Váci Hirlap, 1933 (47. évfolyam, 1-97. szám)
1933-07-02 / 50. szám
Ára 12 fillér 47-ik évfolyam 50. szám Vác, 8933 július 2 VÁCI HÍRLAP Politikai és társadalmi hetilap, megjelenik kelenként kétszer: szerdán és vasárnap ELŐFIZETÉSI ÁRA: Helyben egy negyedévre ............................3 P — f Vidéken egy negyedévre ............................3 P 5o f Egyes szám ára...........................................12 fillér FELELŐS SZERKESZTŐ, KIADÓ ÉS LAPTULAJDONOS: OERCSÉMI I>EZ§Ő SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Vác, Széchenyi-utca és Csányi-út sarkán. Telefon 17. Kéziratok nem adatnak vissza. — Hirdetések, Nyiit-tér, díjszabás szerint. — Hirdetések dija előre fizetendő. Első beszélgetés 7000 katolikus új lelkipásztorával A katolikus egyházban püspöknél kezdődik »az ünnepélyes fogadtatás.« Az egyházmegye községei ritkán látják, érihető, hegy diadalkapu és mozsárdurrogás jár neki. A halasi lapokban olvassuk, hogy nagy ünnepséggel búcsúztatták plébánosukat. Kovács Vince dr-t, kit a főpásztori kiválasztás az egyházmegye központjába hozott be és az alsóvárosi hívek lelkipásztorává tett. Szerdán este pedig megérkezett uj otthonába és a hívők százai kitörő lelkesedéssel, ünnepi szónoklatokkal fogadták az uj plébánost. Vácon ilyen még nem volt. Legalább az elmúlt ötven év alalt ilyen fogadtatásban csak református papnak és püspöknek volt része. Valami szokatlan, előre szug- geráit bizalom tölti el hiveit, kik sokai várnak uj plébánosuktól. — Tudja-e plébános úr — mondom mikor a püspöki palota egyik vendégszobájában szemközt ülök az uj kanonokkal — Önt a legjobb hírek előzték meg és ezért volt a nagy, szeretetteljes fogadtatás? — Boldog vagyok, ha így van, válaszol ja szerényen, mert akkor a legnagyobb munkák egyikétől mentesülök. Borzasztó a rideg közönyt meggyőzni és bosszú, bosszú időbe telik, mig a szerelet látható jelével, a mire oly nagy szüksége van egy lelkipásztornak, találkozik...- Ebben a városban, a hol ugyancsak megkritizálnak mindent és mindenkit, a kanonok úrrló csak jót mondanak . . . — Azt hiszem, nem jövök idegenbe. Közelből, Galgamácsáról származom, a váci gimnáziumban szerzett kedves konskolári- saimmal soha sem szakítottam meg az érintkezés’, Vácráiólnak voltam három évig a plébánosa és úgy kerültem Halasra, a hol már húszezer katolikus van. A püspök úr is jól ismer: három évig elöljáróm volt a budapesti papnevelőben. — Olyan hírek szólnak a plébános úrról, a mi nagy rokon- szenvel kelt, hogy nem elégszik meg a szóbeszédekké1, hanem gyakorlatilag is meg akar arról győződni, mi érdekkörébe kerül. Hallottuk, hogy meg akarta ismerni a kubikusok éleiéi és három hónapra beállt közéjük, de meg tudta őrizni mindvégig' inkognitóját, velük élt, evett és dolgozott... — Hát nem egészen, mosolyodik el csendesen, de talán ez nem is tartozik a nyilvánosság elé. Uradalomba álltam be a cselédek közé ... — Mily gondolatokkal foglalta el nj állásál? — Nagy feladat elé állított a kegyelmes úr. Még nem alakult ki előttem egész világosan, mely irányban indulok, de egy bizonyos: a plébánosi munkámat ugv fogom fel, hogy részt akarok venni híveim örömében,bánatában. Nem úgy értem, hogy valami nagy társadalmi életet akarok élni, erre, gondolom, nem lesz sok időm, hanem ki akarom venni részemet minden katolikus megmozdulásból és híveimnek szerető tanácsadója kívánok lenni. Ezért kérek én elsőbben is megértő szeretetek.. Azután egy kis elgondolkodás után:- A katolikus intelligencia most a legszebb reneszánszát éli vallásosságának. Ezt elmélyíteni a legfőbb célom és hozzáemelni az egyszerű népet, mely a háború óta mintha nem azzal a buzgalommal sietne temploma felé. Minlha most azt a lelkiállapotot élné, miben az intelligencia volt háborút megelőzőleg: nem volt lelkiszükség az Isten háza. De bizton hiszem, hogy ha látja a vezetők, az intelligens élem vallásosságát, kővetni fogja és röviden ugyanaz a mély vallásosság fogja felle- mezni, mint évszázadokon át. Még elmondja, hogy vasárnap lesz a székesegyházban ünnepi beiktatója, melyet a megyés püspök úr végez, azután megköszöni a vendégszeretetet, melyet most a püspöki palotában élvez és a szeminárium kapu melletti kis szobájába költözik. Terlan- day prelátus már megy a néhai Gossmann püspök helyére, a kispréposti lakba, az alsó plébánia épületét kívül, belül, a mi több évtizede nem történt, renoválni fogják, de már is átveszi az alsóvárosi plébánia vezetését és kezdődik a munka. B8CSÉRDY jön Nem kell magyarázni, ki az a Bicsérdy Béla, ki a hiú férfiak méltó irigység tárgya: öreg korára karcsú mint egy gyik és fiatal felesége van. Budapesten már nagy tömeget mozgósított a Bicsérdy-koszt (főleg mióla nagy a munkanélküliség!) most a vidéken szervezi meg követőinek seregét. Értesítést kaptunk, hogy ma, vasárnap délután 3 órakor kijön Yácra és a Kúria nagytermében magánelőadást tart, a mint mondja: reform életmódja-* ról. Nem kétséges, hogy sokan fogják hallgatni, már csak kuriózumból is. Régi, magyar zenénkről Kedves Szerkesztő Barátom! Nem régi lapodban eszmecsere indult meg a mai „dzsesz“- zenéről. Akkor nem szóltam a tárgyhoz, mert ebben az ügyben évekkel ezelőtt két hosszabb cikkem jelent meg az egyik helyi lapban, mely cikkeket aztán egyik fővárosi zenelap is közölte. Most, hogy ismét megszólalok, nincs ok nélkül. A közelmúltban egy fővárosi zeneművész bará tóm volt vendégem. Átvittem őt a „Pokol“-csárdába. Itt aztán láttunk és hallottunk valamit, amit nem lehet elismerés nélkül hagyni. Láttunk egy kis hattagú cigányzenekart. Az élén, mint primás egy leány, Lakatos Lulu. Barátommal összenéztünk e szokatlanul kedves látványra s közös gondolatunk, érzésünk volt; mintha Cinka Panna ideje támadt volna fel. Sőt! A mai vérszegény, gyenge limonádés, magyarnak gondolt dallamok közt egyszer csak felhangzott egy eredeti, egy igazi magyar dallam Biharitól. Csodálkozva hallgattuk. Mennyi tűz, mennyi szép ség és erő ebben a muzsikában! E haDgok mellet mulattak régen régen Pozsonyban a „dié tás“ uraink, a „korok és rendek", emellett mulattak, örültek és keseregtek tovább, amikor a gyűléstől, országos gondoktól fáradtan Balatoníüredre mentek pihenni, „feredőzni“. E hangok mellett vágyták-várták a jobb jövőt; e hangokba fojtották keserűségüket, ebbe temették égve- égő reményüket. Azután jöttek szabadsághar cunk indulói, dalai, ezeket meg felváltották a kesergők Valamennyi igazi magyar lélekből tört ki. Azután, hogy múltak az évek és odajutottunk, hogy boldog, boldogtalan „magyar nótát“ akart komponálni. Egyik (a legtöbb) keservében, mert szerelmese nem akarta meghallgatni, másé lett; a másik meg örömében, mert meghallgatta a babája. Ezek örömükben tették tönkre a magyar népdalt, amazok keserűségükben „ütöttek nagyot a népdal fejére“. Tagadhatatlan, hogy némelyiknek sikerült néhány gyönyörű dalt örökül hagyni, a legtöbb azonban csak garázdálkodott népdalaink virágos kertjében. Végül megjött a „dzsesz“. Ez — tudom — inkább zene, mint dal. A mai táncokhoz, ritmus szempontjából, ez vaió. Néha énekük is, de legtöbbször ostoba és Ízléstelen szövegében nincs köszönet. Népdalainkhoz csak annyiban van Köze, hogy annak s fejlődésének útját jóidőre alaposan elvágta. S a legszomorúbb, hogy az ezt mivelő zenészek, sokszor idegenek (négerek és nem tudom mik) szépen pénzelnek belőle, mig derék cigány- zenészeink, kik jóban rosszban, mindig kitartottak velünk hűen, sőt nem egyszer — zivataros időkben — a lelket tartották bennünk édes-keserűen siró hegedűjükkel, keservesen küzdenek s éheznek. Hát ez bizony csúnya hálátlanság! Cigány zenészeinket föléje kellene helyezni a „dzsesz bandának“. Az pedig, ha még a cigányainktól is „dzsesz“ darabokat követel bárki, ezzel nemcsak cigányainkat fosztja meg eredeti rendeltetésétől, nemzeti zenénk megőrzésétől, terjesztésétől, hanem megfosztja a magyar népdalt. Mindez a gondolat járta át lelkemet, amikor Lakatos Lulu a zenekara élén Bihary fölséges dallamát támasztotta fel. Azt mondta, hogy szeretne sok sok ilyen gyönyörű, régi, igazán magyar darabot megtanulni, és hiszi, hogy közönségünk meg fogja ezeket érteni és szeretni. LŐH#ZBAN LŐHÁZBAN Számos szórakoztató, kacagtató játékok tekeverseny már d. u. 4-kor kezdődnek A Váci Ipartestiilet nyári mulatsága július 9-én
