Váci Hirlap, 1930 (44. évfolyam, 1-96. szám)

1930-03-12 / 20. szám

■ Ara 20 fillér. 44-8k évfolyam. 20. szám. Vác, 1930 március 12. VAC I HÍRLAP _______ PoHtökal társadalmi toeSiiap, megjelenik hetenkint kétszer szerdán és vasárnap Előfizetési ár 5 Mofiyfc'wn egy negyedévre . . 4P — fg&j. Vidéken egy negyedévre . ■ 5 P — fm, Ínyem szám ár« P 20 fül. Felelős szerkesztő, kiadó és laptulajdonos BERCSÉNYI DEZSŐ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Széchényi-utca és Csányi-út sarok. Tel. 17 Hirdetések és nyilttér milliméter soronkint díjszabás szerint Fisieius Trees! {Gondolatok 5930 Március Idusán) írta: IKiatsera István gimnáziumi tanár Midőn neves történetírónk: Már­ki Sándor Torinóban járt, Kossuth Lajos megszorítva kezét ezekét mon- • dotta neki : <cHazája iránt nem telje­síthet ön szentebb feladatot, mintha a hazaszeretet érzetét csepegteti ta­nítványai szivébe. Ezzel Kossuth Lajos határozottan megjelölte a ne­veléssel, tanítással, de különösen a hazai történelem tanításával foglal­kozók — mondhatni — legfőbb cél­ját. De ő, aki írásaival, szónoklatai­vá] egyik napról a másikra a nemzet eleven közvéleményét alkotta meg, — meg volt győződve arról, hogy az is­kola, a tanár, a történetíró vajmi ke­vés eredményi; érhet el e téren, ha munkáját, hazafias szellemű magyar társadalom, család, a magyar anya nem támogatja és ezért mondotta az erdélyieknek adott intelmeiben: «a házi tűzhely — s nem az iskola — a nemzetiség szentegyháza és a nő. az anya annak papnője ...» Most vessünk egy pillantást ha­zánk mai állapotára a magyar tár­sadalomra és családra. Majdnem mindenünnen a családi kötelékek, az erkölcs, a jó Ízlés meglazulása,mély leromlottsága mered elénk. Az önzés, a szeretetlenség, az egymást meg nem értés, a • körülményekkel való bete­ges megalkuvás, az arany-középut»- as gondolkodás diadalmenetben vo­nulnak el előttünk. «A magyar nem­zetiség szentegyházának papnői» pe­dig jelen súlyos gazdasági helyze­tünk közepette is igen sokszor a jó ízlés és az egészségügyi követelmé­nyekkel sem törődve az őrült divat i ab szolgáivá szegődnek ! Lehetetlen lel nem ismernünk, hogy hazánk lé­tének alapjai vannak mélyen megfer­tőzve, megtámadva ; pedig — mond­ja Berzsenyi: — «minden ország tá­masza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledől és rabigába görbéd.» Meri ne ringassuk magunkat il­lúziókban 1 Ne higyjük, hogy a sza­badkirályválasztás elvének győzelme, avagy a Habsburg-restauráció visz- szaadja Hazánk integritását ! Ne higyjűk, hogy a nemes angol lord akciója egyedül képes ledönteni a trianoni határokai avagy, hogy Olaszország és más nemzeteknek egyébként sokat jelentő, tiszteletre­méltó rokonérzése, támogatása meg­szünteti a megszállott területeken élő véreink bajait, bánatát és a börtö­nök mélyén sínylődök jajjait ! Nem! ezek a bajt csak részben orvosol­hatnák. Ha gyenge az alap, a falak, hiába építjük fel a legdíszesebb pa­lotát is. A munkát itt sokkal mélyebben kell kezdenünk. A hatalmas épületet alapjaiból majdnem teljesen újólag kell megépítenünk. A fejszét a terebé­lyes nagy fa gyökereire kell tennünk és a haszontalanokat, hasznavehetet­leneket eltávolitva, romlott hajtásait is gondosan lenyesegetve, kell las­sú, ápolással, újra nevelnünk és oly erőssé, ellenállóvá tennünk, nemcsak törzsében, de ágaiban is, vagyis ön­magunkban, a szilárd jellemet, jó­zan gondolkodást, pontos kötelesség- teljesitést úgy kialakítanunk, hogy — mint Horatius mondja — mint ret­tenthetetlent érjenek a viharok, a csapások. Vagyis: ha hiszünk Magyarország feltámadásában, akkor hazánk lalp- raál litását if j óságunk, gyermekeink nevelésénél a családban és az iskolá­ban, de főként a családban kell kez­denünk ! Szilárd jellemű, régi magyar eré­nyekkel bíró ifjakat, leányokat kell nevelnünk, mert a világtörténelem, népek, nemzetek élete kétségtelen ta­núbizonysága annak, hogy a jövő azoké a nemzeteké, amelyeknek ifjú­ságát a testi és lelki erők egyöntetű kiképzésével edzik meg, vértezik föl, hogy jó- és balsorsban egyaránt meg­állják helyüket és legyenek a nemzet a társadalom hasznos tagjai. «Az a nemzet, mely a múltját sze­reti, érdemes a jövőjére is» — mon­dotta Mészáros Lázár, az első felelős hadügyminiszter. Hogy pedig múl­túnkat szerelhessük, annak első, el­engedhetetlen követelménye, hogy azt alaposán ismerjük is. Őszintén, mellünket verve kell beváltanunk, hogy ezen a téren igen sok a sz égy él­ni valónk, mert nagy általánosságban alig foglalkozunk alaposabban ha­zánk múltjával ! Nem ismerjük ha­zánk, nemzetünk történetét, nem is neveljük tehát gyermekeinket, a ma­gyar múlt szeretetében és a magyar­ság jövőjébe, feltámadásába vetett rendi the te ti en hi then. Midőn 1796-ban Napóleon az olasz hadjáratra induló csapatok főpa­rancsnokságát átvette, a katonák ez­rei mezítláb meneteltek, soknak még puskája sem volt, zsoklot pedig már hónapok óta nem láttak és Napo­leon tudott hozzájuk «franciául» be­**~™~ .—uw»™! Koszorú a Kossutk-szoborra március 15-én Hogyan ? Erről is lehet Írni?Nem természetes-e, hogy a szabadságharc legnagyobbja emlékének a szabadság napján koszorúval áldozzunk ? Bizony, Írni kell róla, mert ma­gyar nyelvű, de közös hadseregbeli katonák tették le az emlékezés koszo­rúját és ez óriási függetlensértés volt! Megírom, mert még sehol sem olvas­tam ennek az érdekes koszorúzás háttéri titkait — hagy maradjon fel emléke a jövő generációknak és lás­sák: volt idő, mikor Szegeden magijai' katona nem Leheteti büntetlenül ko­szorút Kossuth Lajos szobrára ! 1904 évet irtunk. Ebben az évben vonultam be mint újonc a volt cs. és kir. 14. számú utász zászlóaljhoz Sze­gedre. A zászlóalj tisztikara, 3—4 ki­vételével, nem csak nem volt magyar, de nem is tudott magyarul. A jó al­földi, bihari, békési magyar fiúkat nem nézték embernek, bár a legki­válóbbak voltak, még altiszt sem lett egyik sem, azzal az indokkal, mert a szolgák)!i nyelvel nem értik. Annál löbb jutod nekünk a magyart gya- lázós szidalmukból. Egy alkalommal isinél 'g.yik magyar íalós osztrák tiszt, «Kossuth-Hund» kifejezéssel il­letett egy debreceni fiút, Sarkady Fe­rencet. Összebújtunk, tanakodtunk, hogyan és mivel lehetne visszavágni méltón. — Tudod mit, Ferikém, szóltam, mert itt annyit sértegetik Kossuth apánkat, hát mi ellensúlyozásul meg­fogjuk a szobrot koszorúzni. — Hol a pénz a koszorúra ? — Majd gyűjtünk ! Iveket csináltunk minden század század számára és minden zsoldi’i- zetésnél minden magyar leszurkolt 6 fillért. Majd megbeszéltük a tervet a 46-os bakákkal.. (Szeged háziezrede) Ők is becsülettel hozzáláttak a gyűj­téshez, bár ez nagy óvatosságot igé­nyelt, mert a legénység közt volt elég oláh, rác, liorvát és árulástól lehe­tett tartani. De, becsületükre legyen mondva, a nemzetiségiek közül is sokan adlak a koszorúra. Mitől leg­jobban féltem, szobaparancsnokom káplár úr : Teufel, bár egy mukkot se tudott magyarul, (bánáti sváb volt) mikor megtudta, miről van szó, összes pénzét: öt napi zsolclját ne­kem adta azzal a kikötéssel, hogy ő nem tud tervünkről és nevét be ne írjam a listára. Végre együtt volt vagy 50 korona. Elmentünk egy Kárász-utcai virág- kereskedésbe, megrendeltünk egy na­gyon szép koszorút széles nehéz se­lyem szalagján «Kossuth apánknak a szegedi katonák» — felirattal. A koszorú persze jóval többe ke­rült mint a mennyi pénzünk volt. De mikor a szegedi Flórás a felirat­ból megtudta, mit akarunk, tartozá­sunkat elengedte. Másnap este hat órára határoztuk el a megkoszorúzást. Értesítettük a 46. ezredet is, hogy ott legyenek a Széchényi-téren. Négyen elmentünk a koszorúért és letakarva vittük a szobor talpazatához, majd egy utász katona felmászott rá és felemelte á koszorút a szoborhoz, szalagját pe­dig leengedte, hogy olvasható legyen. A téren Bitós István rendőr telje- sitett szolgálatot. Őt kértük, hogy vi­gyázzon a koszorúra. — Csak bízzátok rám ! — volt a válasza — ahhoz ugyan emberfia nem nyúl. De már a koszorúzás alatt figyel­mesek leltek a járókelők a történtek­re és a katonákat kezdték éljenezni. Feltűnt az arra szolgáló osztrák lisz­tek egyikének is a szokatlan sok ka­tona és polgárság egybeverődve, a szobor körül. Mikor megtudta, miről van szó, sietett jelentést Lenni a pa­rancs» okságna k. A rendőr előrelátó volt és megerő­sítést kért. Rövid idő múlva ez meg szelni : Elég balsorsot és nélkülö­zést szenvedtetek eddig ; — mondot­ta — ennek véget akarok vetni. Ott a hegyek mögött van kenyér, raktárak, ruha, ágyú, ló és zsold- ra való pénz. Félre tehát, mindennel, a mi az ellenségtől elválaszt és menjünk neki szuronnyal É — Sza­vamat megtartottam — Írja később Napóleon — és ettől kezdve a hadsej- reg akár a világ végéig is eljönne ui ániiam !» A magyar történelem könyveit ima könyvként kell a családban tar­tanunk, meg kell belőle lanulnuk ha­zánk történetének fényes és szomo­rú lapjait, őseink becsülését és tisz­teletét 'erényeikben, hibáikban egy­aránt ; — mindezekből pedig üdvös tanulságokat kell levonnunk és fő­képen sziklaszilárd hitet szereznünk nemzetünk jobb jövőjét illetőleg. Gyermekeinknek, a gondjainkra bí­zott ifjúságnak egész lényét át kell itatnunk a nemzet múltjának szerete­dével, — különösen ki kell emelnünk a tanulságra legalkalmasabb szomo­rú, gyászos időket, de a legmegrá­zóbb sziliekkel ecseteljük a turáni átkot, a civakodást, széthúzást és an­nak káros következményeit! Ismer­tessük meg vele részletesen a szé­gyenteljes trianoni békét, Hazánk se­beit. Mondjuk el neki, mily egységes volt ez az áldott föld, ezeréves hatá­raival, történelmével, gazdasági és kulturális tekintetben. Végül egy nyomorék, kéz-, láb-nél­küli ember borzalmas, szánandó ké­pét kell előtte megfestenünk — mondván : ez a trianoni Magyar- ország ; ez maradt a dicsőségből, ha­talomból, igy, néz ki Szent István, is érkezett, éppen jókor, mert a lak­tanyából is jött a készültség, hogy a szoborról a koszorút eltávolítsa. A rendőr, kire a koszorút bíztuk, eléje állt a fegyveres őrségnek és ő is kardot rántva harsány hangon je­lentette ki, hogy a szobor és rajta lévő koszorú Szeged város tulajdona, bárki tette is oda, levenni nem en­gedi és testével tartóztatta fel a ko­szorút levenni akaró katonákat. Erre megmozdult a tömeg is, mire az őr­ség jónak látta bevonulni és jelen­tést tenni. A hir a városban villámgyorsan terjedt. Csalányi Géza altábornagy volt Szeged parancsnokló tábornoka. Nem telt bele egy óra, a laktanyák­ban riadót fújtak. Két század baka védelme alatt tört utat magának a szoborhoz, az a négy katona, a kik­nek a koszorú levétele meg volt pa­rancsolva. A tömeg folytonos zajon­gása mellett szuronyok védelme alatt mégis leszedték a koszorút és vitték a 46-os kaszárnyába. De a tömeg nem tágított, követelte a koszorút vissza, közben Vesszen Ausztria !» «Éljen a független magyar állam !» kiáltások között a laktanya és állo­másparancsnokság összes ablaka i t beverte. A polgári hatóságok, élén Somogyi Szilveszter polgármesterrel, csak nagynehezcn tudlák leesillapi-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom