Váci Hirlap, 1912 (26. évfolyam, 1-100. szám)
1912-10-27 / 83. szám
JriuszonhatodiK évfolyam 83. szám. Vác, 1912 október 27 VÁCI HÍRLAP Politiftai lap, megjeleniK szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptuíajckmos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Gróf Csáky Károly-út 4. sz. (Iparudvar.) Nyilttér sora öO fi'lér. Telefon-szám 17. A mostoha gyermekek. Vác, okt. 26. Amig a belügyminisztérium bizonyos idő óta nemcsak a törvényhatósági jogú városokat tekinti kulturális és közgazdasági emporiumok- nak, hanem a rendezett tanácsúakat is megszívleli, ez utóbbiak is kapnak egy-egy morzsát azon nagy koncokból, amelyek a törvény- hatóságiaknak bőven kijutnak. A belügyi kormány e tekintetben tehát rálépett a helyes útra, ellenben a többi tárca tulajdonosa előtt ma is csak a törvényhatósági város valami. Kézenfekvő példa erre a földmivelésügyi miniszternek azon legutóbbi körlevele, amelyet a törvényhatósági városokhoz a végből intézett, vájjon hajlandók-e a közfogyasztást olcsóbbá tétele céljából állami támogatás mellett zöldségtermelő telepeket felállítani ? Messze esünk a földmivelésügy kormánytól a tekintetben, hogy figyelmeztessük, miszerint nem az a huszonkét törvényhatósági város boldogítja egyedül Magyarországot, hanem száztizennégy rendezett tanácsú város is, amelyeknek mindegyike ér nemzeti, kulturális és közgazdasági szempontból annyit, amennyit a város fogalma föd, tehát kötelessége volna tudni, hogy azokban ép úgy zsúfolt népességi viszonyok vannak és a közélelmezés terén érezhető drágaságot a kisvárosok lakója ép úgy szenvedik, mint a kivételesen kezelt nagyokéi. Lehet, hogy ezt a keserűség szülte kifaka- dást meghallja talán valamelyik országos sajtó orgánum és tolmácsolni fogja gróf Serényi Béia földmivelésügyi miniszternek, a ki bizonyára felnyitja tanácsosai előtt az ország térképét és levizsgáztatja őket a földrajzból, lehet, hogy elhangzó szóvá válik ezen észrevétel, egy azonban bizonyos, hogy Vác okosan teszi, hogyha feliratot intéz a földmivelésügyi kormányhoz és eszébe juttatja, hogy ez a város Budapest szájában van és drágasága vetekedik a fővárossal, tehát juttasson a jövő évi költségvetésbe kertészeti telepek4segélyezése címén előirányzott egymillió háromszázezer koronából Vácnak is ! Hisszük, hogy a képviselőtestület szívesen fogadja a tanácsnak idevonatkozó javaslatát nemcsak azért, mivel az életviszonyok igy kívánják, hanem azért is, hogy tudatára ébredjen a földmivelésügyi kormányzat annak a politikának, amely a kétféle jellegű városok között nem tűrhet édes és mostoha gyermekeket. D’or. Az új évnegyed kezdetén tisztelettel kérjük előfizetőinket, hogy a lapkihordó által bemutatott nyugtát beváltani szíveskedjenek. Vidéki hátrálékos előfizetőinket kérjük, hogy járandóságukat mielőbb beküldeni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldését be kelljen szüntetnünk. Vigasztaló. (Apánk hátrahagyott verseinek megjelenésére.) Meghalt már Apácskánk! — a.zt mondjátok ? Iti hagyott minket, szegényen árbán; Vissza nem hozzuk már könnyhullások Sorvasztó, gyötrő bánkódás árán ! —Nem halt meg 0; lám itt maradt belünk, h kis könyb őrzi kiben szellemét. Kincsünk, bígassunk ez legyen nekünk, Jó lelke innen mosolyog felénk, Kedbeseim ! nem hagyunk mi árbák, Es szegények sem, jól iudom, érzem : lm él Apácskánk lelke s bigyáz ránk, Elcsüggedés, hogy sohase érjen. Kulcsár Ilona. A bronzKor emléKei Vác vidéKén. A bronzkori tárgyak változatos sorából csak néhány nevezetesebb eszközt írunk le. A tőr aránylag ritkán fordul elő, mert a bronzkorban nem volt nagy szerepe. Ekkor már ismerték u. í. a kardot. Korra nézve az a tőr az idősebbik, a melyiknek csak a pengéié van bronzból és a melyiknél a fa, csont vagy szarumarkolatot szegekkel erősítették a pengéhez. Az ár, szintén csak ritkán fordul elő, mert leginkább csontból készítették. Ugyanígy vagyunk a tűvel is. A keskeny véső mai vésőink alakjával bírt, éle rendesen kétoldalú s kevéssé ívelt. A tokos vagy kőpűs véső, bronzkori régiónkban külön típust képvisel és a keskeny vésőtől abban különbözik, hogy kiszélesedő felső részén a nyél számára kőpüvel bír. Ettől merőben különbözik a peremes véső, melynek teste mindkét oldal felé kissé kiszökő szárnyakkal, peremekkel van ellátva. Az északi és a franciaországi bronzkori régiónak gyakori alakja, nálunk ritkább. A tokos véső, vagy helyesebben a tokos balta hazai bronzkorunk leggyakoribb alakja. Testének alsó része ékealaku, kétoldúlú éllel; a felső rész henger vagy elípszíszídomú és a nyél számára tokkal bír. A régibb tokos vésőknek nincsen fülük, a fiatalabbak peremén egy apró fület találunk, a mely arra szolgált, hogy a vésőt a könyökben hajló fanyélre zsineggel vagy szíjakkal megerősíthessék. Hazai, bronzkorunkban egy különálló változatot mutatnak azok a tokos balták, a melyeknek pereme a füllel szemben csőralaku kiugrással bír. A fejsze és balta többnyire rézből, vagy csak csekély óntartalmú bronzból készült és nyéllyukkal, vagy kőpüvel van ellátva. A kés ritkább tárgya a bronzkornak, mivel azt sokáig helyettesítette a tűzkőből, vagy ob- szídíánból pattantott penge. A bronzkés egyélű, hosszú pengével és többnyire nyélnyulvánnyal bír a csont- vagy szaruboríték számára. A lándzsa két szárnnyal és rúdra való kőpüvel bír. A rudat minden esetben két szemben- | álló nyíláson at szeggel erősítették a köpübe. A bronzkori lándzsák lényegükben mindvégig egyformák maradnak; változatok csak a szárnyak élének különböző hajlásában, a köpü idomában és a díszítésben lépnek föl. A karvédő tekercs ruganyos bronzsodronyból hengeralakban készül. Ha olyan átmérővel bír, hogy a karra felhúzható, rendeltetése iránt nem lehetünk kétségben, mely bizonyára az volt, hogy a kart a kadvágás ellen megvédje. Ismerünk azonban olyanokat is, melyeknek átmérője csekély arra, hogy karra húzhatók volnának. Ebben az esetben rendeltetésükkel nzm vagyunk tisztában. A nyakékek, nyakperecek rendesen nagyobb karíkaídomban fordulnak elé és két végűk rendszerint kisebb, behajló karikával bír. Testűk vagy sima, vagy csavart. Az ujjvédő tekercsek bronzdrótból készünek és a menetek párhuzamosan vannak egymás mellé helyezve, miáltal azok hengerídomot öltenek. Valószínű, hogy a kéz ujjaíra húzták, hogy a kárdvágás ellen védelmül szolgáljanak. Ide tartoznak a két tárcsával bíró példányok is. A fibula, vagy kapcsoló-tü az öltözet széleinek összetűzésére szolgált. Erre a célra alkalmasak voltak ugyan gombostűk is, de a bronzkorban már külön szerkezetű rúgós és kapcsos tűkkel is találkozunk. Kőzépeurópában talán épen hazánkban találták föl. Legrégibb, legegyszerűbb alakját a váci fibula képviseli. Ez az alak az ú. n. Pe- schíera típushoz tartozik és Boszniából, Ausztriából, Mykenaeből és az olasz terramárákból is ismert. Az őskori ruhakapocsnak ebből az igen korai formájából fejlődtek hazánk jellemző, ké- későbbí fíbuláí is, melyek mindvégig megtartották a lapos, elnyújtott alakot. ( Pulszky Je- renc, Magyarország Archaeologíája I. Í64., M. Nemzeti Muzeum Kalauz a régíségtárban Í5. kiadás ÍOÍ.) A karperec a bronzkori ember igen gyakori ékessége. Teste tömören van öntve és vagy teljes kort ábrázoló karíkaídomú, összeérő végek kel, vagy elípszísz alakban kanyarodó és két végén nyitva van. Felületük öntött bordákkal, a legtöbb esetben azonban bevésett vonaldiszek- kel ékesített. Sokféle változatát ismerjük. Nagyon valószínű, hogy nemcsak ékszer gyanánt használták, de a nyers fémanyag továbbszállítására is szolgáltak, így tehát tágasabb értelemben pénzeknek tekinthetők. A sarlók hazánkban nagy számmal fordulnak elő, a mi arra tanít, hogy bronzkorunk lakói is intenzív mértékben foglalkoztak főld- míveléssel. A sarló idoma lényegében a maiéval megegyezik; mindig a jobb kéz számára készült, alsó lapján sí ma, a felsőn pedig kidomborodó. Egyik végén kiálló pecke a nyélbe való erősítésre szolgált. A fokosok idoma két osztályba sorolható. Az egyiknek két vízszintesen álló karja hen- gerídomú és köpűje a test közepén függőlegesen áll, a másiknál a nyéllyuk a szerszám vége felé látható, egyik nyúlványa pengealakban kiszélesedik, foka pedig csúcsos kiugrással bír. A
