Váci Hirlap, 1925 (39. évfolyam, 1-94. szám)
1925-09-13 / 66. szám
Ára 2000 korona. 39-ik évfolyam. 66. szám» Vác, 1925 szeptember 13. VÁCI HIRLA Politikai és társadalmi hetilap, megjelenik hetenkinf kétszer szerdán és vasárnap D Előfizetési ár: Helyben egy hóra ..... 15000 K Vidéken egy hóra...................... 20000 IC Egyes szám ára ........................... 2000 SC Előfizetéseket csak egy hónapra fogadunk el Felelős szerkesztő és laptulajdonos DERCSÉNYI DEZSŐ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Csáky-ut 4 sz. (Iparudvar). Telefon 17. Hirdetések és nyilttér milliméter soronkint díjszabás szerint Mária-névnap Irta: Preszly E-lemér. Szépek, hangulatosak, kedvesek a verőfényes szeptemberi napok Vácon. Valami egyéni, különleges színe van ilyenkor a nap sugarának, a levegőégnek. Mintha fehér selyemfátyol borulna a hegyekre, a hegyek lábánál húzódó lankákra, a templomok tornyára, az épületek falára. Mintha az egész horizont egy nagy, véget nem érő tejut lenne, mely lágyságot, szelídséget, nyugodtságot varázsol erdőre, mez re, víztükörre s az emberek leikébe egyaránt. A harangszó is másképpen hangzik ilyenkor, a hangok szertefolynak, mindent betöltenek. A Dunaparton bolyongva, keresztülmegyek a Füzesen, a Gombás-pataknál gyermekkori édes emlékek rajzanak körül; fel- szállanak, tovatűnnek, mint a szitakötők, melyek után valaha, régen futkároztam. A Duna zátonyairól szalonkák, sirályok titokzatos beszéde sir a csendbe. A szép liget utjain járok; gyönyörű kép tárul elém, a váci öböl. A Nagyszál-hegy lábánál kígyózik az ősi város s mintha a Duna is a hegytől venne irányítást, elfordul délnek a nagy magyar róna felé. A túlsó- parton a tótfalusi gulya heverész a napsütésben, a pásztor kutyája hasztalan csahol egy süldőnyul után. Mária nevenapja van : a váci búcsú napja. Vácnak legkedvesebb, legpoétikusabb része a Hétkápolna vidéke. Mondák, legendák ölelik körül bűbájos varázszsal. Történelmi emlékek népesítik be minden rögét. Diadalmas magyar csaták teszik e helyet megszenteltté. A magyar történelem három fényesborús korszaka ölelkezik itt össze. Árpádházi királyaink dicső kora, a fájdalmas török hódoltság s az 1848—49-iki szabadságharc legendás nagysága. Ezen a vidéken táboroztak Géza és László hadai, mielőtt Salamon királlyal csatára keltek. A krónikák szerint itt látott álmot László herceg: Az Ur angyala szállott le az égből, aranykoronát hozott kezében s Géza fejére tette. Géza hallván az álmot, szent fogadalmat tett, hogy a boldog asszonynak nagy monostort épit. A kis fehér menyét is itt ült László herceg lándzsájára és végigfutva azon, ölébe szaladt, mint előhírnöke a győzelemnek. Boldog Vác remete is itt élt a Hétkápolna körüli erdőségekben, hogy önmegtartóztatásnak s imádkozásnak szentelje életét. Csodaszarvas is jelent meg itt a diadalmas csata után Géza királynak és ennek a szarvain — Heltai Gáspár krónikája szerint — sok égő gyertyák valának és előttek ott kerenge. Mondja Géza király: mitsoda tsuda szarvas ez ? Éz a szolgái hozzá kezdenének lőni: és és mindjárást bészökellék a Dunába és senki annak utánna nem látta. Mondta László herceg : Istennek angyala volt ez és ezáltal megmutatta, hova kelljen építenünk Asszonyunknak a fogadott monostort és oda épitének először Szent Péternek egy kápolnát. Annak utánna épitének mellette egy nagy monostort »Boldog Asszony nevére.« Misztikus homály, bűbájos varázs veszi körül e kedves mondákat. Boldog vidék, melyhez ily gyönyörű mondák tapadnak. Történettudósok fáradoztak, hogy a homályt oszlassák, a való tényállást felderítsék. De ők is csak feltevésekkel dolgoznak s épp ezért kár ezeket a szép mondákat bántani, hisz a tudatlanság szent végtelenje vesz körül bennünket s a mondákban báj és poézis van. A török hódoltság korában Vác is megszállt terület volt s ezen a vidéken a törökök vízvezetékének nyomaira bukkan a hagyomány és talán a I Hétkápolna örökké bu- I gyogó forrása is a hitetlenek szomját oltotta. Varázslatos ereje van a hétkápolnai forrásnak, mert ki annak vizét issza, vágyik annak szive Vácra vissza. A XVIII-ik században épült fel a mai Hétkápolna: Althan váci püspök kezdte s a nagy Migazzi fejezte be építését. Minden, a mi szép, maradandó, monumentális Vácon: Migazzi emlékét hirdeti: ő építette a Dómot, püspöki palotát, sok egyebet. 1849-ben két nagy csata volt ezen a vidéken: a diadalmas április 10-iki és a julius 15 —17-iki. 1868. óta itt áll a honvédemlék, mely első volt az országban s melyre a váci polgár épp olyan büszke kegyelettel tekint, mint a görögök a Leonidas és 300 spártaija sírja fölé állított kőoroszlánra tekintettek. Minden év március 15-én és julius 17-én ide zarándokolnak a város lakosai, hogy megihlesse őket a negyvennyolcas hős honvédek szelleme. A városból hömpölygő tömeg keresztül jön a Gombáspatak hidján, hol Földváry Károly dicső piros sipkásainak élén diadalra vitte a nemzetiszinü lobogót, melyet 75 golyó járt keresztül. Földváry alól pedig öt perc alatt két lovat lőttek ki. De őt nem fogta a golyó. Félszemű volt. Annál jobb — mondották katonái, legalább kevesebb ellenséget lát. Vác tudott mindig ;hálás lenni: alig múltak el az önkény szomorú napjai, siettek Földváry Károlyt a város díszpolgárává megválasztani. A honvédemlék oldaláról Degré Alajos gyönyörű versét olvashatja a mai kor gyermeke : Ha zsarnok lába nyomja e hazát, Ne csüggedj el, hisz ők csak nyugszanak, Széttörni békót, szolgaláncokat Fölkelnek újra ők, a hősfiak. 1906. március 15-én, mikor a darabont kormány megtiltotta, hogy az ünneplő tömegnek a kijelölt szónok emlékbeszédet mondhasson, Krenedics Ferenc ezt a négy sort olvasta le az obeliszk faláról s lázba hozta hallgatóságát. És az időnek mindent kiengesztelő erejét mutatja, hogy a honvédemlékkel szemben pár száz lépésre a szomorú Füzes, mélabus alsóvárosi temetőben nyugszik Götz Károly Ke- resztély osztrák tábornok, ki az április 10-iki váci csatában esett el, nem nagyon messze ide pedig a muszka kereszt áll, mely az 1849. julius 15-iki csatában elesett Offenberger Imre orosz huszárkapitány sírját díszíti. Hetvenhat év alatt soha nem akadt senki Vácon, aki ezeket az emlékeket bántani merte volna. S mikor a muszka kereszt 1907-ben kettétörött, Tragor Ignác, Vác lelkes történetírója közadakozásból kijavíttatta és újból föl- állittatta azt a magyar lovagiasság örök emlékéül. És mégis Magyarországot darabolták föl a nyugati hatalmak a népjogok nevében és a »győzők«-nek első dolguk volt, hogy gyönyörű emlékeinket elpusztították. Mária nevenapján hangos, zajos a Hétkápolna és környéke. Bucsusok ezrei lepik el, messze vidékről jönnek a csodatevő Szűz Mária-képhez. Magyar, német, tót ének hangzik föl a különböző csoportokban s a hangzavar csodálatos harmóniában olvad össze és lesz az ének a mélységes élő hit fenséges himnuszává. Trianon meglátszik a váci búcsú képén is. Az elszakított falvak népe, sajnos, már nem jöhet el hozzánk. Tilalomfák merednek eléjük az uj határokon, higyjük azonban, hogy lelkűk gondolata ideszáll hozzánk e napon. Lacikonyha sincs annyi, mint a régi jó világban, mikor cigánypecsenyét sütöttek a bucsusoknak s foszlós váci cipót szeltek nekik hozzá. S ha van is Lacikonyha, nincs abban olyan jókedv, önfeledt vigság, mint a régi jó világban. De elvitte a háború és Trianon azt a régi, jómódú váci polgárságot is, mely ilyenkor egy- és kétlovas magánfogatain a Hétkápolnához hajtatott, hogy ő is résztvegyen a búcsún. Ügyvéd, orvos, szőlőbirtokos, kereskedő, iparos alig-alig akadt, ki ne saját kocsiján ment volna búcsúba. Ma bizony, alig van magánfogat. S amikor igy kesergünk a mai szomorú időkön : szálljon imánk a magasba : Boldog Asszony Anyánk, égi nagy Pátro- nánk: neved ünnepén esedezünk Hozzád: Magyarországról, szegény hazánkról, ne feledkezzél meg rólunk, Magyarokról. Jóbarátokat érdekli A Jóbarát-asztaltársaság fudafja a tagjaival, hogy szeptember 13-án, vasárnap nem fari befizetést, hanem a legközelebbi befizetési nap szeptember 20-án, vasárnap d. e. 10—12 óráig a Nagysörház külön termében lesz, mert helységét a Rázmán-féle vendéglőből a Nagysörházba tette át. IVIulatság a Reménységben A Reménység-egyesülete őszi mulatságát október hó 4-én rendezi saját helyiségében. A fényesnek Ígérkező táncestély műsorát legközelebb ismertetjük.
