Váci Hirlap, 1933 (47. évfolyam, 1-97. szám)

1933-11-12 / 85. szám

E Ára 12 fillér 47-lk évfolyam 85. szám Vác, 1933 november 12 Politikai és társadalmi hetilap, megjelenik hetenként kétszer: szerdán és vasárnap ELŐFIZETÉSI ÁRA: Helyben egy negyedévre ...................... Vidéken egy negyedévre ...................... Egyes szám ára..................................... 3 P - f 3 P 5o f 12 fillér FELELŐS SZERKESZTŐ, KIADÓ ÉS LAPTULAJDONOS: DERCSÉM1I l>EZSO SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Vác, Széchenyi-utca és Gsányi-út sarkán. Telefon 17. Kéziratok nem adatnak vissza. — Hirdetések, Nyilt-tér, díjszabás szerint. — Hirdetések dija előre fizetendő. // Őszi bejárás Egy cikk arról, hogy mi szolgálta a városhaladást I. Az elmúlt év is az útépítés jegyében folyt le. A keramit út létesítése a régi burkolóanyag felszabadulása következtében a város úthálózatára a legjobb hatással volt és sziute üdítő záporként frissítette fel az el­hanyagolt utakat. A hasonlat persze sántít, mert hisz a fel­szabadult kockaköveket koránt­sem lehet üdítő csepeknek, de még jó burkolóanyagnak sem tekinteni, mégis ezek a régi, sok vihart látott kövek változ­tatták meg s varázsolták széppé a városnak több, elhanyagolt részét. A Kőr útról már volt szó. De megszépült a Dunakorzó útsza kasza is a kiselejtezett kövek­ből. Már nem az a régi, lejtős, dísztelen valami, ami eddig volt. Sikegyenest iut a kövezett út és a fasormenti gyalogjárdák is rendezettek, az egyik az úttal egyszinten, a másik kis lejtéssel terraszosan terül el. Itt is már kezd kibontakozni az idegene­ket idecsalogató új Vác képe, egy remek sétány, ahol min­denki jól érzi magát. A házak még várják a díszes előkerte- ket, de ami késik, az nem múlik és a közeljövő meg fogja hozni a gyönyörködtető átalakulást. A felső Dunaparton is kitűnő út létesült a fegyházig s az újon­nan épült házakkal igen előnyö­sen bontakozik ki. A „hegyes“ is új köntösbe öltözött és az alatta elterülő házak fölé emel­kedve, a távlatból igen kedves, a festő ecsetjére kívánkozó lát­ványt nyújt. A Székesegyház térnek szemi­nárium felőli oldala is szép utat kapott, amely körútszerűen meg­kerüli a templomot és további kiképzésében a piarista épüle­tig fog elterülni. A felsővárosban a bejáró út­szakaszt 8 méter szélességben új kockakövekkel burkolták és nyolcezer kilométer gőzmozöony nélkül Irta: Testa László dr Részlvelliink egy spanyol bika­viadalon — Pompeji — Vesu- vio — Az olasz frontharcosok Következő állomásunk és ha- jóutunk végcélja: Valencia volt. Az egykori valenciai királyság fővárosa fele akkora, mint Bar­celona, kevésbbé fényes és elő­kelő, ele azért szép és ami a fő: olcsó város. Itt inkább érezhet­tük a spanyol forradalmi álla­potokat. Rengeteg a katona és mind egészen fiatal, sok a pla­kát. Láttunk egy-két megron­gált szobrot is. Forradalmak ve­lejárója. Vasárnap lévén a katedrális- ban szentmisét hallgattunk, me­lyet nálunk ismeretlen szertar­tások előztek meg. Aztán meg­néztük a híres selyemtőzsde ősi palotáját, a mórok idejéből ma­radt Torres de Serranost (Sze- recsen torony), egy földalatti szép virágcsarnokot — Mercado de Flores — és végig sétáltunk a Gran Vián (főút). Délután pedig nagy izgalmak között elmentünk a Plaza de Toros-ra (Aréna) és megnéztük a corridát (bikaviadal), a spa­nyolok nemzeti szórakozását, a miről valamennyien oly sokat hallottunk és képzeltünk. Egy óriás köralakú arénában, a hol ötvenezer ülőhely van, az első sorban foglaltunk helyet, rengeteg ember közölt. Csakha­mar kürtszó harsaid és megje­lent két középkori ruhába öltö­zött lovas tüzes paripákon és az elnöki páholy elé vágtatva enge­dést kértek a corrida megkez­désére. Ezután zeneszó és taps­vihar kíséretében bevonultak az összes szereplők: három torre­ádor és huszonhét segédje, vala­mennyien drága, csillogó ruhák­ban. A felvonulás után csak a piccadorok maradtak a szilien és berobogolt az első bika. Kis­termetű, de roppant erős ésmoz gékony állat, hatalmas nyaka és előregörbülő szarvai vannak. 24 óráig sötét zárkában volt, erős táplálékot kapott, de vizet nem. Dühösen száguldott fel-alá. A piccadorok nagy vörös lepedők­kel meg-meg állították és figyel­mét magukra terelték. Életveszé­lyes mutatványaik után három férfi lépett a színre és mind­egyik két vékony tőrt döfött közvetlen közelből, mellével a bika fejét súrolva az állat nyakába. Ékkor a dühös bikát két szerencsétlen gebére uszítot­ták, melyeket az felspékelt. Ez volt a legvisszataszitóbb lát­vány. Ezután jön a nagy pillanat, midőn a torreádor lép az aré­nába, vörös lepel alatt kardot szorongatva. Kicsit játszik a bi­kával, párszor megperdül előt­te, majd kardját egy villámgyors mozdulattal markolatig döfi az összeköttetést létesítettek a ta­valy épült úttal. A Splényi-utca képe igen előnyösen megválto­zott és ha majd fásitva lesz, a betérő kocsik utasai kellemesen fognak felüdülni. Az alsóváros­ban is kívánatos volna, ha a házak előtti, szépen fásitott terü­letet a Csányi-körút mintájára, gyeppadokkal látnák el. Nincs terem ahhoz, hogy az egyéb, részint a forgalmat, ré­szint a szépészetet szolgáló út­építéseket itt mind felsoroljam, de joggal elmondhatjuk, hogy az elmúlt év méltóan csatlako­zott az azt megelőzőhöz és azzal együtt alkotják azt az időszakot, amelyet méltóan ne­vezhetünk Vác életében az út­építés nagy korszakának. Hogy a város a Hősök szob­rának felállításával és környé­kének rendezésével mit nyert, annak méltatása külön cikk ke­retébe vágyik. Ide tartozik a Fehérek temploma oldalának rendezése is. De a kisebb alkotások is meg­állat tarkójába és a szerencsét­len bika pár pillanat alatt össze- roskad, kileheli páráját. A kö­zönség' az egész idő alatt ordít, hol helyeslőleg, hol haragosan és buzdítja, vagy lepocskondi­ázza az életüket kockáztató sze­replőket. Este felé búcsúztunk a szép Spanyolországtól, hajónk hal­kan szelte a tükörsima tengert, melyet a telihold fénye ezüstö- zölt be. Csodaszép időben, nyu­godt tengeren tettük meg vissza egész utunkat. Mikor újra Genovába értünk, a »direttissimón« Milánóba utaztunk. Európa legszebb pá­lyaudvarán szálltunk ki és meg­néztük ezt a gyönyörű, gazdag nagyvárost. A milánói dóm a szent Péter-templom után a második legnagyobb. Óriási márványcsipke az egész, kívül, belül csupa szobor és faragás. Bronzkapuja remekmű, rajta reliefekben Krisztus élete. Megnéztük a világhírű Scala színházat, majd a Chiesa di S. Maria déllé Grazie nevű temp- lom-muzeum egyik termében Leonardo da Vinci halhatatlan remekművét, az »Utolsó vacso­rát.« Kimentünk az ősi Sforza kastélyba és megnéztük a »Bé­ke kaput«, mellyel szemben egy zsákmányolt harminc és feles mozsárágyú áll. O Nápolyban meghat ottan bú­csúztunk kedves hajónktól és örvendeztetik az embert. Az evangélikus bérháznál elterülő Halász közön szép íépcsőfeljárót építettek. Az ilyen lépcsők az egyenlőtlen terepen elterülő vá­rosokban igen kedvesek össze­kötik az alsórészeket az úgy­nevezett fellegvárakkal és meg­szüntetik a megszakitottság ké­pét. A Révköznek hasonló mó­don való rendezése igen kívá­natos volna. Mint igen nagy vívmányt meg kell említeni, hogy az alsóvá­rosban és részben a középvá­rosban a járdákat átrakták, hozzáillesztették az úttesthez. Most már elmondhatjuk, hogy főutunk igen szép, meg van a bája, a melegsége, amelynek ha­tása alól az idegen sem zár­hatja ki magát. Ki kell emelni még, hogy a város a főútra igen nagy gondot fordított, a gazt irtatta, a házak és az út közti részt kaviccsal és homok­kal feltöltette és el lehet mom dani, a főút a szivén feküdt. A nagyarányú útépítésnek Peterdi kapitánytól, akit úri kedves bánásmódjáért nagyon megszerettünk, na meg a Paga­nini« összes személyzetétől és nagy kendőlobogtatás közepette ínegliatottan léptünk végleg a szárazföldre. Délelőtt a pompás új auto- stradán (autóút) kirobogtunk Pompejibe. Ez a lávából kiásott ős római-etruszk város egyike a legérdekesebb látványoknak. Láttunk 2500-3000 éves utakat, házakat, kerteket, templomokat, fürdőket, megkövesedett embe­reket és állatokat és rengeteg épen maradt szobrot és fest­ményt. A város forgalmasabb mint 3000 év előtt, a ciceronék nagy turista-nyájakat terelnek az ősi utakon és a vén falak a világ minden nyelvét hallhatják. Pompeji után felmásztunk a kontinens egyetlen tűzhányójá­ra, a Vesuviora. Most nem ré­míti az embereket, hatalmas kráteréből csak fehér gőzt pöfé­kel. A régi és új lávatömegek beláthatatlan nagy területet bo­rítanak néhol még forró, szinte járhatatlan. Este a Santa Lucia városne­gyed egy hires éttermében, a Zi Teresa-ban (Teréz néni) vacso­ráztunk, ahol az olasz fronthar­cosok éppen bajtársi összejöve­telt tartottak. Számos magasran­gú tisztet láttunk, aktiv tábor­nok ült az asztalfőn. (Szerdán befejezem.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom