Váci Hirlap, 1911 (25. évfolyam, 1-99. szám)
1911-03-08 / 19. szám
2 VÁCI HÍRLAP — Itt vagyok, kezdjük már? és fogadja az üdvözléseket. — Nagyasszony, minden vonatnál vártuk — kockáztatja meg Lukács István — melyikkel érkezett ?- Tudtam, tudtam, szólt az ő hatalmas hangján — megjöttem ezért a déli vonattal, mert nem szeretem az ünnepeltetést . . . ❖ Tudvalevő, hogy Jászai Marinak akkora sikere volt, minőben Vácon kevés színésznőnek. És mégis, mégis az utolsó számot elhagyta, elment búcsú nélkül, Kutatják, keresik az okát, „hiteles“ történetét a nagy összeveszésnek, de bizony tizen huszfélekép mondják el. Saját külön megbízhatatlan tudósítónk kikutatja, miért hagyta ott a nagyasszony a Kúriát. És itt el kell mennünk az okért a — rendőr- kapitányhoz. Kalló Antal mesélte: — Egyszer fürdőn voltam. Megevett volna az unalom, ha nincs ott Jászai Mari és Hegyi Aranka. Úgy összebarátkoztam velük, hogy mi hárman elválhatatlanok voltunk. Tudja, kedves öcsémuram, mit csináltunk? Egész nap egze- ciroztunk! Jászait kineveztem őrmesternek, Hegyit káplárnak és mondhatom, soha oly kedélyes társaság nem jött össze, mint akkor. Majd meglássa, a hangversenyen emlékezni fog Jaszai az ő Kálió barátjára ! Most pedig térjünk vissza a hangverseny- terembe. Illatos, túlfűtött levegőben zúgott, zúgott a taps. Jászai boldog volt és — ideges. Szemei a széksorokon jártak, mintha kerestek volna valakit. Végre nem állhatta meg, a Petőfi-versek után megfogja Pista bácsit: — Lukács fiam, hol van Kalló Tóni? Azt hiszem ezer más gondtól fájt a feje Lukács Istvánnak, de felelnie kellett: — Nagyasszony, szeretett rendőrkapitányunk nincs itt — a közerkölcsre vigyáz. — Mit, nincs itt?! No akkor nem játszom, megyek. És ment, bevágta az ajtót dühösen. Lukács búvik; e természeti színjátékról nem úgy jön el az ember, mint a színházból, itt hazamenet minden arcon a lélek nyugogtsága, áhítata tükröződik vissza. Másnap a Lexfossen vízesés megtekintésére 5—6 km.-re délnek megyünk, a rögös úton a kitűnő kis norvég lovak visznek, a melyeket a kocsis nem igen ösztökél, mintha csak tudnák, mi a kötelességük, de mikor megállunk, akkor a szobor nem nyu- godtabb, mint e szegény kis állatok. Mikor kí- gyönyörködte magát a szem a tajtékzó vízesésen, mely mint valami megolvadt üvegtömeg hajlik, görbül saját súlya alatt, majd összetörik habbá, forrva, háborogva, mint valami katlan, elrévedezík a tájék szemlélésében és ez végtelenül jól eső pihenő. Trondhjamet el nem lehet hagyni a nélkül, hogy meg ne nézzük régi, híres székesegyházát, a melyben hajdanta megkoronázták a norvég királyokat. Nem emelkedik úgy ki a házak közül, mint* a kölni, vagy strassburgí domok, inkább régiségével hat; a legenda szerint szt. Olaf építette Í020 körül, sok viszontagságon átment épület, vagy ötször leégett, tornyát a villám sújtotta le, mintha az elemek is ellene esküdtek volna, de mindig újraépítik, javítják, tatarozzák. Körülveszi egy nagy temető, melyet bátran nyilvános parknak nézhetne az ember ; a zöldelö egyszerű sírdombok közt nagy fák vetnek árnyékot a kis padokra, a melyeken a gyászolók ülnek és élvezik elköltözött szeretteiknek társaságát; mindenütt virág, gyep; nincsenek valami monumentális síremiépedig megtörölte a homlokát és kiállt a műkedvelői színpadra jelenteni. — Jászai Mari asszony hirtelen berekedt. Bocsánatot kérünk, hogy utolsó száma elmarad . . . * " Jászai odahivatja magához Matzenauer Ferencet, a dalárda zseniális karnagyát. — Mondja édes uram, hogyan éneklik a szózatot ? — Négy hangra, nagyasszony. — Mit? négyhangra? Ki hallott ilyet! Uniszónó kell énekelni, uniszónó a közönséggel ! És rohantak a fullajtárok körül a folyósón át, hogy egy hangon éneklik a szózatot, a közönség pedig segítsen, igy kívánja a nagyasz- szony. Odabenn a nagyasszony fenhangon mondja a szózatot . . . Tanul . . . Egyszer csak megint rohannak a fullajtárok a folyosón, hogy négy hangra éneklik a szózatot, Jászai megharagudott, elment, miről lelkiismeretes riporterünk fentebb számolt be. * Jászai a déli vonattal jött meg, egyenesen Herczeg Ferencékhez hajtatott. El is jött a hangversenyre Herczeg Ferenc is feleségével, kik első ízben mutatkoztak a nyilvánosság előtt és nagy lelkesedéssel tapsoltak a nagy tragi- kának. Az első száma után óriási csokrot cipeltek a Flórából. Csupa gyöngyvirág és szegfű remek ízléssel kötve. A sok csokor közt ezt szerette legjobban Jászai, egy percre sem tette le, az előadás elején ebből osztogatott a körülötte álló, szepegő műkedvelőknek. Ezt a virágtömeget Herczegék küldték neki. És csak ezt a csokrot szorította magához (de nagyon) mikor ott hagyta úgy tiz óra tájon az előadást . . . — A Lyceum befejező estélye. A Kát. Lyceum vasárnap délután tartotta sorozatos felolvasásainak befejezőjét ez egyszer kék, ellenkezőleg egy-egy kő, vagy fakereszt rajta szentirásí mondattal helyettesíti azokat a köbe vésett hazugságokat, a miket egyes nagy világvárosi temetőkben oly szép köntösben hirdetnek a nevető örökösök. Itt minden komoly, de kedves, édesen melankolikus, még a halál is elveszti az ő félelmetességét ebben a mílíeuben, itt a lombok, a virágok közt; a főitámadás öröme tölti el a vándor lelkét és ezen a kis világon keresztül mintegy meglátja a másvilágot. Nem is lehet csodálni, hogy olyan népesek, mely oly sokat forgatja a bibliát, más fogalma van a halálról, mint a délieknek, a szentimentális északi népek lelki világa, úgy látszik nem ragadtatja magát oly szélsőségekre, mint a szenvedélyes délieké. De hagyjuk el a halál zord poezísétől megszentelt kedves helyet, szálljunk föl a szép, karcsú fjordjáró hajóra, hogy mindinkább távolodva a civilizáció nagyszerű alkotásaitól, egyedül csak a természet érintetlen vad szépségeiben gyönyörködjünk. Hajónk minden kényelemmel ellát bennünket, csakhamar otthonosan érezzük magunkat, megismerkedve egymással várjuk az indulást; közeledik esti ÍO óra, mindenki a fedélzeten ven, hogy búcsúzzék az éjszakától, mely nyolc napig nem borul reánk; a nap már itt ís úgyszólván nem nyugszik le, csak elbújik egy hegy vagy felhő mögé, hogy kis idő múlva ismét küldje jótékony sugarait erre a zordságában ís kedves tájra. (Folytatása vasárnapi számunkban.) egy korona belépti dij mellett. Az utolsó felolvasó-estélyre dr. Galcsek György apátkanonok, a lyceum elnöke az „Élet“ kát. folyóirat előkelő és nagynevű Íróit nyerte meg szerep- lökül, a kik aztán valóban kedves és művészi programot is nyújtottak a szintén hálás nagy- közönségnek. A Kúria szép zöld-diszes nagyterme öt órára zsúfolásig megtelt intelligens publikummal s pont ötkor kezdetét is vette az estély. Először az „Élet“ szerkesztője, a budapesti „Regmun Marianum“ prefektusa, Izsói Lajos, egy hatalmas szónoki tehetséggel és nagy tudománynyal megáldott pap lépett a pódiumra s az „Élet“ programmjáról tartott mély gondolatokban gazdag s vallásos érzülettel áthatott szép beszédet. Utána Sik Sándor, a váci kegyesrendi társház fiatal, de annál tudományosabb tanára, mint az „Élet“ munkatársa következett, a ki a modern költészetről, a közönségről és az „Élet“-ről olvasott föl, avagy inkább mondott el egy rendkívül kedves, széles ismeretekben bővelkedő, értékes beszédet a közönség általános figyelme mellett. A két felolvasás után Kladivko Vilmos nemzeti zeneakadémiai tanár bilincselte le a publikumot fölséges hegegüjátékaival, melyeket Hangay Ruppert kisért kedves, diszkrét, művészi zongorajátékával. Még tapsolt, éljen- zett mindenki, amikor Sárándy István iró ült a felolvasó asztalhoz s egy igazán gyönyörű kis novellájába, az „Egy ablak regényéibe kezdett, folytatta a legnagyobb figyelem közepette s befejezte hatalmas tapsviharban. Majd egy fiatal fővárosi pap, az ismert nevű Harsányi Lajos állt előttünk s szavalta bájos, isteni kis verseit lágy, csengő, behízelgő hangján. Órákig elhallgatta volna a közönség a fölséges verseket, de peregni kellett a számoknak, mert csak hétig tarthatott az estély. Ismét Kladivko vette művészi kezébe a hegedűt s Hubay csárdajeleneteivel hozta extasisba a publikumot. Sirt, kesergett, majd nevetett, tombolt a száraz fa a zenetanár kezében s most láttuk igazán, hogy a mi népünk csak a magyar daraboknak tud valóban örülni, kiváltkép ha olyan művészek játszák azokat, mint Kladivko Vilmos s Hangay Ruppert. A kedves, vig darabok után nem is következhetett volna most már más, mi betetőzhetné az est sikerét, mint Kanizsay Ferenc iró humoros felolvasása. A felolvasásról Ígérte, hogy felolvas, de meggondolta magát s a sajtó kulissza titkaival nevettette meg közönségét. Nem a túl modern, feje- tetejére állított mai élcekkel, hanem a természetes, jóízű kedves, bohókás kiszólásaival varázsolt ő derűt az arcokra, s hálás is volt érte mindenki. Befejezőül Galcsek dr. köszönte meg az „Élet“ munkásainak emlékezetes szereplésüket, s a mikora lyceumot. látogató nagy közönségtől is búcsút vett őszig, nekik is hálás köszönetét mondott ép úgy, mint az ösz- szes lyceumi szereplőknek. Ezzel aztán befejezést is nyertek a felolvasó estélyek s a midőn hazafelé tartott a szép nagy publikum egy kellemesen eltöltött est emlékével lelkében, mindenkitől csak Galcsek dr. apátkanonok nevét hallottuk emlegetni, akivel szemben valóban csak hálával tarozhatik minden váci lyceum látogató. — Az utolsó felolvasó estély különben anyagilag is igen szépen sikerült, mert 300 koronán jóval felül jövedelmezett. Az egy korona belépti díjon kívül felülfizettek : Schandl Miklós 9 K, Mura Fiilöp 7 K, Jung János 5 K, özv. Cseley Jánosné. özv. Haidfeld Lajosné, Haris Béla, Bucsek István, Bartók Lajos, Klapka József 4—4 K, dr. Hörl Péter, özv. Rassovszky Kálmánné, Boros Jakab, Nagy Sándor, Halász József, Csorba József 3—3 K>
