Váci Hirlap, 1911 (25. évfolyam, 1-99. szám)
1911-03-19 / 22. szám
2 VÁCI HÍRLAP tőfi, Kossuth voltak a keresztszülői, a Talpra magyar a bölcsődala s fegyvercsörgés és ha- lálhörgés közt növekedett nagygyá. És én, a késő utókor fia elindulok keresni a magyar szabadságot és nem találom sehol. Elindulok keresni a magyar nemzeti önállóságot és nem találom sehol. Elindulok keresni a magyar alkotmányt és nem találom sehol. A mi szabadságunk, a mi büszke nemzeti önállóságunk Mohács mezőjén romba dőlt. Négy évszázad óta, a Habsburgok uralomrajutása óta kálvária a sorsa ennek a nemzetnek. A szabadság fehér virága helyett felvonulnak előttem Martinuzzi, Wesselényi, Zrínyi, Nádasdy, Frangepán s a névtelenek ezreinek véres árnyai, özvegyek sírása, árvák zokogása; a békés fejlődés, a nem zeti megerősödés munkája helyett végnélküli háborúk, Bocskai, Bethlen élet-halál harcai nemzeti létünk fentartásáért; az álnok jó barát, a ki segélyhozás helyett a törökkel versenyt pusztítja ezt a szerencsétlen országot. Lelki szemeimmel látom a sivár esztendőket, a mikor a szerencsétlen nép már nem is vetett : „Minek, a termését úgy is a német vitte el.“ Hallom az egykorú krónikás szavát, a ki a sok esküszegés, alkotmánytiprás láttára elkeseredve kiált fel: „Annyit sem lehet már hinni a német szavának, mint az eb ugatásának.“ Azután egy másik kép következik: A daliás kuruc idők világa. Majd a világot rengető reformeszmék: a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméinek szellője hozzánk is átcsap a távol nyugatról. Támadnak nagy államférfiaink: Wesselényi, Széchényi, Deák, Kossuth, a nagy idők nagy embereket szülnek. Az ország feleszmél kábult álmából, látja elmaradott voltát és lázas munkába kezd. Azután változtak az idők. A körülmények kényszerítő hatása alatt a császár kénytelen volt kibékülni az országgal. I. Ferenc József 1867-ben magyar királlyá koronáztatta magát s esküt tett az alkotmányra. Mondják, hogy azóta nemzet és király között a bizalom és egyetértés kölcsönös. Mondják, hogy ő a legalkotmányosabb magyar király, szeressük tehát őt úgy, mint a hogyan ő szeret bennünket. Kétségtelen, hogy március 15-ike politikai jellegű ünnep. Vessünk tehát egy pillantást arra, hogy azok a nagy, nemes eszmék, melyeknek születését ezen a napon ünnepeljük, mennyiben vannak meg is valósítva. Bizony elszomorító kép tárul szemünk elé. Előttünk áll egy ország, melynek önálló államisága el van sikkasztva s külföldön csak Ausztria tartományaként s az összmonarchia alkatelemeként szerepel. Előttünk áll egy vonagló magyar szupremácia, melyet a dakoromány, a pánszláv és pángermán eszmék árja elnyeléssel fenyeget. Előttünk áll egy kizsarolt nép, melynek jórésze keserű könnyek között indul uj hazát keresni túl a tengeren. Van fényes hadseregünk, mely távol áll a nemzet szivétől, idegen a nyelve, idegen az érzése, nem is arra van teremtve, hogy a nemzeti érdeket szolgálja, hanem a korlátlan egyeduralomnak s egy család politikájának és érdekének istápolója. Hogy ez a hadsereg meg- birja-e védeni e hont, ha. veszedelem jön reá, nem tudjuk, mert ezideig igazolva nincs, de hogy az alkotmányosan egybehívott ország- gyűlés szétverésére alkalmas, azt a közelmúlt bizonyítja. Van parlamentünk, mely játékszer az abszolút hatalom kezében, mely csak olyan törvényt hozhat, a mit egy felsőbb tekintély előre szentesített. Ebben az országban csak egy akarat érvényesül, de ez az akarat nem a nemzet akarata. S ezt nevezik magyar alkotmánynak. Meg van kötve kezünk, lábunk, hiába akarunk dolgozni, a magyar hegemónia megerősítésén, magasabb érdekek nem engedik. Pedig van-e magasabb érdek egy nemzet érdekénél s jogosabb kívánság a milliók kívánságánál ? Olyanok vagyunk, mint a szalagra kötött madár, repülünk, repülünk addig, mig a szalagot tartó kéz visszaránt s a levegőégből lezuhanunk a föld sarába. S ezt nevezik magyar szabadságnak. Oh naiv, boldog emberek ! A kik még hisztek a magyar alkotmány, a magyar szabadság létezésében. Erkölcsi züllött- ség, túlhajtott magánérdek, sivár fásultság a közkérdések iránt, — jellemzik ezt a korszakot. Oh ! Ha a hősök, kik örömmel áldozták fel életüket a hazáért, kiknek e téren csontjai felett járunk, kiknek szent hamvait arcunkba csapja a szél, — felébrednének a mai nemzedéket látva, sietnének sírjaikba visszafeküdni. Valóban miért jövünk mi ide? Erőt meríteni a jövő nagy küzdelmeihez? Könyeket hullatni a múltak emléke, a sivár jelen és a szomorú színben feltünedező jövendő felett? Vagy talán a megszokás hoz el bennünket ? Feleljen rá mindenki az ő szivében. De nem, nem lehet, hogy egy nemzet szenvedése vég nélkül tartson. Nem lehet, hogy egy nép, a mely sohasem vétkezett, örökké csak bűnhődjék. Ez ellenkezik az Isten végtelen igazságosságával. El kell jönni az időnek, a mikor az ész, a műveltség erején meg fog törni a nyers erőre támaszkodó abszolutisztikus hatalom. Eljön az idő, a mikor az emberiség végezni fog azzal a buta felfogással, mely egy ember önkényét s milliók szolgaságát az Isten kegyelméből jövőnek tekinti. Az abszolút hatalombitorlás, melyet csak a népek tudatlansága és gyávasága tűr. Eljön az idő, mely megszünteti azt a fonák fogalmat, a mely egy családot a törvény fölé emel, mely minden késő unokában felteszi az évszázadokkal előbb élt egyetlen ősnek langeszét, vagy erényét s a parancsolást egy embernek, az engedelmeskedést a millióknak örökségképen adja. Eljön az idő, a népek milliói egyértelmüleg fel fognak kelni, hogy lerázzák azt a békót, melyet évszázadok szellemi fejletlensége hamis törvényekbe öltöztetve kezükre rakott. Eljön az idő, melynek zivatarában kivirul a magyar szabadság! Dr. Gergely Mihály lelkes, tüzes szavai, ha ugyan keserűséggel is volt teli, nem tévesztették hatásukat: a végén pillanatokig szólt az éljen, zúgott a taps. Az ünnepi költemény. A dalárda igen szép és hatásos éneke után dr. Csongor Gergely szavalta el az ünnepi alkalomra irt gyönyörű költeményét, mely igy hangzik: A bibliában Írva igy találod, Hat nap teremtette Isten a világot. Minden élettelent, minden elevent, Hat napon teremtett, aztán megpihent. De mit gondoltok, a hatalmas erő, A bölcs, az alkotó teremtő, Megelégelte hat nap alkotásait, S pihenni fog az örökkévalóságig ? A szent bibliának folytatása van. Hallgassátok, im az Úr szava harsan, Megremegnek tőle gyávák, gonoszok, Meg a hóhérok, meg a zsarnokok. Igézetes szó milliók álma, Belezúg, harsog a szellemvilágba, Szózatom mindenek megértsék, megtartsák, Legyen igazság, legyen szabadság! Ez a nyolcadik a káprázatos nap, A legdicsőbb, a legmagasztosabb, Ez az örök ige a vizek felett, Ezért vajúdtak hosszú évezredek. Ez, az a nap az, melyen a pokolnak, Tömlöckapui rendre beomolnak, Es szétiebbennek kisértetek, baglyok, Pribékjeikkel a sápadt zsarnokok. . Ez a nap tör át a ködön, lomha fellegen, Mely bambán gubbaszt a szelleméleten, S ránk ragyog, mint Mózes csipke-bokra, Sok száz millió felemelt homlokra. A nap már megjött. Áldott a ki hozta, A hegycsúcsokat rendre bearanyozta, A Castille’, a 48-as orom, Sugára ott rezg a két trikoloron. Végigmosolyg a cseresznyefák között, Nyomába fény, üdv, diadal költözött, S hol sohsem járt napfény, világosság, Most derengi be észak kolosszusát. A rablelkeket csókjával illeti, A színes zászlót magasra lengeti, Pirosló arcokon fénysugára lángol, Hej! a te napod ez, Petőfi Sándor. Te láttad a napfényt, ah, mi hol vagyunk? Fekete felhőbe hanyatlott napunk, Duna, Tisza között félelmetes csend ül, - Fázik a lelkem a nagy balsejtelemtől. Hol van a nagy idők, hol a nagy emberek? Nincs már ebből semmi, csupán emlékezet. Március 15! Szent eszmék nagy napja, Óh, jő-e a kor, hogy mindazt beváltsa a nagy ígéretet, mely nevedben egyesül, vagy csak emlék marad, ünnepnap egyedül ? Szent szó szülötte, dicső kétszázezer, Hogy ment aztán harcba, zugó szellemtenger, Hullámai eszmék, cseppje a gondolat, Szabadság fegyvere mutatta az igaz utat, Mily fenséges álom, már eltűnt, elrepült. Álomként tűnt el s ránk már más kor derült. Csak újra kezdhetnénk, csak újra harcolhatnánk, Másképen gyulna ki a dicső, fényes láng. Szeretném még azt a szép napot megérni, Nem törődnék vele, tűzbe tudnék menni, Melynek régen várjuk pirosló hajnalát, Aáikor az ész ünnepli dicső diadalát. Végig egész földön egy, csak egy láng lobog, Nem pihennék addig, mig a szivem érte dobog. Egy ily dicső vihart szeretnék megérni, Akkor tudnék rólad énekelni Március 15. Szeretném még azt a nagy vihart megérni, Melyhez hasonló nem volt még soha, Harangszó dörgne végig a világon, Eget renditő, érces harsona. Akkor tudnék rólad énekelni, Megszégyeníteném a vihar dalát, Szilaj örömöm fergeteg zenéje Tombolva törne a világon át. Ezekhez a szép gondolatokhoz ha az olvasó elképzeli dr. Csongor előadó és szavaló képességét, tudja, hogy mély és nagy volt a hatás e költemény előadása után és sokáig ünnepelték a szerzőt. Még egyszer Matzenauer karnagy vezetése alatt énekelt a dalárda s ezzel véget ért az ünnepély. A vacsorák. Kisvácon, a Kaszinóban, az Ipartársulatban és a tűzoltótestületben rendeztek március 15-én vacsorákat. A kisváci reformátusság mint minden évben, úgy az idén is kivette részét a március 15-iki ünnepből. Dacára, hogy rossz és kedvezőtlen idő volt, a református iskola összes növendékei és a ref. földmivelő gazdakör számos tagja Kazár Árpád elnök vezetése alatt megjelentek a Konstantin-téren, de miután a kedvezőtlen idő miatt a honvédszoborhoz le nem vonulhattak, a városháza nagytermében tartott ünnepélyen vettek részt. Ünnepély után este özv, Nyári Pálné vendéglőjében társasvacsora volt, a melyen mintegy százan vettek részt. A vacsora a himnusz eléneklése után kezdődött. Vacsora alatt nagytetszéssel beszédet mondottak Kazár Árpád, továbbá Cüski Sándor és Józsa
