Váci Hirlap, 1912 (26. évfolyam, 1-100. szám)
1912-07-07 / 52. szám
Hu&zonhaíodiH évfolyam 52 szám. V ác, 1912. Julius 7. VÁCI HÍRLAP PolitiKai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy ívre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő es Bercsényi laptuíajdoilos: Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Karoly-út 4. sz, (Iparudvar.) Nyilttér sora 50 fillér. Telefon-szám 17. A tüdőbetegeket gondozó intézet. {Dispensaire.) Vác, jul. G. A tüdőbetegség ellen való küzdelem ez évben a sikerhez vezető útra terelődött akkor, a midőn a küzdelem egységessé tétele végett kormánybiztos vette kezébe az irányítás fonalát. Városunkat is felszólította, hogy tüdőbeteg gondozót állítson fel. Mielőtt ez ügyben a végleges döntés elkövetkeznék, célszerűnek látom rövid vonásokban jelezni a dispensaire lényegét s főleg annak a kérdésnek eldöntését, vájjon szükséges, indokolt-e egy dispensaire, egy tüdőbeteg gondozó felállítása városunkban. Hogyan is állunk a tuberkolozis-halálozással ? Tíz év előtt egy alkalommal, a midőn a tuberkolózis elleni küzdelem úgyszólván emb- ryóban volt még, közönségünk figyelmét erre a fontos kérdésre irányítottam s az akkori statisztikai adatok alapján kimutattam, hogy az átlagos tuberkulózis halálozási százalék alatt vagyunk ugyan, mindazonáltal igenis indokolt a küzdelem s iparkodván kioktatni közönségünket a tuberkolózis betegség lényegéről, vázoltam az akkor még nagyobbrészt szanatóriumi kezelés mellett szükségesnek mutatkozó egyéni védekezés módjait. Ma már városunk újabb 10 évi statisztikája felett rendelkezünk s az e téren 10 ev alatt szerzett általános tapasztalásokból leszűrt védekezési módokat is tudjuk. Nézzük első sorban a statisztikai adatokból levonható következtetést s ez megadja a feleletet arra: vájjon kelt-e dispensaire? 1901-től számított 10 év alatt tisztán tüdővészben (tehát nem veve hozza a szervezetnek egyébb tuberkuioti- kus bajait) 881 egyen halt el. Vonjuk le ebből afegynáz 10 évi tuberkulózis halálozásait, 167-et, marad 714 tuberkulózis halál. Átlagban évente 71—72 halálozás, a mi a 10 évi 4720 halálozásnak 154%. Nem érdektelen, hogy 1903—1907-ig a halálozás emelkedik s abban az időben, a midőn némelyek a vészharangot húzták meg fejünk felett, a tuberkulózis halálozás csökkenőben van, vagy legalább stagnál, mert inig az említett 5 évben 93—110 között áll, 908—910 években 83, 74, 87 • halálozás volt. A mint látjuk a szomorú számadatokat, kétségén kívül áll, hogy e betegség ellen a rendszeres küzdés, a rendszeres önvédelem feltétlenül szükséges s ha látjuk, hogy különösen férfi, tehát a munkaerő mily aranyokban pusztul: 881 halálozásból 497 férfi s ezek közül 111 iparos, 70 földmives, 167 fegyenc és ha megszívleljük, hogy 10 év alatt 68 szövögyári alkalmazott halt el, úgy azt hiszem, mindenki be fogja látni, hogy a védelemmel sokáig késni nem szabad. A tapasztalatok bebizonyították, hogy a már beteg tüdőbajosoknak csak igen csekély százaléka nyerhet szanatóriumban kezelést. Hiszen Magyarországon csak három ilyen szanatórium van még s ezért szanatóriumba ma csakis a még nem nyilt tuberkolózis esetek vétetnek fel; a már nyilt esetek kórházi kezelést igényelnek. De ugyan, hány helyezhető, mondjuk, küiönithető el kóraazban? A szanatóriumok és kórházak aranylag igen csekély százalékát képesek befogadni az ország százezrekre menő tuberkulotikus betegeinek. Ez tényleg igy van, nem nagyitás, országunkban 7(J ezer tuberkulotikus hal meg évenként s 4—5-ször annyi tuberkulotikus beteg van. Hol és mikor nyerhetne ennyi beteg elkülönítést? Pedig a tuberkulózis elleni küzdelem oda összpontosul, hogy a fertőző csirák, mint a betegség okozói s terjesztői megsemm'sitessenek s igy a további fertőzés ki legyen zárva. A mely tuberkulotikus beteg szanatóriumba, vagy kórházba kerül, annak tuberkulotikus csirái a lehetőség szerint megsemmisülnek. De mi történik az igy el nem helyezhető, avagy még fennjáró, a társadalomban élő tuberkulotikus betegekkel ? Az ilyen betegek gondozásba veendők, kiok- tatandók betegségük felől, hogy ily módon a környezet meg legyen védve a fertőzéstől. A tuberkulózis elleni küzdelemben három tényező játsza a főszerepet: a szanatórium, a mely gyógyítani van hivatva s ezért is csak a gyógyulási határon levőket veszi fel, a kórház,' a mely inkább a már gyógyíthatatlant veszi ápolásába, a dispensaire pedig gondoz, illetve gondoskodik a további fertőzés megállításáról. A szanatórium gyógyít, a kórház ápol, a dispensaire pedig gondoz, igy fejezhetném ki a három tényező működését. A. mi viszonyaink között nem remélhetünk sem szanatóriumot, sem olyan kórházat, a mely képes volna elkülönített osztályán 30 — 40 tuberkulotikus beteget kezelni s igy más védelmi eszközünk nem marad, mint a dispensaire. A dispensaire hivatása a következő : felkutatja a tubeikulotikus betegeket s a kezdő stádiumban levőket iparkodik szanatóriumba, a súlyosabbakat pedig kórházba elhelyezni s mig ezt el nem éri, gondoza ba veszi őket s viszont a szanatóriumból hazajövöket igyekszik későbbre nézve is megmenteni, szóval kiválogatja, megszűri a betegeket, egy részét pedig otthoni gondozásban tartja, vagyis orvosilag kifejezve : a fertőzés esélyeit iparkodik csökkenteni, a gyógyulást pedig növelni. Ezen a téren a dispensaire főleg a szegény munkás-osztályt veszi első sorban gondozásba, betegét elkülöníti az egészségesektől s róluk lehetőleg gondoskodik. Hogy pedig e cé.ját elérhesse, a városban levő összes tuberkulotikus belegek felkeresendök, nyilvántartandok és igy gondozásba veendők. A tuberkulózisban szenvedők ki lesznek oktatva betegségük felöl, tanácsokkal lesznek ellátva, hogy igy környezetük a fertőzéstől megvédessék, — ezért a hozzátartozók is állandó felügyelet alatt tartandók. A dispensaire működése tehát részben orvosi, amennyiben a beteg gyógykezelést igényel, részben pedig társadalmi, amennyiben segélyezést igényel. Ez utóbbi szempontból szükséges, hogy a dispensaire tájékozással bírjon a betegek vagyoni helyzetéről, környezetükről és igy állapítsa meg az anyagi segélyezés módját és mértékét. Szükséges tehát egy kioktatott beteglátogató, a ki a szükséges adatokat az intézetnek, illetve az orvosnak leadja. A dispensai.e segélyezési is lévén hivatva adni, anyagiakkal, kell, hogy rendelkezzék. Ez pedig állami, városi és-társadalmi úton jöhet összes elsősorban a tuberkulózis betegség legkezdetibb szakában levőkel kell segélyezni, a kik tehát az életnek s családjuknak még meg menthetők és pedig különösen a Grancher francia orvos rendszere alapján oly módon, hogy az ilyen betegek környezetéből a 3—10 év közötti gyermekek 15 éves korukig magán gondozásba adassanak ki. Hogy pedig a dispensaire működhessék, lelkes bizottság szükséges, melynek tagjai a dispensaire nemes célja iránt érdeklődve az anyagiakról társadalmi úton is gondoskodni iparkodnak. A dispensaire tehát a fent vázet- tak alapján városunkban igen szükséges, igen szép, tág s a mi fö eredményes működési körrel bírhatna, a tuberkulózis ellen való küzdés terén városunk érdekeit előnyösen szolgálhatná ! Ezek után a nemes ügy iránt való lelkesedéssel s érző szívvel teszem le a dispensaire ügyének eszméjét közönségünk véleménye elé meggyőződvén arról, hogy a vélemények és eszmék hullámzó örvényéből idő előtt ki fog alakulni a közszükségletet képező városi tüdőbeteg gondozó (dispensaire.) Hörl Péter dr. A réten. Egy kis líbapásztor lányka, amint a zöld mezőn legeltetett s libáival versenyre kelve vígan danolt egy vidám éneket, — pacsirta szállott a felhők között, pipacs nyílott a réten szerteszét :— a kis lányka libát őrőzőtt s meghódítá a kis kondás szívét. — Pacsirta szállott a felhők között, — a lányka ezen meg nem ütközött, hanem mint illik és a mint szokás, — bíz tanulhatna tőle annyi más — bár nem volt óriásán öltözött, ö se volt jobb Éva lányi között. Röffent a kan, gagogtak a libák, pacsirta szólt. Oly szép volt a világ. Egy kis malac visítva szopni kért, pipacs nyílott a réten szerteszét, csókok röpködtek, szálltak mindenütt. Lányka s legényke egy bokorba ült. Mondtak egymásnak százszorszép mesét, nem látott egy se, csak szerelmesét, a boldogságuk ki se mondható, — megirigyelte egy gonosz manó s míg lelkűk égbe volt, ó mily utálat! a disznók megették a kislibákat . . . Kökény László.
