Váci Hirlap, 1911 (25. évfolyam, 1-99. szám)

1911-12-03 / 94. szám

VÁCI HÍRLAP

szemérmetesen lesütve a szemeit, — maradjon ön is Vácon.

— Minek? — kérdé ez csodálkozva.

— Hát csak ügy — telelte a vállát féloldalra vonva, — háljon meg ott. A „Csillagban“ jó szobák vannak. Kedélyesen elbeszélgetjük az estét ... a vacsoránál. Képzelheti, milyen unalmas magamnak.

— Sietek — felelte Laci.

— A sietés az ördög, — kacagott fel Po- tífárné. — Kihez siet ?

(A boldogságomhoz, gondolta Laci, de nem mondta).-- Dolgom van — mondta.

— Mi ön? diák ugy-e ? vagy efféle?

— Semmi se vagyok.

Az a legszebb hivatal. Úgy látszik úri fiú? (És nagy mamlasz — tette hozzá magában.)

— A hogy vesszük.

— Van vagyona?

— Vagyonom bizony nincs.

— Az mindegy, ha várandósága van valahol.

(Hát az van, gondolta magában Laci: egy csók, meg egy pofon.)

Tra-tra-tram ! Megszólalt a kocsis trombitája. Faluhoz értek.

Az ebédlőben éppen csak egy asztal volt még üres. Az asszonyság vendégének kérte az ifjút, de ez elhárító mozdulatot tett.

— Se szó, se beszéd, meg kell lenni. Az ilyenben nem szokás kosarat adni, fiatalember. Tanuljon egy kis mórest. Most már azért is meg kell lenni.

De, kérem.

— Mondom, hogy egy szót se. Mert ha még egyet mukkan, vacsorára is megmarasz- tom Vácon. Foglyom lesz ma estére, értí-e ?

S gyöngéden megnyomta a lábát az asztal alatt.

— Pardon! — mentegetőzött Laci. Oly ügyetlen vagyok. Úgy rémlik, hogy ráhágtam a lábára ?

— Nagy csacsi maga. Nevetett az asszony és rá nézett kedvteléssel, mint a pók a szúnyogra, mely már a hálójában vergődik.

Laci érezte arcán a tüzes tekintetet, mint a hangya-mászkálást s epedve várta a nyíló ajtót, hogy zavarának véget vet az ételek megérkezése.

Csakugyan léptek hallatszottak künn. Az ajtó nyílt s belépett rajta az öreg Borly, a sulyomí kasznár.

Laciban megfagyott a vér; csak bámult, bámult megzsíbbadva a megüvegesedett szemeivel, hogy álmot lát-e, vagy valóságot ? Azt hitte, hogy nagyapja az ő üldözésére jött, miért is levette cók-mókját a postakocsiról és megszökött, hogy az országútról letérve a Dunán át Szentendrére és onnét Budára jusson.

Ment, mendegélt hegyről le, völgyből fel, lapályokon, csalóka gyalogutakon, míg végre uzsonnatájt kiéhezve, elgyengülve valami füstöt pillantott meg a Naszály erdő szélén. A füst ellenállhatatlanul vonzotta. Benne van abban az élet fogalma, a hajlék nyájassága. De hátha zsíványok főznek lopott húst a fa alatt, a hogy a mesékben szokott lenni ? Mindegy. Az éhség nagyobb úr a félelemnél. Akaratlanul is a fák felé vitték a lábai. Alig tett néhány lépést be az erdőbe s íme, kibontakozott eléje az egész kép egy tisztáson.

Csakugyan zsíványok ültek egy bogrács körül, négy marcona alak. Az egyik az ételt kavarta, a másik rozsét rakott a tűzre, kettő

pákkal az agyarukban. Vísszahökkent; szeretett volna elfutni, de az illetők már észrevették. Az egyik intett is neki:

— Ide, ide ifjú uram !

Laci észrevette most a háttérben az épületeket, egy veres fedelű aklot, egy-két csűrt és lakóházakat. Világos tehát, hogy valami majorba került. Alkalmasint a váci püspökébe. Mert a merre szem lát, az mind az övé itt. Felbátorodva lépegetett a tűzhöz s rájok köszönt:

— Adjon az Isten jó napot!

— Hozta Isten, ifjú uram. Talán eltévedt?

— Bizony nem lehetetlen'. Szentendrére tartok.

Majd megindult az ismerkedés . . . Csakugyan a püspök számadó juhásza, a faragógazda, meg annak a Pencről ide jött két sógora tartottak ott majálist husvét vasárnapján, mivelhogy a bírkapőrköít csak a bográcsban, szabad levegőn főve jó . . .

A vászonnép csakhamar kihozta a majorból a tányérokat, kanalakat, meg a kenyeret s olyan traktamentumot csaptak, hogy a püspök se eszik olyat odaát Vácon. Aztán ha már bor van, meg vászonnépség, nem lehet messze a duda se. Előkerültek a bojtárok, a nyájat odahajtva közeibe s utcu, hopp, olyan tánc kerekedett, hogy még a bárányok is ugrándoztak, játszadoztak a dudaszó édességénél. A holt birka bőre olyan szépen tud az élőkhöz beszélni.

(Folytatása szerdai számunkban.)

Vége a Komédiának!

{Egy érdekes házasság története.)

Abban az órában, mikor lapunk utján is nyilvánosságra jutott az érdekes hir, hogy Tóth Albert, a mexicói gazdasági egyetem tanára és Unger Ila, ki Alba Nevis név alatt írásaival sikereket éri el, hásasságot kötöttek Budapesten, az ifjú házaspár utjai elváltak, hogy soha többé ne lássák egymást. A fővárosi lapok híradása, mely egy Írónő boldogtalan házasságáról szóltak, a legnagyobb szenzáció volt főleg itthon, Vácon, a hol már azt hitték, hogy a fiatal pár a tenger felé tart, hogy uj hazájába, Mexicoba jusson s a hol, valljuk meg őszintén, igen sok irigye van (ok nélkül) Tóth Albertnek, a ki rövid időn belül oly szép karriért futott meg s rászolgált, hogy boldog családi tűzhelyet alapítson.

A fővárosi lapok tudósításain erősen meglátszott, hogy információikat honnan vették : Alba Nevis bejáratos a szerkesztőségekbe, nem csoda, ha az újságok Unger Ila boldogtalanságáról beszélnek. Pedig talán csak egy van, a ki boldogtalan, mert nagyon szeretett . . . De talán messze távol az idő felejtet s odaát megtalálja azt, amit itthon keresett: a családi boldogságot.

*

Tóth Albert öt hete ismerkedett meg az írónővel s rövid idő alatt, mikor Unger Ila hajlandóságát látta, nyilatkozott, mert jövendőbeliét nagyon megszerette.

Ungerné nem akarta házasságba beleegyezni, mert nem akart leányától elválni, kit ura oly messze idegenbe szándékozott vinni.

— Anyám, vagy Alberté leszek vagy senkié!

Ez a nyilatkozat az anya habozását eldöntötte s Tóth Albert még boldogabb lett.

A házasságot gyorsan meg kellett kötni, mert Tóthnak Mexico kormányától december 25-ikéig volt szabadsága. Ha erre az időre nem tér vissza, állását veszti. Kiszámították, hogy legkésőbb november 30-án (csütörtökön)

utazniok kell, az ut Mexico fővárosáig 22—24 napig tart gyorshajóval.

A házasság gyors megkötése elé akadály nem gördült. Bárha Unger Ila gyakrabban emlegetni kezdte a házassági szerződést. Tóth eleinte nagyon prózainak tartott ilyen dolgot, a mennyasszony is belátta, hogy szerződni nem kell. Másnap azonban mégis azzal fogadták, hogy szerződés nélkül nincs házasság.

Tóth Albert Mexico konzulát kérte fel, hogy a közjegyző előtt nevében járjon el. Nem is jelent meg ott. És a házassági szerződésbe felvették, hogy Tóthnak nincs vagyona, Unger Ilonának nincs hozománya.

De ha elválnának, — mondja egy pont a szerződésben — a férj köteles feleségének 300 korona havi tartásdijat fizetni . . .

*

Az esküvő napját vasárnapra tűzték ki. Anyakönyvvezető előtt kötötték a házasságot s azután a Royal szállóba ment a kis násznép lakomára. Nyomott hangulat uralkodott az asztalnál. A fiatal asszony nem szólt, a férj arra magyarázta, hogy valószínűleg a messze távolba való utazas miatt s hogy itt kell hagynia anyját, okoz gondokat neki. Ebéd után felöltözött Tóth A bertné s nágy főfájásról panaszkodott. Arra kérte urát, hogy engedje édes anyjához, majd holnap találkoznak . . .

Tóth Albert gyanútlanul kisérte haza az asszonyát, ő pedig hazautazott Vácra.

Ilyen volt a házasság első napja . . .

*

A házasság második napja. Tóth Albert másnap leutazik Budapestre, beállít feleségéhez. Feltűnő hidegséggel fogadták.

— Ugyan csak nem tréfálnak velem? — kérdezte izgatottan Tóth — Hiszen én nem vagyok idegen itt !

Kérdéseire se hideg, se meleg válaszokat kapott, Tóth azonban sürgette feleségét:

Édes Iiám, tudod, hogy sietnünk kell, csomagold a fehérneműidet és szállitasd át a Royalban levő szobánkba, majd én előre megyek és intézkedem. . . .

*

Tóth Albert elment a Royalba és várt. Várt egy órát, kettőt. A felesége nem jött. Irt levelet neki. Válasz nem jött. Sürgette a második levéllel, sem az asszony, sem az írása nem jött. Mikor már a harmadik levelet irta s erélyesebb fellépést helyezett kilátásba, kapott rá választ.

Ezt, de eléggé érthetőt. Pont ezt, a mint a regényekben meg van írva:

— Tudja meg, hogy magáé nem leszek soha . . . soha . . . (Három pont!)

*

Miért változott meg az asszony ? Azt mondják, hogy az esküvő után névtelen levelet kaptak, a melyben megírják, hogy Tóth Albert nem is tanár, közönséges munkával tartja fenn Mexicoban magát. Tóth felháborodva utasította el a rágalmakat. A mexicoi konzul, a köztársaság hivatalos bizonyítványát hozta: rágalom, a mit róla írnak, névtelen levélnek ne higyjen az ő felesége.

Vége volt mindennek. Az asszony nem követte. Tóth Albert feldúlt kedéllyel bolyongott az utcákon és eszébe jutott Álba Nevis- nek egy mondása:

— Tudja Albert, életem legkisebb mozzanatát is felhasználom, hogy magamnak reklámot csináljak!

És — tetszik tudni — nem Tóth Albert ment a szerkesztőségekbe boldogtalanságát elpanaszolni.

pedig; hasmánt feküdt a szűrén, füstölgő pí-