Váci Hirlap, 1911 (25. évfolyam, 1-99. szám)
1911-03-01 / 17. szám
o VÁCI HÍRLAP tek, jött a második devalváció, a mely szintén nagy anyagi károsodással járt, de legalább meghozta az eredményt, a zavaros pénzügyi helyzet valahogyan rendeződött. Jubileumokra be vagyunk rendezkedve, meg kell tehát ülni a devalváció száz éves fordulóját. A talán soha meg nem ismétlődött, de a mindig emlékezetest. Örök példája marad ez a korszak a rosszul gazdálkodó országnak és annak, milyen bajok szakadnak a népre, ha nem vehet részt saját sorsának intézésében. A VÁCI FARSANG NAPTÁRA. Március 4. A Kobrak-gyát tisztviselőinek és művezetőinek kabaréval egybekötött táncestélye a Kúrián. A szanatórium-est. A farsang végére jutott a József-szanatórium egyesület váci bizottságának hangversenye és táncmulatsága, mely oly szép és nagy közönséget gyűjtött a Kúriára, minő ritkán adott ott találkozót. Az elejétől végéig művészi programot pedig oly hatalmas és őszinte tapsvihar jutalmazta, hogy ilyenhez az öreg Kúria még nem szokhatott hozzá. Gyönyörű és felejthetetlen farsang-befejezőt adott a rendezőbizottság, mely ha felcsigázta is előre hirdetett prugramjával az érdeklődést, a hozzá fűzött reményt is teljesen beváltotta. Már nyolc óra eiőtt robogtak a kocsik a Kúria felé, mert a fáradhatatlan, lelkes rendező: Lukács István pontos kezdést Ígért. És tényleg alig múlt pár perccel nyolc óra, minden szék elfoglalva, a műkedvelői színpad kárpitja felrebbent. Pakots József, a Petőfi-társaság tagja, a szanatórium-egylet főtitkára mondott apoteó- zist a jótékonyságról. Színes képek sorozata meleg szívvel átölelve volt e költő alkotás, melyet nagy figyelemmel hallgattak, végén lelkesen megtapsoltak. Utána Preszly Lincsi és Szép József duettje következett, mily hatással, azt az mutatja, hogy a közönség ujrát kért és kapott, gyönyörködvén a két műkedvelő meleg, szép hangjában. Pillanatokig zúgott a tapsvihar, midőn Jászai Mari jelent meg a színen. Nem győzte a hódolat előzetes adóját megköszönni s mikor hatalmas szavaló művészete Vörösmarty zeng- zetes nyelvét, mély gondolatait tolmácsolta, elemi erővel tört ki ismét az elismerés és ünnepelte a nagy tragikát. Később Petőfi-verse- ket szavalt és bármennyit adott, nem tudott betelni vele a közönség. Kramer Terézt Is a hódoló, elismerő tapsok áradata köszöntötte. Előbb Goldmark egy opera-részletét, majd Erkel Hunyady-jából énekelt frenetikus hatással egy-egy nagy áriát. Tüneményes szopránja betöltötte a nagy termet, lelkesedést, Vácon még nem szokott páratlan lelkesedést keltett és ünnepelték a világhírű nagy művésznőt. Sey Dezsőmé remek cimbalomművészete gyönyörködtette ezután a nagy társaságot, majd Horváth Elek zeneakadémiai tanár remek zongorajátéka. UtánuK Lengyel Margit ült a felolvasó asztalhoz. Egy leánylevél volt, mit felolvasott. Szokatlan, hogy egy leány csipkedő, szatirikus hangon szóljon a közönséghez, de Lengyel Margitnak nemcsak sikerült, hanem még állandó derültségben is tartotta hallgatóságát. A mi „nevezetesség“ van ebben az öreg városban, mind összeszedte s nagyon kedvesen, sikerültén persziflálta. A zúgó taps mellé virágözön járult, midőn felolvasását befejezte. Utolsó előtti számban egy csoda-gyermek állott elő. A kis Biró Editkéről jó, hogy nem tudnak még a fővárosi színigazgatók, mert már elrabolták volna. A nagyok irigyelhették azt a páratlan sikert, mit ez a bájos gyermek énekével, táncával aratott. Nem győzték tapsolni és a kis művésznő elragadó bájossággal köszönte meg az elismerést. Végül a dalegyesületnek jutott a programbefejező. Mióta utoljára hallottuk, megerősödött Matzenauer Ferenc zseniális karnagya alatt a dalárda. Hatalmasan zúgott fel a teremben a himnusz és a közönség állva hallgatta végig. Szebb elismerőt nem mondhatunk a hétfői szanatórium-estről, mint azt, hogy nagy és díszes társaság minden tagja a legnagyobb elismeréssel szólt róla. Tizenegy óra felé tánc következett. Kár, hogy azt a krónikus bajt, a mely nálunk már gyógyíthatatlan, a fáradhatatlan rendezőség most sem tudja orvosolni : Bizony kevés volt a táncos. De ha még táncos is több akad, mint a mennyi volt, akkor a jövő farsangig emlegették volna a társaságban a szanatórium idei farsangzáróját Jelenvoltak : Asszonyok: Aszódi Sándorné, özv. Ádám Rezsőné, Brokés Istvánná, Borbély Sándorné, dr. Biró Jenőné, özv. Batta Mihályné, dr. Biau- ner Mórné, Bahó Kálmánná, Boros Andorné, Bállá Viktorné, Bauer Mihályné, Becsey An- talné, dr. Blauner Miksáné, özv. Cseley Istvánná, Csorba Józsefné, Donovitz Vilmosné, Éder Ernőné, Éder Kálmánná, Fleischmann Ernőné, özv. Freysinger Lajosné, Fekete Józsefné, dr. Forgó Kálmánná, Farkas Józsefné, dr. Fodor Kálmánná, Grünhut Józsefné, Gedeon Emilné, dr. Grósz Árminná. Gyulay Fe- rencné, özv. Gytirky Károlyné, Hanusz Béláné, Hufnagel Imréné, özv. Hufnagel józsefné, Hecht nyokra tépve a ragyogó ábrándok, színes álmok. Szertefoszlott hát, semmivé lett a boldogság e gyönyörű álma, visszaálmodtam a közelmúlt napokat, sejtelmekkel, vágyakkal tele s ma üres a lelkem, elvesztettem mindent, mi széppé, édessé tette az életet; elvesztettem mindent, a miért élni érdemes. Fájdalom, keserűség tölti be a szivem. Álmokat temetek ... Egyszerre föleszmélek. Egy szó kegyetlenül, durván a lelkembe csapott. Jól hallottam. Azt kérdezte, van-e férjemnek tudomása arról a levélről? Riadtan néztem rá. Éreztem, egyszerre megáll a szívverésem. Istenem! vájjon mire gondolt? Mi adta e kérdést ajkára? Engem ismert volna ennyire félre, vagy az asszonyok körül voltak ily szomorú tapasztalatai. Egy percnyi csönd. Valami nehéz érzés ült a szivekre. Arcára — úgy láttam — árnyék borult az elhangzott szó nyomán. Megzavarodva nézett reám. Hangjából a megbánás csendült ki s én már nem haragudtam reá. Nem. Hisz nem láthatott a lelkembe, nem tudhatat, miben különbözöm azoktól az asszonyoktól, kik tán szintén szerelmes levelekkel árasztották el. Büntetett, a miért a világ rendjét meg mertem bolygatni. Megbocsátottam. Mert szeretem. Elszállt a szomorúság halkan, lassan . . . Szivem megenyhül, édes melegség tölti be. Egész szétdúlt lelkem oly sokáig epekedett utánna s most gyönyörbe ringat a tudat, hogy itt van, itt, szemtől-szembe velem. Tekintetét magamba szívom mohón, szomjasan. E pillanatban feledve minden, csak bűvös hangjának csodás varázsa ejt meg. Az simogatja a lelkem. Hirtelen valami őrület ragad magával. Már nem tudom, miről beszél. Valami izzó, vad szenvedély perzseli szivemet. Boldog mámor tölti be a lelkem. Érzem, hallom, a mint a szivem ujjongva ismétli: Roland! Nem látod, Roland van itt, kit oly sok könybefúlt éjszakán, annyi álmatlan álom között epedve, vágyva hívtál! Eljött. Itt van. Egy levegőben vagyok vele. Mély érzésű szemeibe elmerülhet a lelkem, beszivom a lélekzetét, érzem hajának illatát. Csodálatosan puha, finom kezeit nézem, lehelete arcomat érinti, a hangja beleivódik az agyamba, az idegeimbe. Mintha az élet minden öröme egyszerre szakadt volna reám. Várok valamit, egy szót . . . Miért hallgatsz? De miről álmodik ez a szegény, szomorú szív? Hirtelen magamhoz térek. Megtört a varázs. Halálosan kétségbeejtően áll előttem a való. Ez a zűrzavar az agyamban, nem tudok gondolkodni többé . . . Még csak azt értettem meg, hogy iparkodjam őt feledni, az emlékemből kiűzni. Azután búcsúzott és ment. Elment . . . Szomorúan, tehetetlenül néztem utána. Már rég eltűnt s én még mindig tompán, érzéketlenül álltam ott. Elment . .. Magával vitt mindent. Érzést, vágyakat, álmokat. Szemeim előtt összefutott minden. Lassan könnyek peregtek le arcomon. Sírtam. Sirattam azt a szegény összetört, eldobott szivet . . . Egyszerre az az érzésem támadt, mintha nagyon rászedtek volna, mintha az életnek egy nagy, nagy tartozása volna velem szemben. Pedig nem történt más. Valaki elment . . . Véget értek az álmok . . . Itt kezdődik az irtózatos semmi. Félelem, sötétség, kétségbeesés vesz körül. Láz gyötri a testem. Minden idegszálam remeg ... a lelkem csak úgy vacog ... Ez a lélek halálos vívódása. S ma, a mikor búcsúzom tőled, a mikor búcsúzom mindattól, mi fényt, meleget árasztott volna körülöttem, ma pontot teszek az életem mögé. A mély, sötét, hallgató éjszakában itt állok az élet útvesztőjén s nem tudom merre, hova ? . . . Egyedül vagyok — oly nagyon egyedül! Nagy, nagy távolság választ el tőled ... Eltávolodtál messze — a vágyak, a sejtések országába. Vájjon, látjuk-e még egymást? . . . Porig aláztál, összetörtél s én mégis mégis szeretlek! Szeretlek azzal a nagy, határtalan szerelemmel, mit az idő el nem halványít, mit nem vehet el tőlem soha, senki! S őt, kit tán gyűlölnöm kellene, nem tudom gyűlölni. Mert te szereted, téged boldogít, mert te csak általa és mellette vagy boldog. Szeretném ismerni, hogy megmondhatnám, tartson távol tőled minden szomorúságot, mindent, mi a búnak még csak árnyával is bevonhatná arcod. Tegyen oly boldoggá, hogy soha egy percre se jusson eszedbe sajnálni azt a megvetett, eldobott szivet . . . Ha egyszer . . . mégis . . . eszedbe jut nevem, könnyezd meg szótlanul, kinek szertefoszlott, megsemmisült minden ábrándja, álma, kinek nem maradt más, mint temetni . . . mélyen a szivébe temetni érzéseit, a vágyait . . . s kit mégis boldoggá tesz a reád való emlékezés. S ha egyszer . . . érzed, ha majd bizonyosan tudod, hogy lelkednek nincs társa, érzéseidnek osztályosa, ha kifosztva, üres lélekkel, tépett illúziókat siratsz, jöjj . . . Várlak . . . „Várlak, hogy egyszer . . . szép tavaszi este, Ég, föld, világ, nagy, szent gyönyörbe vesz Eljöjj ... és könnyek között remegve, Megtörtén súgjad: itt vagyok, szeress . . .“
