Váci Hirlap, 1912 (26. évfolyam, 1-100. szám)
1912-06-26 / 49. szám
Huszonhatodih évfolyam 49. szám. Vác, 1912 junius 26. VÁCI HÍRLAP PolitiKai lap, megjeleni!* szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz. (Iparudvar.) Nyilttér sora 30 fillér. Telefon-szám 17. fÍz örök igazság. — Szerző a darabjáról. — Vác, jun. 25. Nem én konstatálom először, hogy Tóth Ede, Csepreghy Ferenc öröké, a népszínmű, a magyar irodalomnak ez a sajátos és minden nemzet irodalma között egyedül álló műfaja haldoklik. A kritikusok egy része azzal okolja meg a népszinműirodalom hanyatlását, hogy ma már nincsenek hivatott népszinműiróink. A másik azt az érvet hangoztatja, hogy kihaló félben a népszínmű kultiválására hivatott szijnészgárda. A harmadik és századik pedig azzal kicsinyli le a magyar nép karakterét és lelki világát szemléltető irodalmi műfaj értékét, hogy a népszínmű ma már idejét múlt irodalmi termék s ezért nincs neki közönsége. Hát én szives elnézést kérve a kritika hatalmasságaitól, egyik érvet, egyik megokolást se teszem a magamévá. Mikor a budapesti Népszínházát a hetvenes évek elején átadták hivatásának, az akkori igazgatónak, egy kivételével nem volt se népszínműírója, se szinészgárdája, se népszínmű közönsége, de ei’smerésre méitó igyekezettel és kitartással mégis megteremtette mind a hármat. Nemzetünk halhatatlan fülemiléje, Blaha Lujza is csak akkor kezdte himes szárnyait a maga káprázatos szépségében bontogatni, mikor a Népszínház első igazgatója korlátlan teret nyitott a népszínmű előtt. A „Piros bugyelláris“, a „Kintornás család“, a „Tolonc“, a „Sárga csikó“, mind annak a lüktető érverésnek a lázában született meg, a mivel a Népszínház első igazgatója a népszinmü-irókat kereste, hajszolta és buzdította, erkölcsi és anyagi áldozatokkal. Egyik pályadij a másikat érte s egyik darab a másik után aratott nagy és maradandó sikert. Nem volt csoda, csak egyszerűen logikus következmény, hogy a Népszínház akkori igazgatójának nemes törekvése és áldozatkészsége szinte egy csapásra meghódította a közönséget a népszínműnek. Az egymás után következő népszinműpremiérek lelket emelő forró estéi alatt az iró, színész és közönség egy lélekké forrott össze s egymás lelkesedéséből merített erőt a népszínmű további fejlesztésére és fölvirágoztatására. És mindaddig virágzott is a népszínmű- irodalom, még a Népszínház ringató karokon dajkálta és szeretettel ápolta ezt a kedves, minden izében magyar irodalmi műfajunkat. Tóth Edé és Csepreghy mellett uj írók nevei kerültek a népszínmű irodalom történelmének a lapjaira. Rutkay László, Gerő Károly, Almássy Tihamér, Géczy István, Bokor József, Lukácsy Sándor egymás után Írták meg maradandó becsű, pályanyertes népszínműveiket. S az Írókkal együtt megizmosodott a Népszínház egykor országosan ismert hires szinészgárdája is. Blaha Lujza mellett Pálmay Ilka, Komáromy Mariska, Ktiry Klára, Kláriié, Csatay Zsófi, Pártényiné, Siposné, Gazsi Mariska s a férfiak közül Vidor Pál, Kassai Vidor, Solymossy, Szirmay, Horváth, Lubinszky, Szabó Antal és Németh József osztatlan sikereket s hervadhatatlan babérokat szereztek maguknak a népszínmű birodalmában. De a mint a Népszínház szem elől tévesztve hivatását a nem mindig magas nívón álló s tartalmában sokszor pongyola operettet tette törekvései főcéljává s a magyar nép lelkivilágának szemléltetése helyett a tnko- kultuszt kedveltették meg a közönséggel, a megritkult fehér estékkel együtt megcsappant a szelidebb szórakozást kereső közönség száma s Ízlésben nem válogató uj publikuma lett a Népszínháznak. És ezzel megkezdődött a népszínmű hanyatlásának áldatlan folyamata is. Az uj irányzat irót, színészt s minden nemesambiciót elidegenített a népszínmű édes- fájdalmas daltól hangos szelíd berkeiből s a jó ízlés és erkölcs rovására korlátlan hatalomra jutott, a kezdetben választékos, de később majd jobban elfajult, csörgős sipkásbohóc- kodássá és lábművészetté fajult operett és ebben a trikó-kultusza. Ez az uj irányzat és a közönség lelki érzése helyett a közönség érzékeire spekuláló versengő színházi vezetés lett az oka a népszínmű hanyatlásának és nem azok az érvek, a mivel a kritikus urak jelentékeny része a népszínmű-irodalom haldoklását megokolja. De én bízom benne, hogy a leányzó nem hait meg, csak alszik. A ki figyelemmel kiséri színmű és magasabb zenei nivó felé törekvő operette-irodalmunk legutolsó évíizedbeli termékeit s ezzel szemben a közönség egy jelentékeny részének magatartását, annak örömmel kell észrevenni azt a jelenséget, hogy az az erkölcsrontó, elfajult irányzat kezdi elveszteni a talajt lába alól. A közönségnek egy folyton nagyobbodó része, hála érte nekik a jó ízlés nevében, kezd megcsömörölni az útszéli szel- lemeskedéstöl és kosonenáktól. Lassanként, mind jobban fokozódó szomjúsággal fordul vissza a romanticismus s a lelket gyönyörködtető eszményi felé, hogy alaposan elrontott szellemi étvágyát visszaszerezhesse. És bizonyosra veszem, hogy a várt uj korszakra már nem kell sokáig várni. Minél rövidebb idő alatt akad fővárosi színházaink között olyan vezető igazgató, a ki észreveszi a jó ízlésű és a múlt tradícióihoz megtérni készülő közönség szaporodását és térfoglalását, annál hamarabb lekerülnek színpadjainkról a frivolitások, hogy helyet adjanak a lelkileg értékelt szép érzékéből fakadó alkotásoknak. S meggyőződéssel hiszem, hogy abban az uj korszakban a népszínmű is elfoglalja regi helyét a magyar színpadokon, sőt talán az is hamarosan oekö- vetkezik, hogy a népszínmű mielőbb diadalmasan visszatér sok sikerrel megszentelt régi hajlékába, a Népszínházba is. S mert ezt megingathatatlan hittel vallom és hiszem, meleg szívvel köszöntőm azokat a magyar színigazgatókat és szinészgárdájukat, a kik még nem vették le egészen kezüket a népszínmű ápolásáról. Az ezer szép vonástól ragyogó magyar népiélek szemléltetése ezentúl több lesz, mint nemes szórakoztatási cél. Ma már nemzeti kötelességgé vált ez a feladat. Mert ha nem igyekezünk a magyar nép szokásait megbecsülve, méltatólag megőrizni, lassanként teljesen kivetkőzik ősi faji jellegéből és szokásaival együtt elveszti faj-magyar karakterét és erényeit is. Ettől pedig Isten óvjon bennünket. Mert a mig a magyar nép durva pruszlikja alatt becsületes magyar szív dobog, addig én nem féltem jövőjét még a legnagyobb megpróbáltatások közepette sem. De ha egyszer nem érzi többet magyarnak magát, akkor a magyar szolgává sülyed le a saját hazájában. * Bocsáss meg kedves olvasóm, hogy ha jóhiszeműségeddel visszaélve, tulajdonképpen semmit se mondtam szombaton előadásra kerülő népszínművemről az „Örök igazságáról. De hát mit is mondhat a szülő a saját gyermekéről. Ha dicsérném, elbizakodottnak tartanál, ha leszólnám, álszenteskedesse! vádolnál érte. Mondjatok majd Ti kritikát róla, a kik érdemesnek találjátok a meghallgatásra. A kit az idealizmus önzetlen szeretete hajt az eszményi szép után, az nem lehet érzékeny a kritikára. A legerősebb kritikát mondhatják tehát azok is munkámról, a kik engem igazán szeretnek. De hogy ne vádoltathassam mégse túlságosan titkolódzó begomboikozással, röviden az „Örök igazságáról is irok valamit. Népszínművem alakjai az én árva szívvel régen elhagyott kedves szülőföldemről, a karikásán kanyargó Ipoly mentéről valók, a melynek lágyan suttogó fűzeseiben még a fészket rakó kis madár is szebben dalol mint más berekben. Munkám drámai cselekménye egy darab igaz történet egy ipolymenti kedves falu életéből. A téma, a tétel bizonyítása ebben a rövid jeligében foglalható össze : csak erős hiten épülhet fel az igaz boldogság. A cse- lekvény egy része valamikor előttem folyt le. S mert megkapta leikemet ezeknek az én édes véreimnek talpig ember karraktere s valami csodásán nagy eszményi szeretni tudása, a a kis történetet kiegészítve a néplélek ismeretével s ezernyi apró hibájával, fárasztó és gondterhes napi munkám üdítő pihenéseképen, megírtam belőle az „Örök igazságot.“ Úgy érzem, hogy a mi meleg érzés az én keresetlenül egyszerű, de nekem immár kedvesebb családi-fészkem besugarazásán kívül a lelkemben szabadon maradt, azt az „Örök igazságba“ mind bele irtana. Boldog leszek, ha azok is megelevenedett gondolataimtól fölmelegszenek, a kik a munkámat meghallgatják. Az „Örök igazságának nagy sikert jósolnak. De ha még olyan osztatlanul nagy sikere lenne is, a milyennek minden szerző óhajtja munkája sorsát, nekem akkor is azok a köny- cseppek lesznek a legdrágábbak, a melyek egy szerető édes jó asszony és egy kis pulya gyerek rajongó szivének a patakjából bizonyosan ki fognak szombat este csordulni azok könnyeivel együtt, a kik leikemet megismerve hozzám igaz érzéssel vonzódnak. Lukács István.
