Váci Hirlap, 1915 (29. évfolyam, 1-79. szám)
1915-01-20 / 6. szám
6. szám. Vác, 19i5. január 20. HuszonKilencedih. évfolyam /^KOnYVtar ' ( : ^i9AQ / / VÁCI HÍRLAP PoliíiKai lap, megjeleniK szerdán és vasárnap. Előfizetési árak : helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz. (Iparudvar.) Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. A galíciai menekültekről A háborús népvándorlás tragédiái. Azóta, hocjy az osztrák birodalom határszéleit az ellenséges orosz hadak tartják megszállva, /Magyarországon is átözönlöt- tek a világgá hajszolt galíciaiak tömegei. Néhány százan az öreg püspöki városba is elsodródtak: Vác kacskaringós, öreg sikátoraiból, sárga házikóiból tétova léptekkel vánszorogtak elém. Elsősorban a katonai érdemkereszles, volt csendőrfőhadnagy, Kálió Antal rendőrkapitánynál érdeklődtem felőlük: — Idáig egyéb bajom nem volt velük, — mondta a kapitány — mint hogy folyton ide s oda akartak utazgatni az országban; ez persze nem lehetséges. Mi egyedül az osztrák kormánytól kijelölt Ungarisc'n-Hra- dischba irányíthatjuk őket, hol azután illetékes hatóságaik gondoskodnak további fentartásukról és elhelyezésükről. — És itten hogy kvártélyozták el magukat ? — Mi csupán a személyi adataikat vesz- szük jegyzésbe, mert inig tovább nem utaznak, a zsidó hitközség helyezi és látja el a szerencsétleneket; egyébként tessék fölkeresni Fóliák főrabbi urat, bizonyára készségesen szolgál róluk részletekkel is. * Vezetőmnek a jóarcú, értelmes „váci magyar“ rendőrnek nagyapja — úgy lehet — még a hatalmas püspököt, vagy a káptalan urait szolgálta mint pörgősarkaníyus hajdú. .. Nekilódultunk a kövezett váci piacon, e piacnak felsőrészétől számítva, hajdanta Nagyvác feküdt, hol a püspök jobbágyai laktak, az alsó részen pedig, a piarista atyák ősi „konviktjánál“ (most ez a íegyház !), Kisvácon a káptalan jobbágyai voltak otthon. — Bizony még többen is le akartak itt szállni — beszélte a rendőr — de hát sokan lettek volna már, azért tovább kellett menniök... A kik azonban valamelyes mesterséghez értenek, most a különféle műhelyekben dolgozgatnak. A piacról oldalutcába tértünk le, eső után a boltokkal műhelyekkel rakott, kis öreg házak között kövéren fercsegetí fel a sáros léíyó. Egyik boltajíón „rajthuzlinak“ nevezett, zsinór- diszes, bő pásztornadrágot lóbált a szél, a nedves, sötét, alacsony kapualjból vékony, félénk tekintetű, parókás galíciai nő libbent ki, a „trafik“ előtt kifüggesztett pesti magyar és német képes néplapot együtt be- tűzgette a cifraszűrös vácvidéki palóc a szomorú, szakállas galíciaival; az utca külső végéről, a sártengerbe sülyedí nagyvásártérről pedig rekesztő képként kupolás, vén kápolna duródott fel lomha tömeggel. Valaha temetőkert lehetett ez a hely, ma ravaíalozásra használják az ódon kápolnát. A kápolna kitárt ajtajánál dermedt hidegen omlottak alá a fekete posztófüggönyök és a ködös távolságból, valamely ismeretlen halott koporsójától felém lobogtak a lihogó sárga gyertyák néma tűznyel- vei . . . Szólt a rendőr. —• Oda megyünk ! Megborzongva néztem fel, hogy talán kitalálta gondolataimat ? . . . Ám, balra fordult az ulcavégen, közel a régi, felhagyott temetőhöz, sárga, öreg épületek közül emelkedik ki a ciconiátlan zsidóimaház, még kijebb szorítva is áll egy másik hasonlatos vén épület, öreg, sárga házak ollalmazgatják ezt is, hatalmas régi püspökök idejéből bizonyosan ez a váci zsidóság régibb zsinagógája ? Pollák Eülöp, váci főrabbi szürkülő sza- kállával, domború, magas homlokával, magyar zsinórdiszes felöltőjében tekintélyes megjelenés. Zamatos magyar beszédjét édes muzsikaszóként hallgattam, mert pillanatig sem húzódozott a beszélgetéstől. De talán rágyújtanánk elébb ? — szólt. Rágyújtottam én is. Szál 1 játok, hát szánjatok : illatos füstök. — Mennyien lehetnek itt ? — kérdeztem, — Vagy száznyolcvan család, persze ez fejszámra még nagyobb tömeget jelent . .. Óriási sok bajom van veíük . . . Nagyobb- részük könyöradományból tengődik, a hitközségem tagjait valósággal ki keli zsebelnem értök. Ámde, úgy szakadt le ezekre a háborús muszkaveszedelem, mint mikor a falusi gyermekek ürgét öntenek a mezőn s az ürge lucskosan, nyomorultul bújik ki a lyukból. Nyomorultul elveszítettek ezek is mindent, de mindent. Kérem, nézzen csak oda — ki . . . A szoba ablaka egy régi sikátorra nyílik, vénséges zsidóházak határolják ezt a sikátort, — Vácon, százával kanyarognak az ilyen öreg sikátorok, mint például a Dunaparíon a Görögök-utcája, hol hívők nélkül, becsukott komor ajtóval búslakodik az elárvult görög templom . . . Kitekintettem az öreg sikátorra: kafíános vén galíciai görnyedíen, fáradtan, búsan ván- szorgott az öreg, sárga falak mentén, abból a nőiesen fehér arcú, az örökös szobalevegőtől hervadt, koravén kis fiaíalem- berkékből, a csodarabbik diákjaiból, hár- man-négyen toporogtak utána. — Festeni való, érdekes csoport. — A radomiöl vielkai rabbi ez, kérem... Engel Simon névszerint. Galíciának egyik legtekintélyesebb talmudtudósa, aki hazájában az osztrák kormányzattól elismert érvényességgel képesítette a rabbikat . . . Egymaga egész kollégium tanári-karával felért, ma pedig testileg lelkileg egy teljesen agyongyötrődöli koldus, a ki a mi kö- nyöradományunkból él. Hetenkint tiz koronát adunk neki . . . Ezek a tiz-, nyolc-, négykoronás állandó heti segélyek sokra rúgnak ám, mert hitközségem tagjai másként is sokat áldoznak most, a mi természetes is; midőn hazánk sorsáról van szó, semmiféle áldozat nem nagy, hiszen a ha- zádanok sorsa a legborzasztóbb. Itt ntiná- lunk tail bizonytalan pihenőt a galíciai Szánokból például Kanner Mózes, kinek a családja Galíciának egyik leggazdagabb családja. Otthon kastélyban laktak, hagy földbirtokokat uraltak, emellett a családfő. Kanner Mózes, ezreket érő könyvtárral büszkélkedett, melynek héber tudományos kincseit különben legbuzgóbban tanulmányozta is.. . . Midőn szeptemberben egyszerre csak rajok törtek az oroszok ferge- tegszerűleg, Kannerék csupán puszta életűket menthették meg. A családfő hetvenéves feleségét nagybetegen tették fel a hintóra, nem messzire mehettek el, a velők menekülő háziorvosuk kijelentette, hogy nem áll jót az asszony életéért, ha sokáig kocsikáztaíják. Hát elbúcsúztak.. . . A család elmenekült Magyarország felé, mig a nagybeteg öregasszonyt, a hires rabbik ivadékát visszaszállította az orvos a családi házba, hol már a kozákok lepték el a falvakat . . . Azóta nem hallottak hirt a család édesanyjáról; már javarészt felélték a hazulról hozott pénzt is. Kanner Mózes, az öreg nábob, valóságosan őrjöng hitvestársa után s a nagymódhoz szokott családfiai s lányai két kis kamarába, nyolcan-ki- lencen összezsúfolva nyomorognak hatvan korona havibérért. Való igaz az, uram, hogy a szerencsétlenekel még az ág is huzza * Szőke-körszakállas, okulárés fiatal galíciai lépett be a főrabbi szobájába. Ben Zion Rozenbergnek mutatta be magát. Érdeklődve kezeltünk, — én zsinóros magyar kabátban. A fiatalember szintén egyik tudós rabbija a Kárpátokon túl honos zsidóságnak, Csernovic mellől, Uscsicskóból menekült ide igen bájos, fiatal feleségével. Valahol Kolorovkában apja is rabbi Ben .Zionnak; a belei nagyhírű csodarabbihoz, — kinek a magánimaházába évenként tízezrével zarándokolnak a hívők, — a tudós rabbi Nachum Rokeához (ezidőszerint Uj- fe’néríón maga is menekült), szintén rokonság fűzi a rokonszenves, szelíd Ben Ziont, kit u enekülés után is kényes kalandokba kergetett a balsors. Bájos, fiatal feleségétől is el akarták szakítani. Midőn ugyanis a muszka-elől menekültek, Ben Zion nem éppen a diplomáin kapkodott; örült, hogy feleségét a gyémántokkal és brilliánsokkal megmenthette, — Vácon e családi gyémántok elvesztegetéséből éldegéltek . . . Hogy azután azonban következtek az újabb sorozások, mivelhogy papi mivoltáról elég pecsétes bizonyságot nem tudott felmutatni, osztrákországban, a csehföldön, annak is Prachatitz nevezetű városkájában (hol azelőtt zsidók nem is laktak!); katonai mérték alá állították Ben Ziont . . . Vácon majdhogy kisírta félénk őzike-szemét egy menekült fiatal asszonyka, pedig — mit tesz Isten — Ben Zionnak Prachaíitzban fordult felfelé a szerencsekerékje; Ferenc József katonájának ugyan nem vált be Ben Zion barátunk, ellenben annyira megtetszett a prachatitzi „Kreiszhoptmannak“, hogy ezen érdemes osztrák főhivatalnok közbenjárásával rabbi Ben Zion Rozen- berg nyerte el a Prachaíitzban „elhelyezett“ 50—60 galíciai zsidócsalád lelkipász- torságát. Ben Zion a megpróbáltatások után a boldoggá felderült ember mosolygásával jött búcsúzni Pollák főrabbihoz. Németül, még én, alulírott is megreszkiroztam Ben Zionnak: — Sok szerencsét. — Hallotta ezt az urat, hogy beszélt németül ? — Pollák főrabbi szemembe kapcsolta szintén mosolygósra vált tekintetét. — Hallottam! — Mint összefolyt melódiák csendültek vissza fülemben a Ben Zion elszaporázott szóáradatai. — Hát pedig ő kiváló németnek tartja magát, — az illatos szivarfüstöt mosolyogva fújta karikába Pollák tisztelendő, — node beszélnek is némelyek olyan különös német zsargont, hogy sok szavukat én sem értem meg, pedig hát a polgári hatóságok előtt én vagyok a tolmácsuk és ügyvivőjük ezeknek a jikhuszoknak; hallotta már valaha kegyed ezt a szót? — Az igazat megvallva, sohasem hallottam. — Galíciában a zsidók a zsidó nemességet jelölik meg a jikhusz szóval, mert lám, nemcsak itt Magyarországon találhatók zsidó nemesek . . . Sőt a galíciai jik-
