszélytől többé nincs mit tartani, a rendeletek pontos megtartására intve s barátom gondviselésére bízva, eltávozott. ‘ Egyedül maradván barátommal, mindenekelőtt azt kórdezém tőle, hogy hol és kinél fekszem, mennyi idő óta tart betegségem s vájjon veszélyes-e bajom ? Mely kérdésekre azon válaszokat nyerém, hogy a bércztói pusztanVéghessy Andor tisz- tartó vendégszerető házában vagyok s öt nap óta tart lázam, mely a csonttörésből s ennek mellékkövetkezményeiből származott. Barátom nem engedett több kérdést intézni hozzá s csendre intve elbeszélni kezdé betegségem folyamatát, de csakhamar félbeszakittatott vendégszerető házi gazdám s nejének belépése által. Mintegy 50 évesnek látszó, középtermetű, aristocraticus tartású egyén vala, napbarnított arczczal, őszbevegyült hajakkal, nyílt tekintete szelídségre s jó akaratra engede következtetni. Neje csaknem hason korú, magas termetű, kissé sovány volt. Halvány ftrczát főkötője alól előre hajló szürkülő fürtök keretezék be s első tekintetre azon jó házi nők egyikére engedett következtetni, kik fiatalabb korukban a szenvedések iskoláján keresztül menvén a házi csöndes körben találnak pihenést és megnyugvást; — egzszerü keresetlen, őszinte szavai, finom modorú társalgása, a müveit körök egyijttagját engedé látnom benne. — „Őszinte sajnálatunkat s részvétünket jöttünk kifejezni, — kezdé beszédét a nő — miután értésünkre adta a távozó orvos ur, hogy állapota jobbra fordult, s megenge- dé, miszerint a csendes társalgás már nem leend tehére ; de egyúttal örömünknek is adunk kifejezést a fölött, hogy a veszélyen túl van szerencsénk látni Kelendi urat.“ E szives szavakra, nehány hálakifejező szavat rebegtem a szives vendégszeretetért s gondos ápolásukért. — „Szeretett lányunk is részvét nyilatkozatát jelenti általunk s örvend betegsége jobbra fordultán — mondá V ó g h e s- s y — Lázas állapota alatt nőm s leányom felváltva ügyeltek önre s az orvos rendeletéinek pontos vérehajtására, mig Téré- n y i barátja megérkezvén felváltá őket az őrködésben . . “ Ilyen s más hasonló beszélgetés közt tölténk egy rövid félórát, mely után Gyula barátommal egyedül maradtam, ki azonnal folytatni kezdé, az imént félbeszakított elbeszélését, 8 egész lelkesedéssel ecseteié a fölöttem virasztó házbeliek szives ápolását, kivált a ház leányáról, mintha czélul tűzte volna ki magának, beszélt egész ékesszólással. — „Oh, barátom ha láttad volna — folytatá Gyula — mily aggódó gondoskodással virrasztott az angyalszelidségü hölgy ágyad fölött, egy idegen ágya fölött, éjeken át, 8 ha olykor az álom szemeire jött, mily
