Váci Hirlap, 1931 (45. évfolyam, 1-96. szám)
1931-11-15 / 86. szám
As*@ 12 fillér. 45-ik évfolyam. 86 szám. Vác, 1931 november 15. VÁCI HÍRLAP Politikai és társadalmi hetilap, megjelenik hetenként kétszer: szerdán és vasárnap ELŐFIZETÉSI ARAi HELYBEN EGY NEGYEDÉVRE. . 3 P - FILL VIDÉKEN EGY NEGYEDÉVRE . . 3 P 50 FILL EGYES SZÁM ÁRA......................... 12 FILL FELELŐS SZERKESZTŐ, KIADÓ ÉS LAPTULAJDONOS: DERCSÉHTO DEZSŐ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: SZÉCHENYI-UTCA ÉS CSÁNYI-ÜT SARKÁN TELEFON : 17 HIRDETÉSEK, NYILTTER DÍJSZABÁS SZERINT »A nemzeti élet lényeges eleme a kultúra« Kornis Gyuia képviselőnk nagy beszéde a képviselőházban Országgyűlési képviselőnk a nemzeti lét nagy kérdésében tekintélyt megillető nagy figyelemmel fogadott beszédet mondott e héten a képviselőházban. Sajnos, a papirrendelet megakadályozza, hogy nagyobb újságot adjunk és képviselőnk értékes és érdekes beszédét egész terjedelmében hozzuk, de egyik részletét, mely a magyar kultúra jövőjéről szól, itt közöljük: Ezután csak egy feladatunk lehet, hogy minden erőnket a pénzügyi és gazdasági problémák megoldására koncentráljuk s távol tartsunk minden olyan nem gazdaságpolitikai kérdést és problémát, amely ezt a főKér- désünkeí, mondhatnám sorsdöntő problémákat elhomályosit- hatná, illetőleg háttérbe szoríthatná. A modern liberális jogállam helyzete a múlt században, csak néhány évtizeddel ezelőtt is, az volt, hogy az állam a maga fő- feladatát csak a jogrend fenntartására irányította, egyébként a laisser faire, laisser passer álláspontján volt és a sok kulturális és szociális feladatot a társadalomra, a felekezetekre, a kisebb és nagyobb közösségekre bízta. Amióta azonban, bár ba lassan is, de a demokrácia útjára térünk, pláne a trianoni nyomorúság közepette, a nagy, szélesebb néptömegek mindig több és több védelmet, népjóléti intézményt, kórházat, jobb és szebb iskolákat követelnek, szóval az állam kulturális és szociális terhei annyira megnőve- ! kedtek, hogy ezeknek redukáld- | sa, a legnagyobb nehézségekbe ! ütközik. Minden kulturpolitiká- | nak világszer le lehetnek dekora- j tiv elemei is, amelyekből művé- j szék élnek, ez azonban nem ho- j mályositja el a kultúrpolitika | alapkoncepcióját. A modern ál- j lám tehát büszke arra, hogy ő j kulturállam és szociális állam, | azonban az uj terhek nyomán j kezdenek ezek a modern kultur- és szociális államok Angliától kezdve Amerikáig összeroppanni. Mert mit jelent ez ? Ezeket a nagy, főkép a népjólétre, a szélesebb tömegek igényeire vonatkozó terheket nem birja az adózó polgárság, folyton emelni kell az adókat, felvenni több és több kölcsönöket, a vége pedig az a helyzet, amelybe most jutottunk. Minél több igénnyel lép fel a demokrácia, annál inkább növekszik az állam feladatköre és egyszersmind a terhe, úgyhogy akár akarja az állam, akár nem, kezében koncentrálódik lassanként minden hatalom, a Leviat- lian-állam kezében, a közvélemény nyomása alatt is s anélkül, hogy a kormányzat követelné magának a jogokat, önkéntelenül is, az által, hogy az állam tartja el mindezeket az intézményeket, a hatalom is ott kon oentr ál ódik, nép szer űbben szólva egy mindenható részvénytársasággá alakul ki a modern állam, amelynek költségeit éppen a kisrészvényesek alig bírják. Mármost kétszeresen nagyobbak ezek a terhek, amelyekre most utaltam, egy olyan országban, mint amilyen a miénk, amely négy évig volt a világháborúban, utána két ior- radalomban, azután a minket kifosztó oláh megszállás alatt. Ebből a szemszögből kell tehát néznünk ezt a 10 éves gazdasági és pénzügyi politikái. Tehát először is a szociális állam szempontjából. Méltóztatnak jól tudni, hogy 40 millió pengőt költött az előző kormány kórházakra, hadirokkant intézményekre, hadiárváknak intézményeire, a gyermek- védelemre, azután vagy 70 millió pengőt a falusi és a városi lakásépítésekre, mert hiszen akkor már tiz esztendeig nem építettek Magjmrországon lakást, amikor az 1925. évben ez megindult és vagy egymillió menekült özönlött ide, akik vagonokban laktak. Nem akarok abba a hibába esni, hogy a múlttal foglalkozzam, amikor arra buzdítottam a Házat, hogy a jövővel foglalkozzék. Ha nézem a 6-os bizottság jelentését a népjóléti minisztériumban eszközölt redukciókról, azt látom, hogy körülbelül 21/2 milliót lefaragtak, csontig lefaragták a meglévő költségvetést. De most hogyan képzeljük majd a további redukciókat, ha még a 800 milliós költségvetési keret is túl nagy lesz az adó jövedelmek befolyása szempontjából, ha 650 vagy 600 millióban kell majd a normál költségvetést megállapítani ? Már most mit csináljunk ? A mi demokratikus és humanitárius érzésünkkel, másrészt kötelességérzésünkkel: a hadirokkantak, a hadiözvegyek ügyével szemben, hogyan fogjuk a modern szociális államnak ezeket a feltétlenül kötelező terheit elbírni ? Amikor lassanként a társadalom elszegényedése folytán ki fog apadni a magán-karitász, ugyan- alckor az állam a maga szociálpolitikai költségvetését a minimumra fogja redukálni. Másodszor kulturállammá is fejlődtünk, az államnak szükségképpeni kulturális kiadásai is hihetetlenül megnőttek, de nemcsak nálunk, de az egész világon. Ha ismertetni fogom azt a két íőmotivumot, azt a két igen mély gyökerű szellemi áramlatot, amely az egész világon annyira felemelte ezt a kulturális költségvetést, méltóz- tatik látni, hogy nem egyéni szeszély vagy valami magánkul- turgerjedelem volt a forrása az utóbbi tiz év magyar kultúrpolitikájának, hanem igenis olyan motívumok, amelyek az egész világon a leghatékonyabban működtek. Ilyen egyrészt a nacionalizmus, másrészt pedig a demokrácia. A nemzeti eszme világszerte éppen a világháború után megerősödött. Minden nemzet érzi, hogy a nemzet a maga specifikumát, azt, ami magyarrá, angollá, szerbbé vagy oláhhá teszi, éppen kultúrájában éli ki. Ami a nemzeteket egymástól megkülönbözteti, az a lelkisége, a kultúrája, úgyhogy a nemzet nem faji kategória, hanem elsősorban szellemi princípium. A nacionalizmus megkétszerezte a kulturális költségvetést mindenütt, még a hideg Angliában is a világhábori! után kétszeresére emelkedett a költségvetés, any- nyira, hogy Snowden, amikor szeptemberben kénytelen volt drasztikus módszereit alkalmazni, az összes tárcák közül éppen a kultusztárcát vágta le legjobban, amennyiben 250/0-kai csökkentette ennek kiadásait. Ezt csak jellemzésül hozom fel, hogy ott is mennyire felemelkedett a költségvetés. Minden országban felemelték az iskolakötelezettség határát 2—3 esztendővel. Restellem bevallani, hogy Európában Magyarország az egyetlen állam, ahol 1868-tól kezdve megelégedtünk a hatosztályos mindennapi iskolával. A háború után mindenütt a világon az államok rengeteg uj iskolát, uj könyvtárakat, múzeumokat, egyetemeket és kutató intézeteket állítottak fel. A másik szempont a demokrácia. Ez a másik világmotivum, amely mindenütt megduplázta a kulturális költségvetést. X széles nép tömegek követelik és pedig joggal, hogy egyforma lehetőségük, egyforma sánszulc legyen a művelségre. Szükséges az, hogy a művelődés ne lehessen születési előjog. De még az irni-ol- vasnitudás sem számol azzal, hogy az egyént gazdasági nagyobb lehetőségekre, jobb keresetre képesítse. Innen van az, hogy mindenütt felemelték a tankötelezettség korhatárát. De harmadszor felduzzadt a kulturális költségvetés mindenütt azért is, mert a társadalom elszegényedett, a felekezetek, a kisebb közösségek, a községek nem tudják fenntartani a kulturális intézményeket, melyeket a régi liberális államkoncepció korában meg fenn tudtak tartani. Mindebből az következik, hogy rengeteg kulturális kiadás szakadt ennek a szerencsétlen kis országnak a nyakába. Jusson eszünkbe az Alföld, amelynek iskolaügye századokon át elvolt hanyagolva. Már az 1825-iki országgyűlés követeli az alföldi iskoláztatást. Jusson eszünkbe a nagy analfabetizmus felburjánzása, amelyet a háború különösen előidézett. Jusson eszünkbe a menekült egyetemek kérdése. Egy szóval egy csomó kulturális feladatot kellett az államnak gyorsan megoldania. Hogy azonban ez bizonyos ökonómiával és nem egyoldalúan történt, mutatja az, hogy a kultusztárcának 98 millió pengő beruházásából 53 millió pengő jutott a szoros értelemben vett népoktatási és népművelési célokra. De itt van a polgári iskolák kérdése. Egy csomó polgári iskolát kellett felállítani éppen a nép kedvéért, mert nyolcosztályú népisiíola nincs nálunk. Egyik programpont volt azután az iparos- és tanoncképzésnek a fejlesztése is. Demokratikus, népbarátpoli- tikát az folytat, aki a tömegek iskoláztatását előmozdítja, mert sohase felejtsük el, hogyha mi egészséges politikai demokráciát akarunk, annak csakis a műveltség, a kulturális demokrácia lehet csak az alapja. Mihelyt a világválság szele 1928 táján bennünket is kezdett érinteni, akkor már a következő két évi kulturális költségvetésünk 12 millióval csökkent. Nem lehet tehát azt mondani, hogy az utolsó két évben is folyt tovább bizonyos »tékozló« politika, mert hiszen már tizenkétmillióval kevesebb volt a kiadás az utolsó két évben. A népoktatási intézmények ? A nemzet sohasem mondhat le arról, hogy fiait legalább az elemi műveltségben kivétel nélkül ne részesítse. A középiskolák ? Ez a kormányzat tiz év alatt egyetlenegy uj középiskolát sem állított fel. Ez nagy érdeme, hiszen annyi város követelte és a kormányzat ellenállt. Ha megszüntetnek ezeket az intézeteket, megszűnnék a lehetősége nagy csomó tudományos és egyéb kulturális személyes kapcsolat külfölddel. Már pedig,
