Váci Hirlap, 1911 (25. évfolyam, 1-99. szám)
1911-12-06 / 95. szám
HuszonötödiK évfolyam 95. szám. Vác, 1911. december 6. VÁCI HÍRLAP PolitiKai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz, (Iparudvar.) Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. A piac es a vevő közönség. Vác, dec. 5. A piac mint ilyen — az ősidőktől fogva szokásos vasáruk, hogy úgy mondjam soka- dalmaknak egyik kisebb forgalma, de a mindennapi életben semmivel sem kisebb jelentőséggel bíró ikertestvére, mely arra van hivatva, hogy a nagy közönség ama részének, mely nyersterményt nem termel, hanem csak fogyaszt — tehát a vevő közönség mindennapi élelme, illetve táplálkozási szükségleteit kielégítse. A piac közgazdasági ás kereskedelmi fontosságát már a íulajdonképeni cserekereskedést űző ősember is belátta, tehát annál kevésbbé tagadhatná azt ma a XX-ik század modern embere, a ki mindennapi életének tapasztalataiból tudja, hogy a piac egy nélkülözhetetlenül szükséges jó intézmény, mely megfelelő árért (értem ez alatt azt az időt, a melyben az árak az árúk értékével csakugyan arányban is voltak) szem, szájnak k.vánatos árúival szolgál, nemcsak, de a legegyszerűbb igénytől a legmagasabbig — testi életének fenntartásához szükséges minden élelmi cikkével ellátja. Ki árú! a piacon és úriért árul? Az, a ki többet termel, mint a mennyi fogyasztani képes. Többet termel pedig fogyasztási képességénél azért, hogy terményét, vagy árúját piacra vivén az ott a nem termelőnek adja el — azaz pénzért becserélje, — hogy az igy cserében kapott pénzzel ismét más szükségletét elégítse ki. Mit árulnak a piacon? A székesfőváros „Moloch“ gyomrának szállító kofa nagyságoktól kiselejtezett és a budapesti piacokon nem hogy el nem adható, de ki sem teríthető áruk valamennyi válfaját, elkezdve a használhatatlanná vált, megtizedelt fogú bontó fésűtől kezdve a félig rothadt krumpliig — s a férgek túrta avas szalonnától le a szemétdombok szélén termelt hónapos retekig minden elképzelhető enni és nem enni valói, sőt még a legkényelmesebb alvásra csábitó — tüdővészes betegségben elhalt embertársunk hagyatékátképező, duzzadó tyúk- tollal tömött vánkost és dunnát is — egyszóval a mi szem és szájnak jó és kedves. Ez tehát még jótétemény is egyúttal a mi legnagyobb kén> elmünkre. És ez eddig még rendén is volna. De szabadjon kérdeznem: van-e szabályozva az és szabad-e nekünk vevőközönségnek eme nagy jótéteménnyel szemben megkívánunk azt, hogy a mit mi ezen sokadalomban a mai drága, sőt igen drága árban megvenni vagyunk kénytelenek — azaz a Pestre szállító kofák és nem kofák irgalmából megvehetünk — jó és élvezetes is legyen? Mert ha mi a piacon lépten-nyomon kínálkozó és senki által, sem hatósági közeg, sem az elárusító lelkiismeretes tisztaságától nem ellenőrizteti, hamisított és legtöbbször emberi élvezetre teljesen alkalmatlan állapotban piacra kerülő árukért újpesti J koronákkal fizetnénk, a legelső elárusító a mai általánosan gyenge lábon álló közbiztonság idejében legalább is a fegyházba deportálna bennünket őrizet végett — pedig hát rossz árúért a rossz pénz is jó ! Tudván tudom, hogy nemcsak én magam vagyok a sors szeszélyes kedve által kiválasztott ama kiváltságos szerencse letéteményese, hogy drága pénzemért hamisított és romlott árúkat kapjak a piaci eladó közönség egynémely legkpvésbbé tisztelt — ha mondhatom igy — kivételétől, nagy előszeretettel látogatott és nálunk igen jövedelmező üzletnek bizonyult heti és nem heti piacokon. u Hanem rajtam kiviil még sok más embertársam is, — kiknek valamelyikétől — nincs, az a piaci nap, hogy a hamisított, vagy éppen romlott áruk eladásának megengedése, tűrése, legfőképen pedig a piacoknak hónapokon át a szó szoros értelmében teljes ellenőrizetlen hagyása miatt jogos felháborodásból fakadó panaszt ne lehetne hallani. Mert bátran merem állítani, hogyha a reggeli órákban másnapos kedéllyel a piacon kiállított tejes kannák között botorkáló valamelyik atyánkfia véletlenül egyik Ka fin ab a esne, bízonyoc, fiogy rajta a vízbe fulás ténye volna megállapítható halála okának. De ez már azután se nem jótétemény, se rendén nincs ám. Azért van a hatóság és annak e célra is rendelt szakközege, hogy ily tű kapásokat ne engedje a vevőközönség bőrére valóságos úzussá válni. Mert ha jól tudom, annak a szakközegnek az ellenőrzés nemcsak jogai, de kötelességei közé is tartozik. Tessék megpróbálni csak budapesti áraknál egy fityinggel sem olcsóbb, sót legtöbbször jóval drágább, piacunkon díszelgő egynémely fentebb vázoltam minőségű áru kirakattal Budapesten piacra, vagy éppen vásárcsarnokba állítani? bizony 50—1000 korona, sőt még némely esetben ennél magasabb büntetéstől is — még a túl világi boldogsága zálogán sem szabadul meg. Nem számítva, hogy ezenfelül meg abban a megtiszteltetésben is részesül, hogy őseitől örökségképen kapott becses nevét is olvashatja a lapok hasábjain nem köztudomásra rendezett cselekményének publikálásával kapcsolatban. E közben pedig rongy árui a Duna andalító habjaiban felismer- hetlen rothadt tömeggé alakulva érnek jól megérdemelt végzetükhöz — integetvén búcsúcsókokat valahol a Vaskapu tájáról a fentiek szerint kitüntetett gazdájuknak. Azt hiszem megérdemelné a mi hírneves (méregdrága) piacunk, hogy vele ez irányban is ismételten és újra foglalkozzanak. Nem elég egy évben kétszer-háromszor felbuzdulni és vizsgálni piacunkat. Váci piac annyira romlott, hogy csak állandó üldözéssel lehet egészségünk megrontóit, zsebünk meg- rablóit szebb vidékre kergetni. Egy a piaci vevők közül. MiKszáih és Vác. Irta és felolvasta a Muzeurnégyesiilet nov. 15-iki gyűlésén: dr. Tragor Ignác. 5 Lacinak azonban nem volt maradása . . . Meg köszönte az emberséges vendéglátást és elbúcsúzott. A juhászgazda a lajbí zsebéből kivett egy csipetnyi taplót.-— Tudja mit, ifjú uram, mondok valamit. Menjen egyenest Vácra és állítson be a széléről harmadik dunai malomhoz, ott keresse meg Sobóczy Mátyást, a molnárt, ha este, ha éjfélkor és mondja meg neki, hogy tiszteletét üzeni Balígó Demeter uram (már mint én) és kéreti, hogy vigye át a Dunán a csónakján. Ha megteszi jó, ha meg nem teszi... — Akkor mit csináljak ? — Akkor fogja ezt a taplót, csiholjon ki és tegye rá a pipájára, de úgy, hogy a szagát feléje vigye a szél, erre aztán megteszi. Laci ajkán kétkedő mosoly jelent meg, Baligó észrevette, de nem haragudott meg. — Nono, csak tegye azt, a mit én mondok. Ezzel aztán felfrissülve megindult Barly Laci és szép csendesen beért még éjfél előtt Vácra a harmadik vizi malomhoz, a hol megtalálta Gobóczy Mátyást, csakhogy aludt már akkor, de csak úgy mint a nyúl, mert a mint moghallotta, hogy valaki a legényével beszélget, megszólalt : — Ki van itt, hé? — Egy fiatal úr keresi gazduramat. , — No, mit akar? — kérdezte haragosan. Éjjel sem hagyják már az embert pihenni. Ezzel talpra ugrott, apró termetű emberke volt, de szemei élénken világítottak, mint a macskáé. — Hát mit hozott ? — főrmedt rá a jöttre, miután jó szemügyre vette. — Balígó Demeter uram tiszteletét hoztam. — No az ugyan kevés, nem tört el alatta a dereka? Egyebet nem hozott? — Egyebet nem. Hát ki az a Balígó Demeter ? — kérdé csodálkozó hangon. — Nem ismeri a molnár úr? — Az öregapám se hallotta hírét. És miért, mi végből tiszteltet? Búzája van itt, vagy mije ? Akar valamit ? — Hogy azt mondja, vigyen át engem a molnár úr a csónakján Szentendrére. — Hát elment annak az embernek az esze ? Én vigyem át a csónakomon ? Hogy én ? Ejnye forgós teremtette ! — Bocsássa meg, uram, — kérlelte Laci — látom most már, hogy egy kis pünkösdi tréfát járatott velem a juhász, én nem vagyok az oka. De ha nem használ, hát nem árt: elővett a taplóból egy csipetnyit s kinyitván a pipája kupáját, rátette a sercegö tüzes dohányra s a mint szállt, szállt a tapló illata a levegőben, egyszerre csak szimatolni kezdett az öreg, majd rárívalt a legényére: — Old le hamar a csónakot János, ha már így áll a dolog. Menjünk fiatal emberj
