Váci Hirlap, 1916 (30. évfolyam, 3-53. szám)
1916-03-19 / 12. szám
2 VÁCI HIRLA P nemzetvédelmi érdek parancsolja ezt a , magyarvédelmi eszközt. Azérl a háború óta nem fejlettünk ki tevékenységet az idegen iparcikkek ellen való állásfoglalással, mert egyrészt a szigorú zárlat következtében amúgy is szükségtelen volt, másrészt pedig hazafiatlan cselekedet lett volna tőlünk. De azérl résen vagyunk, résen kell lennünk, mert semmi sem tart örökké. A háborúnak is vége lesz egyszer s nemzetünknek akkor is élnie kell, még pedig az eddigi tanulságok' után erőben, tekintélyben, vagyonban megnagyobbodoltan. Ezt a reményt megalapozták hős véreink a különböző harctereken. A részleteket azonban nekünk kell megmunkálnunk, kik nem veszünk ott részt a nemzet harcában. Nekünk és itthon kell előkészítenünk a magyar ipar győzelmes előnyomulását. Most — a példaszó szerint — jó nekünk a hatalmas fa árnyékában (az erős német ipar védelme alatt) államink. De az örökös árnyék nem jelenthet életet. Napsugaras, viruló életet éppen nem. Sárgulás, senyve- dés és talán örök {engedés vár arra a su- dárra, mely egy nagyobb fa árnyékáig nőtte fel magát. Nem! Nem! A magyar nemzet nem penészvirág, mely az árnyékban éli virágkorát. Nekünk ki kell gyökereznünk a hatalmas tölgynek ezidőszeriníi pártfogó árnyékából. Mindezeket az ipar termékeire vonatkoztatva értem és említem. Hatalmas szövetségesünknek nem hónalja alatt, jóindulatú kegyelemből akarunk élni, hanem vele, a jó baráttal karöltve, mint egyenlő rendeltetésű nemzet kell, hogy ipari s más gazdasági berendezkedettségünket megteremtsük, felvirágoztassuk. Aztán ne felejtsünk még egyet. A magyar ezer év óta nyugatra hajló keleti faj volt volt mindig. Az ma is. Olyan volt nemzetünk, mint a két arcú Janus isten. Az egyik szemével előre, a jövőbe nézett, másik szemével pedig hátra, a múltba tekintett. A békét és a háborút is jelképezte. A magyar nemzetnek is már szent István óta egyik szeme nyugatra, másika keletre tekintett. Ott kereste a haladás útját, itt feltartóztatta a rombolást. Végső keleti bástyája volt a nyugati miveltségnek s előre tolt őrszeme volt a keleti fajok nagyra hi- vatottságának. A magyar nemzetnek e háború folyamán új kiláthatás tere nyílt meg keletre, faj- jokonaink felé. Ha ezer évig voltunk nyugatnak egyrészt védőbástyái, másrészt uszály-hordozói, a jövő ezer évben keleti, elmaradottabb faj testvéreinknek kell hogy vezérei, fáklyavivői legyünk. Földrajzi helyzetünk, faji rátermettségünk egyenesen hiv, kötelez bennünket erre. Nyngaf és kelet között most is mi vagyunk a természetes összekötő kapocs. Eddig a háború eszközeivel és virtusával voltunk, — ezután a béke szerszámaival és a műveltség szellemével legyünk hivatásunk teljesilői. A nagyratörekvés az egyes embernél lehet hiúság kérdése, a nemzeteknél azonban köteles suggestió. Caesar, a nagyratörekvő férfiú inkább akart falun első-, mint Romában második polgár lenni. A magyar nemzet is inkább akarjon keletfelé első, mint nyugat irányában második nemzet lenni. Ide azonban egy kis önbizalom, készültség, meggondoltság és kitartás kell. Vajha ily gondolatokkal és elhatározásokkal lelnék el minden magyarnak a lelke, hogy kiki a maga helyén öntudatosan és kitartással szolgálná Magyarországnak a második ezredévi gazdaggá, műveltté, függetlenné és hatalmassá levését. A város ünnepe. Gyönyörű tavaszi idő volt, szebbet kívánni sem lehetett. A városháza előtt d. u. félháromkor kevés számú közönség, a mely azonban a menet alatt hatalmassá, impozánssá nőtt. Zeneszó mellett az 1848-as időkből való nemzetőri zászló allafl indult meg az ünneplő közönség. Vác városát, melynek e nap fogadott ünnepe, a gyengélkedő polgármester helyett dr. Göndör Sándor főjegyző képviselte. A menetben résztveltek a város tisztikara, az összes iskolák s a jóérzésű polgárság, köztük számtalan sebesült katona. A honvéd szobrot a város és a főgimnázium ifjúsága megkoszorúzta. Maga az ünnepély igazán kedves, a tiszta j hazafiságtól áthatott, mindenkinek tetsző s szívből jövő, őszinti- becsületessé, ű, hazafias magyar ünnepély volt. Nem puszta régi mondás, de megérdemlett és őszinte kijelentés az egész város részéről, hogy meg kell hajtanunk az elismerés, hála és köszönet zászlaját a kegyesíanitórendiek előtt, s le a kalappal eme egyszerű, de a hazafiságban első szerzetes-rend elölt. Ők rendezték ugyanis az idén a szabadság szent napjának ünnepét. A főgimnázium Ifjúságának ének kara Bertalan István tanár vezetésével a himnuszt és a szózatot énekelte az ünnepély elején és végén. A közönség szinte elbájolódolt a kedves, tiszta hangok hallatára. Az embereknek a meghatottságtól köny ült ki a szemére s a hazafiságot adó érzése,vagy a meghatottság e, a vagy az áhitat, de valami volt, a mi elfogta a sziveket, lelkeket. A már annyiszor hallott énekek újak voltak ekkor s a szűziesen tiszta gyermek hangok oly jól estek a füleknek. Mindkét énekszám gyönyörűen kedves volt, a darabok precízebben nem is mehettek volna. Az ünneplő közönség csak a legnagyobb hálával és köszönettel adózhatik az énekek kifogástalan betanításáért és vezetéséért a piarista Bertalan tanárnak s az ő derék ének karának. Két szavalót állított a pódiumra a főgimnázium. Jób Imre VII. o. t. a Talpra ma- gyar-t és Lukáts József VIII o. t. Petőfi : „A magyarok Istene“ költeményét szavalta. A két ifjú talán a főgimnázium dísze, virága, de akárhogy is legyen annak kell tekintenünk, mert tudásukkal, előadásukkal a legjobbat, a legszebbet, a legélvezetesebbet nyújtották, a mit Isten nekik adott. Talán kiválasztotta a tanári kar, mert fellépésükkel ép úgy, mint szavalatukkal mindketten egyformán ragadták el a- közönséget. Derék fiúk, jó szavalok, megérdemlik a dicséretet. Az ünnepély fénye, koronája dr. Károlyi János kegyesrendi tanár beszéde volt. A magyarságáról ismert, nagy tudományú szerzetest eddig csak a főgimnázium ünnepélyein hallottuk, most azonban a nagy nyilvánosság is élvezhette hazafiasságtól duzzadó, tartalmas és alapos készültségre valló szónoklatát. Szerény nyugodtsággal, minden póz- és sablon nélkül kezdte ünnepi beszédét. Hangja kellemes, előadási modora megnyerő, a tartalom pedig a nagy j naphoz s a jelen időkhöz a legméllóbb, a hallgatóság lelkében sokáig megmaradó, örökbecsű szónoki tanulmány volt. Vác városa szerencsés volt a tudós piarista tanár megnyerésével, a közönség pedig boldog lehetett, hogy hallhatta a fennkölt gondolcitú, jeles beszédet. A nagy idők történeti eseményeinek rövid, de annál mélyrehatóbb, tárgyilagos érintése után a szónok hosszasabban maradt az akkori honvédek érzelem-világánál, a hazaszeretet s a honvédelem eszméinél, mely 1848 49-ben lelkesítette, tűzharcba és halálba vitte a mostani honvédeknek őseit. Legmegkapóbb része volt a beszédnek, amikor a szónok a jelen nagy világháborúról szólott: Egy nagy európai szövetségben küzdünk a világ első katonai- és kulturnemzetének vezetése alatt. Csak egyben hasonlít ez a hadjárat dicső szabadságharcunkhoz! Abban, hogy e szörnyű küzdelmekből a régi dicsőség megújuló fényével egy ismerős név ragyog elé, a magyar honvéd neve. A Kárpátok vonalán, a doberdói halálmezőn a magyar honvédek vasfalán tört meg az ellenség mérhetetlen ereje és pokoli dühe. A magyar honvéd nevét megtanulta jóbarát és ellenség. A magyar honvéd nevének hallatára sisakhoz emelkedik a csaták oroszlánjainak, a német vezéreknek keze. Oh, mert a 49-ki dicső harcok emléke lelkesíti a mi vitéz seregeinket! A 49-ki hősök lelke küzd ott a távoli csatatereken unokáiban ! Most látjuk, mennyire igazak ennek a honvédemléknek gyönyörű szavai: fia zsarnok lába nyomja e hazát Ne csüggedj el, hisz’ ők csak nyugszanak Széttörni békót, szolgaláncokat Felkelnek ők újra, a hős fiák. Igen, felkeltek ők valamennyien; ott vannak az élők körül a holtak. Ott van minden egyes vörössipkás, ott van Damjanics! Ott van Lenkey százada, Pöltenberg hu- szársága, ott vannak a váci hősök és ott van Földváry! A tavaszi égen húzódó felhő kárpitja alatt sorakoznak újra Csaba király csontvitézei és Rákóczy dicsőséges lovasezredei után. Mert tudják a holtak is, hogy a magyar nemzetnek ebbena háborúban győzni kell! Tudják, hogy ha győzünk, a magyar vér nem hullott hiába! Tudják, hogy ez lesz a magyarnak utolsó megpróbáltatása, a 300 esztendős átok kiengesztelése, a múltnak és jövőnek megbűnhö- dése. Most vetik meg a mi küzdő és vérző hőseink alapját az új, a hatalmas, a boldog Magyarországnak ! Mélyen t. Közönség! Emeljük lelkünket hittel és reménnyel Istenhez! Véssük szivünkbe a múltúnkból kihangzó azon tanulságot, hogy nincs olyan áldozat, melyet meg nem érdemelne, nincs olyan köny, melyet le ne törülne, nincs olyan fájdalom és szenvedés, melyért érdem szerint ne fizetne, a mi drága hazánk, ez a szép Magyarország! A gyönyörűen megalkotott beszéd alatti néma csend és figyelem, a szemekben felcsillámló könnyeks torkokat valahogyan szorító meghatottság voltak a legigazibb jelei, hogy a szónoklat elérte célját Amikor pedig eltűnt a pódiumról s szerényen visszavonult a pap-tanár, szinte elfelejtettek az ezren felüli közönség a megillető- déstől tapsolni, de mindenki sietett a szomszédjának bírálatot mondani a beszédről : Gyönyörű volt, íölséges beszéd, régen hallottunk ilyent! Hazafelé menet pedig
