Váci Hirlap, 1933 (47. évfolyam, 1-97. szám)
1933-10-15 / 79. szám
Ára 20 fillér 47-ik évfolyam Mai számunk 8 oldal 79. szám Vác, 1933 október 15 VÁCI HÍRLAP Politikai és társadalmi hetilap, megjelenik ketonként kétszer: szerdán és vasárnap ELŐFIZETÉSI ÁRA: I FELELŐS SZERKESZTŐ, KIADÓ I SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Helyben egy negyedévre .....................................................3 P — f ÉS LAPTULAJDONOS: Vác< Széchenyi-utca és Csányi-út sarkán. Telefon 17. Vidéken egy negyedévre ...............................................3 P 5o f nmrerwri l Kéziratok nem adatóak vissza. — Hirdetések, Nyilí-tér, Eíryes szám ára ...........................................................12 fillér I M A | dijszabás szerint. — Hirdetések dija előre fizetendő. Félezren voltak... Irta: Dr Rusztek Lajos Ez a Szent István alapította ezeréves ő.-i város régóta esedékes tartozását rójja le ma, amikor legszebb terére ideáliitja a hősöknek minden mulandósággal és feledéssel dacoló örök emlékét. Ezentúl magyar testvéreim itt él ez az Emlékezés közöttünk, az élet ünnepnapjain éppúgy, mint a hétköznapokon, éjjel csakúgy, mint nappal és mindenikünket figyel, néz, lát és tetteink szerint dicsér, vagy átkoz. A harcok tüzében kigyulladt szemeik előtt nem lesz titok; megdicsőülésük fényén keresztül csalhatatlanul meglátják, hogy helyeinket, ahová az isteni Gondviselés állított bennünket, mikép töltjük be, milyen nemes és jó szolgálatokat végzünk, Te is, én is és mindannyian. És a halhatatlanság dicsőségében örökké élő lelkűk elbírálja cselekedeteinket és jaj lesz nekünk, ha néma ajkukról is hallanunk kell a vádolás kemény szavát. Mert a hősöket megtéveszteni, a hősöket megvesztegtni nem lehet! Ember kijátszhatja, elárulhatja embertársát, de az ő magasságukból reánknéző szemeik előtt minden szemfényvesztő szó és cafrang nélkül fog állni az igazság. És ezerszer jaj lesz annak, aki az ő mérlegükön könnyűnek tál ál tátik. De ne higyje senki, hogy velük szemben tartozó kötelességét kimerítette akkor, amikor adófillérjeivel hozzájárult ennek a szobornak életrehivásához. Vájjon mi értékeset adhatunk mi, koldus-magyarok őnekik és lelkűnknek milyen ajándéka versenyezhet méltóképpen azzal az alkotással, amit ők maguknak akkor állítottak, amikor beköltöztek a hősi halottak glóriás birodalmába? Erre a szoborra nem a halhatatlanság útját már meg járt hősöknek van szükségük, nem a múltnak, hanem nekünk, trianoni gyászmagyaroknak, ennek a vergődő jelennek és az örökkévalóságba nyúló jövendő ezredéveknek Ő előttük értéke csak akkor lesz, ha bennünk is él az a szellem, ami őket a hazafiú legnagyobb áldozatának, az életnek áldozatára sarÜ ZEN A HŐSI HALOTT Dal a kaszárnyából Ezt a költeményt ifjú szerzője néhány nappal a menetszázadba való beosztása előtt irta. Két hétre rá hősi halott lett. Sokszor kérdjük: hogy is lesz hát? És ifjú szivünk rá meg remeg, Egymásra nézünk hallgatag S tikon összevillannak a szemek. Sokszor kérdjük: hogy is lesz hát? S erőtől duzzad a két karunk, Ha eljön az óra, a perc, Amikor majd a harcra kiállunk. Sokszor kérdjük: hogy is lesz hát? Ibolyák nyitnak a völgy ölén, Tavaszról dalol száz madár, Amikor meghalni megy száz legény. Sokszor kérdjük: hogy is lesz hát? Véres mezők felett száll a nap, — Diadalmas csaták után, Lesz ki visszatér? Lesz ki ott marad? Sokszor kérdjük: hogy is lesz hát? És ifjú szivünk belé megremeg, Olyankor kezdjük érteni: /l hatalmas Halált és az Életet. kalta. Az ő példájuk ma kevesebbet követel tőlünk, nem a halálunkat akarja, hanem azt, hogy éljünk, de életünk legyen olyan áldozatos, mint az ő haláluk. Régen mondják, hogy nincs nemzet, amely szebben tudna ünnepelni és díszesebben temetni, mint a magyar. Nemzetünk története a heroikus áldozatok története. Hányszor temette el a magyar háládatlanul már életében egy-egy nagy fiát, akit később, a ravatal fekete gyászánál a bünbánat gyorsan száradó köny- nyeivel siratott. S hányszor fektetett sírba Téged, nemzetem saját fiad, Muhinál, Mohácsnál és csak minap is a 18-as őrületben és most csonka törzsed vérző fájdalmában sirattuk egykori nagyságod. Magyar Testvéreim! Némuljon el ma minden harc, engedjenek fel a szivek egy közös, meleg nagy érzésben, a hálás emlékezés érzésében, amelyből új élet és új vetés fakadjon! Fel a fejjel! Ne kongassa senki a magyar felett a lélekharangot! Űzzétek el portátokról a gyász küvik madarát és az élniakarás megfeszített izmaival karjaitokban, a csonkitaílan ősmagyar szellem poklok kapuit döngető erejével vágjatok új csapást, új rendet az emberi lélek legszentebb értékeit, a hazaszeretetei, a vallást, a családi tűzhelyet befödni készülő dzsnngelekbén! Ne akarjátok és ne tűrjétek, hogy ez a szobor az örök vádolás szobra legyen! Hanem legyen harci riadó, legyen magyar tárogató, amelynek siró, panaszkodó szava, ha lehet a honszerelem melegével, de ha kell, a rabszolgák korbácsával űzzön, verjen, hajtson téged könnyen felejtő és megbocsátó magyar testvérem felfel egészen a Kárpátok ormaira, Erdély bérceire, a Bánság rónáira, s örökéletre elhívott szegény hazánk minden meggyalázott rögére! Hősök szobrának leieplezési ünnepélyére Irta: Tanács Dezső A menydörgés azt mondja: Le térdre ember: az Isten beszél!... A nép szava is megdördült és mondja: »Fel térdeidről ember* nagy napok előperceit éljük.« Nem erzed-e, nem sejted-e», hogy újra beírod neved a történelembe és hogy ország, világ bámulni fogja dicsőségedet?... És megmozdult a nép, jönnek a tartalékosok tízezrével. Kaszárnyákban a parancsnok »imához« vezényel, a zászló le- hajlik, a kezek a sapka ernyőjéhez emelkednek. így imádkozik a harcos: csak néhány pillanatig. De közben felolvad a katona lelke s a Himnusz hangjai mellett felszáll a fellegeken át a magyarok Istenéhez, akitől győzelmet kér, zászlója számára. ... »Imától« hangzik a parancs és a csapat néhány perc múlva víg zeneszó mellett elindul a vasúti állomáshoz ... Sokan — nagyon sokan utoljára! — A vonat fel van díszítve, még egy csók, még egy üdvözlő intés s elindul... egy pillanatig csend, de csak egy pillanatig, mert azután felhangzik az egész vonaton nemzetünk imája,mely a telkekbe markol, és könnyeket csal a szemekbe — »Isten áldd meg a magyart«... A vonat elrobog, már nem is látszik, de azért a vasúti állomáson még oLt áll a közönség könnyes szemekkel. üreg emberek, akiknek fiuk, fiatal asszonyok akiknek férjük, viruló szép leányok kiknek jegyesük távozott el... hogy talán soha-soha többé vissza ne térjenek... A vonat viszi vitézeinket tovább, egyre tovább!... Én édes Istenem! de sokan nem jöttek többé vissza... de sokan haltak meg. De sokan nem tértek többé vissza az ágyúk menydörgéséből, hogy hallják falucskájuk templomának harangját, hogy felcseréljék a. vérrózsás csatateret a muskátlis kerttel... de sokan pihennek rozmaringos sírdomb heMenzyk Ferenc
