Váczi Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 27-51. szám)
1881-08-14 / 33. szám
III. évfolyam. 1881. 33. szám. Vácz, augusztus 14. 1881. VACZIKOZLON HELIIS VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI S IRODALMI HETILAP. Me§delen minden vasárnap. Előfizetési árak : Évnegyedre.........................1 frt BO kr. házhoz hordással vagy póstai szétküldéssel. Egyes szám ára 12 kr. Kapható Deutsch Mórnál a Városház épületében. Hirdetések: a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. Nyilttér sora...............................20 kr. Bélyeg-illeték minden beigtatásnál 30 „ A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hova a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények, (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) küldendők: Yácz ; Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Névtelen közleményeket figyelembe nem veszünk. .Bérinentetlen leveleket csak ismerős kezektől fogadunk el. Magánvitákuak és személyes támadásoknak lapunkban hely nem adatik. s ellenőrizetlen voltáról, mindenek fölött pedig egy éles vádlevelet mond hatóságunk mulasztása ellen. Ismeretes dolog, hogy a métermérték még most sem tudott egészen átmenni népünk vérébe. Egy egész uj nemzedéknek kell felnevekedni, hogy a nép egészen beleszokjék a méter, a kilo, és liter újságába s addig rósz lelkiismeretű kufároknak tágkapujok van lelkiismeretlen űzelmeik gyakorlására. Évek óta hangzik a panasz e visszaélések és a senki által nem büntetett pia- czi fosztogatások ellen, de mind hiába. A nép keserves pótadójával fenntartott drága hatósági apparátusunknak úgy látszik nem volt gondja a nép jóllétére és a forgalom tisztességének tőle telhető megőrzésére. A mérlegek vizsgálatára, a piacz ellenőrzésére, senkinek nem volt soha semmi gondja, és mázsáit mindenki úgy a mint neki tetszett, lelkiismerete szabadjára s ha néha akadt egy egy panaszolkodni merész fél: az nem találta meg az igazságát. A legutóbbi mérlegelkobzások bizony szomorú világot vetnek piaczunk elzüllött viszonyaira s közvéleményünk figyelme általuk megint a piacz ügyeire tereltetett, melyek minden valamire való városban, a hatóság első rendészeti teendői gyanánt gondoztatnak. De mi nálunk mi történik e részben a heti és országos vásárokon? Semmi, és a pia- czunkra tévedő árusok rém séges dolgokat beszélnek kizsákmányoltatásuk- ról s az általuk szenvedett visszaélésekről. De maga a nagy fogyasztó közönség is mélyen érzi e visszáságokat, s keservesen adja meg a hatósági tétlenségnek meg piaczunk eddigi aranyszabadságának az árát. A piaczi és üzleti mértékeknek rendszeres vizsgálata és ellenőrzése a fogyasztók közvetlen bevásárlásának biztosítására szolgáló zárórák kitűzése, a kufárság szabályozása, az élelmi szerek valódiságának és hamisitatlan voltának rendszeres megvizsgálása úgy látszik nálunk mind ismeretlen dolgok ; pedig olyan rendőri apparátusunk van, hogy költség és létszám tekintetében a leggazdagabb városokéval vetekedik. Csakhogy annak a drága és költséges rendőri apparátusnak ilyenekhez alig van érzéke, s a jóllét, egészségügyi, tűzrendőri, meg sok egyéb a polgárok könnyebbségére szolgáló rendészetnek alig van valami csekély nyoma közöttünk. Nem csoda azután ha a pótadóját keservesen nyögő polgár a közterhek alatt görnyedve felsóhajt, hogy: „Quo usque tandem.“ Meddig fog ez még igy tartani s mit nyer a város közönsége azzal a sok mihaszna költséggel, mikor még azt az esztendők óta meglevő hetivásári szabályrendeletet is csak olyan sok kin és küzdelem után lehetett hatóságunkkal végrehajtatni. Épp ezért melegen üdvözöljük a polgármester ur kezdeményező fellépését, melynek csak az a hibája, hogy „debuissa pridem“. Reméljük azonban hogy a jól indult kezdetnek meg lesz a maga folytatása s kérlelhetetlen szigorral lesz elfojtva mindaz a sok visz- szaélés, mely piaczunk eddigi hanyatlását okozta, és a sikeres folytatás fogja megbocsáttatni az eddigi késedelmet és tétlenségét. A mérlegel kobzásnak van azonban még egy más sötét háttere is, mely egy némely üzletember sajnos erkölcsi sülyedéséről tanúskodik. Azok a más kárával gazdagodni akaró derék honfiak, a kiktől a hamis mérlegek elkoboztad megérdemelnék, hogy nevük hirdetményileg közhirré tétessék minden tisztességes ember megvetésére, s ha a pellengérezés ez uj módját &.z elkobzott mérlegek. Tehát valahára még is Írhatunk ' alami olyan üdvös dologról is, mely i városházán történt. Polgármesterünk igyanis hallván egy némely kereskedő uérlege ellen évek óta hangoztatott >anaszokat, meg ismervén rendőrségünknek az ilyen dolgokban való sem- nit nem tevését: a múlt héten mérleg nzsgálatot tartott; melynek az lett az iredménye, hogy több gabnakereskedő izedes mérlege hamisnak találtatott és :érlelhetetlenül elkoboztatott. Ennyi a jezdet tényállása, melynek hisszük és ■eméljük, hogy meg lesz a maga érdekes folytatása. Persze van most lótás útás a tetten érteknél, és mérleg kiigazítás más némelyeknél. íme egy kis erélyes fellépés a közönség érdekében és mindjárt milyen hatalmas eredmény. Csakhogy azoknak a városházára mvitt mérlegeknek hamiskásan billenő íyelve nekünk még más érdekeset is beszél. Elmondja érthetőleg, hogy azoknak az elkobzott mérlegeknek rósz hi- jzemű tulajdonosai mennyivel károsit- latták meg büntetlenül évek során át i terményeit piaczunkra hordó termelőt, a gabonáját áruló szegény embert; egész sort regél piaczunk hanyatlásáról Tár ez a. A temetőben. G)7ujtsátok meg a fáklyáját az emléke zetnek! Hadd lobogjon föl még egyszer a láng, s világítsa meg az utat, mely a temető kertjének keresztjei felé vezet. Én egymagámban eltalálnék ugyan oda ennek a fáklyának fénye nélkül is, de nektek, — hogy jobban lássatok, — szükségtek leszen tán egy kis világosságra .................. Látjátok azt a fehér sírkeresztet, melynek márvány lapjáról szemeink elé sugár- zanak, az arany betűk ? ! Ennek a keresztnek talapzata alá van temetve az én múltam jelenem s jövőm. Múltam emléke, jelenem boldogsága s jövőmnek öszszes reménye. Rég történt igaz, a mit nektek most elmondandó leszek, de ha valaki, úgy ez a nő megérdemli, hogy egypár pillanatot szenteljek emlékének. Üljetek körém ide, erre a virágos sirhalomra. Ez az ő sírja. Úgy-e mily szépen nyílnak rajta a virágok ? Minden héten kétszer ötnözöm ineg őket. Egyszer annak a túlnani forrásnak vizével, másszor meg könyűimmel. Megesik olykor az is, hogy egy gyászba öltözött nőt látok a kereszt előtt térdepelve imádkozni; rendesen ő is észrevesz engem, 8 ilyenkor sietünk egymást kikerülni. Nem tudom melyikünknek fáj jobban a találkozás, neki-e vagy nekem?1 Kit rejt sötét mélyébe e sir, elmondom mindjárt. Nevét, azt nem ejtem ki; hanem hisz’ itt a fölirat keresztjén, olvassátok el. Úgy-e mily fiatal volt még?! Alig hagyta oda gyermekjátékait, mikor aszszonynyá tették. Aszszony lön, mert apja meg anyja úgy kívánták. Ö pedig igen engedelmes kis leány volt. Alig hordta félévig az asszonyi főkötőt, mikor az özvegyi fátyollal kellett ezt fölcserélnie. Minek mondjam el azt nektek, a mit ez a szegény teremtés szenvedett annak a félesztendőnek leforgása alatt? ! Ha a kalitkába zárt madár kiszabadul börtönéből, legelősször is fölszáll a fa tetőre, s onnan hangoztatja vígan énekét, melynek vég refrainja. úgy szól: „szabad vagyok.“ Ha az élethosziglani rabságra elítéltnek kezeiről lehullanak a vasbilincsek, s egy hang azt mondja neki: elmehetsz, — szabad vagy, — első dolga az, hogy letérdel szűk fogháza udvarának hideg kövére, s áldja istenét, áldja azt, ki őt szabaddá tette. Miért ne áldaná az örökös rabságra kárhoztatott nő azt, kinek hatalma széttöré a súlyos rab bilincseket, kinek parancs szavára megszabadult örökre attól, ki ifjú életét keserűvé tette ? I Akkor ismertem meg őt, mikor férjét eltemette. Mint egy járó, élő szobor ment a koporsó után, nem volt se szava, se könye. Hogy súgtak öszsze a szánakozójro- konok, hogy szórták a rágalomnak köveit a szegény nőre, ki a szokás, a divat ellenére, fájdalmának egy könyüvel sem adá jelét, óh mint szerettem volna akkor én is tudni, vájjon mit gondolhat magában ez a titokzatos lény ? ! Nem kellett sokáig várakoznom, meg tudtam mindent. Ne Ítéljétek el a nőt, ki elhunyt férjének egy konyet se ejt koporsójára. Ne ítéljétek el őt, mert nem tudhatjátok mily végzetes titok nehezedik sziklaként szivére s mely csalódás apasztotta ki könyeinek forrását. Ellenségét is megsiratja a nő, de zsarnokát, nőiségének becsmérőjét, házi oltárának szétrombolóját, azt megveti, annak számára nincs keblében bocsánat. Őrizkedjetek. a nőt saját házi szentélyében, saját oltárának lépcső kövén megsérteni. Meghajolt a szülők nagyravágyása — és parancs szavai előtt. Hozzá ment ahhoz az emberhez, kihez az apai és anyai szigor késztette. A helyett, hogy őt ölte volna meg a fájdalom, a bánat, s keserűség, férje hagyta öt itt egyedül, magában .... Egy önfeledt pillanatban kitárta előttem szivének titkát. Én, ki rajongtam e nőért, megvetést éreztem az elhalt férj iránt. Megvetettem a szülőket, a zsarnokokat, kik leányuk boldogságát saját érdekük miatt föláldozták. Minden nap szorossabbá vált közöttünk a kapocs, mely sziveink — lelkeink — s érzelmeinket egybefüzte. Még le se járt az özvegyi év, még alig hangzott el az örök hűségnek esküje ajkainkról, s már is kimutatta a szülői önkény az új férjet szerettem számára. Meghitten, bizalmasan ültünk együtt mikor ezt a leverő hirt tudtomra hozta. Én kétségbeesve akartam elrohanni, hogy megmentsem őt a szülői zsarnokság kénye alól; de 6 mosolyogva tartott viszsza. Oly nyájasan, s oly szívhez szóló hangon adá tudtul, hogy nem fog engedni a kényszernek, nem ftz apa nagyravágyása, s az anya szigorú parancsának, hogy megnyugodva távoztam tőle. Meszsze távolba, idegen vidékre vitt utam. De ezt a fájdalmas távollétet megé- desité a naponként érkező levél, melynek minden sora égő szerelmet lehellt, s melynek minden sorát százszor olvasám el, s ezerszer boritám el égő, szenvedélyes csókjaimmal. Egy nap azután, a szokott sorok helyett, csak ezt a pár szót vettem levelében : „Ha velem egyesülni óhajt .jöjjön azonnal.“ ............ Iszonyú gondolat támadt bennem. Lázas sietségei igyekeztem kivánatának megfelelni. Harmadnapra már nála voltam a tengerek mellől. Nála, — azaz csak ravatalánál. Hogy menynyi ideig hullatám márvány hideg arczára forró künyűim záporát, s hogy meddig halmoztam elgőt csókjaimmal, azt már nem tudom, — arra nem emlékezem ................... Látjátok azt e feketébe öltözött nőt, U M
