Váci Hirlap, 1927 (41. évfolyam, 1-98. szám)

1927-03-16 / 22. szám

41-sk évfolyam. 22. szám. yác, 1927 március 16. © VÁCI HÍRLAP Politií:af és társadalmi hetilap, megjelenik hetenként kétszer szerdán és vasárnap ElSiíisetési ár: Helyben egy negyedéire . . Vidéken egy negyedévre . . Egyes ssám ára ......... | Szerkesztőség és íciadóiiivatai: 3 P 60 fill. FaSeSös szerkesztő és Isptulajdonos Csáky-ut 4 sz. (Iparudvar). Telefon 17. 4 P 80 fill. DERCSÉNYi DSzZSŐ Hirdetések és nyilttér miliiméter soronkint — P 16 H33. | I díjszabás szerint Március 13 Napfény köszöntött le a városra március 15-ének napján, a mikor a polgárság ün­neplőbe öltözött, hogy megünnepelje a szabadság napjának évfordulóját, a melyet Vác városa kegyeleti ünneppé is fogadott. Az utcák lobogódiszt öltöttek s félhárom­kor már nagy tömeg gyülekezett a város­háza előtt. A város vezetőivel, a klérus tagjaival, a katonaság, a kereskedelem, ipar és az egyesületek nagyszámú kép­viselőivel indult el három órakor a hatal­mas tömeg a honvédszoborhoz. A felvonulást a cigányzenekarok együt­tese vezette, végig a főúton szólt a zene s elfeledtette velünk az elmúlt évek már­ciusi ünnepségeinek lehangoló részvétlen­ségét. Az óriási tömeg eleje már a lőházi hidnál volt, a mikor vége még csák a Géza király-téren tartott. A honvédszoborná! Lent a honvédszobornál újabb tömeg, az előre sietők várták a felvonulást. A mikor Andor Károly dalosai belekezdtek a Hiszekegybe s utána a Himnuszba, az az ünneplők egy szívvel, egy lélekkel kö­nyörögtek a Teremtőhöz, hogy áldja meg ezt a sorsüldözött magyart védő karjával. Csömör András ugrott ezután a szobor talapzatára s magyaros tűzzel szavalta el a Talpra Magyart. Ismét a Polgári Dalkör következett a dalba öntött Talpra Ma­gyarral. Az ünnepi beszédet Melha Endre pol­gári iskolai igazgató tartotta. Költői gon­dolatokkal átszőtt, mély tartalmú beszédét a negyvennyolcas március méltatásával kezdte, a gondolatszabadság, a jobbágy­ság felszabadításának hajnalát ünnepelte. Beszédének iegszebb részét az alábbiak­ban közöljük: Ha a magyar nemzet festője Munkácsy Mihály egy képben megfestette volna a XIX. század eleji magyart, úgy azt egy sártenger-országuton kinlódó, tájékozódni nem tudó, erőtlen vándorló képében fes­tette volna meg, mert a másfélszázados törökuralom, az egy századnál tovább tartó s szinte évtizedenként megismétlődő sza­badságharcok, majd az uralkodóház meg­mentéséért viselt porosz és francia nagy háborúkban erejét vesztette, elvérzett a nemzet. E borzalmakban gazdag századok azon­ban nemcsak a magyarság vérét követel­ték szörnyű mértékben adóul, de a gaz­dasági erejét is, az elsorvadást e téren pedig csak fokozta uralkodóink nemzet- ellenes gazdasági politikája, mely csak Ausztria boldogulását tartotta kötelessé­gének előmozdítani. Gyarmat volt Magyar- ország, hol a földmivelés középkori, az ipar és kereskedelem mesterségesen el­nyomott. Csak természetes, hogy nyomor­D A G F~I~N tanyán nem fejlődik a tudomány s nem talál otthont az irodalom és a művészet. A szomorú kép azonban még nem tel­jes, mert tudnunk kell azt is, hogy a szent­korona egysége is megbontott, mert hisz dacára az erdélyi fejedelemség megszű­nésének, az nem csatoltatott az anyaor­szághoz, Krani, Bánság, Horvátország déli része mint katonai őrvidék idegen kor­mányzás alatt állott. A nemzet önállósága, szabadsága csak jámbor óhaj, melyre gon­dolni csak titokban volt szabad. Ezt a siralmas Magyarországot kellett talpraállítani, ebbe a Magyarországba kel­lett lelket verni, ezt a Magyarországot kellett megmenteni maga és az emberi­ség számára. Gigászi feladat, de megoldatott. A nemzeti géniusz megrázta az idők teljességét s csodát művelt. Szült egy nemzedéket, melyhez méltót, melynek pár­ját hiába keresnők nemzetünk ezereszten­dős történetében. Nemzedéket, melynek hitvallása a hazaszeretet volt. Reájuk gon­dolva, vagy a két legpompásabb szellem­nek Széchenyi Istvánnak, Kossuth Lajos­nak csak nevét emlitve, lelkűnkben a bizó büszke reménység érzése ébred. Magyarországot belső berendezésében újjá teremteni, önálló, életképes nemzetté alkotni egy újabb ezredév számára, ez volt-e Nagyok célja. Mindazok a nagy eszmék, melyek e nemzedéket lelkesítették, foglalja magá­ban a nagy nap, március 15-e. Ünnepe ez anap agondolatszabadságnak, mert hiszen ezen a napon szavalta a hal­hatatlan Petőfi a cenzurázatlan Nemzeti dalt. Ünnepe ez a nap az emberré levésnek, a nemzet megsokasodásának, mert ezen a napon hullott le a jobbágyság ezeresz­tendős bilincse a nemzet legtöbbet szen­vedett, legtöbb áldozatot hozott és leg­hűbb fiainak kezéről. Ünnepe ez a nap az eggyé levésnek, mert ezen csatolódott vissza 300 év után Erdély az anyaországhoz Napja március 15-ike a feltámadásnak, mikor az önmagára talált nemzet büszkén követeli ezer esztendő becsületes jogán méltó helyét a szabad nemzetek nagy társadalmában. Mélyen tisztelt ünneplők, kik körülálljuk a hazaszeretet e megszentelt hantjait és szivünkben hordozzuk a trianoni Magyar- ország minden szégyenét, fájdalmát és gyászát, a mai napon ne csak ünnepel­jünk, ne csak emlékezzünk, de forduljon szemünk magasba s okuljunk is. Lássuk meg azokat a kötelességeket, melyeket ez az égre mutató obeliszk számunkra megjelöl. Költözzön lelkűnkbe a felelősség érzése s legyünk ma egyek, legyünk legalább ma csak magyarok. Felejtsünk el ma min­dent, mi egymástól elválasztana. Tömjünk be minden szakadékot s fűzzünk kart-karba s tegyünk ma minden magyar vállat egybe, mert hol egység, ott erő. És mikor egyek lettünk, jusson eszünkbe a százados tölgy, mely mélyen bocsájtja az anyaföldbe gyökerét, hogy onnan az D A G F I N élete fenntartásához szükséges tápláléko felszívja és a megpróbáltatások orkánjakor megkapaszkodjék. Mi is szálljunk lelkűnk­kel nemzeti történelmünk és drága ha­gyományainknak szellemébe. Merüljünk el bennük teljesen, járja át azoknak re­generáló ereje minden valónkat. Bocsás­suk lelkünk gyökereit a nemzeti szellem életet adó anyaföldjébe. Teljen meg érteni, érezni, akarni tudó valónk a hazaszeretet nemes, szent hevületével, hogy mikor jő a tettek ideje, mikor Tátra ormára kell tűzni a nemzeti trikolort: egyek legyünk akaratban, tántorithatatlanok hűségben és bőkezűek áldozatban. Az ünneplő közönség igen nagy figye­lemmel hallgatta s nagy tapssal köszönte meg a kiváló szónoknak tartalmas beszé­dét. Utána a váci Reménység dalárdája a Háromszinű zászló lobog kezdetű dalt adta elő. A műsoron kivüli számra fel­figyelt a közönség, új dalárdát, új hango­kat, kiváló együttest ismert meg. Ismét a Reménység következett. Egyik ifjú har­cosa Horváth Lajos, Szabolcska Mihály gyönyörű versét, a Hazaszeretetei sza­valta meglepő rutinnal. Ezután a Polgári Dalkör gyülekezett újra s a Nem, nem, soha! hatásos előadá­sával, majd a Szózat ünnepi hangulatával zárták be az idei impozáns márciusi ün­nepélyt. A mikor a tömeg lassan megindult haza­felé, akkor láttuk csak, mily rengetegen voltak s talán nem túlzunk, ha azt mond­juk, hogy fél Vác künn volt ünnepelni. Gáli József hadiárvái ezalatt az ország­úton gyülekeztek s saját fúvószenekaruk indulójára igazán kemény, katonás lépé­sekkel tisztelegtek a honvédemlék alatt örök álmot alvó szabadsághősöknek. A főgimnáziumban Zsúfolt teremben igen emelkedett han­gulatú, szép márciusi ünnepélyt rendezett a főgimnázium ifjúsága. A zenekar két számmal szerepelt Wolkóber János tanár vezetése alatt, az énekkar pedig három dal előadásával, melyeket Nagy Vince tanár dirigált, gyönyörködtette a nagy hallga­tóságot. Gáspár Gyulát és Feitli Ferencet igen szép szavalatukért meleg ovációban részesítették. Az ünnepély kimagasló ese­ménye Rassovszky Kálmán tanár beszéde, mellyel igen nagy gyönyörűséget szerzett a közönségnek. Magasztos gondolatai, a remek előadás, a beszéd hatásos felépítése mind lebilincselően hatottak. Az ifjúság­nak példaképül állította, a kis Kossuthot, Vasvári Pált, a márciusi ifjúság gyönyörű szavú szónokát és vezérét, kinek ebben az évben lesz centennáriuma. Rendkívül meleg ünneplés volt a jutalma a kiváló szónok-tanárnak. í DAG f"Tn

Next

/
Oldalképek
Tartalom