Váci Hirlap, 1911 (25. évfolyam, 1-99. szám)
1911-01-25 / 7. szám
Huszonötödül évfolyam 7. szám. Vác, 1911. január 25. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz. (Iparudvar.) Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. A közterhek emelkedése. Vác, jan. 24. A Khuen-kormány definíciója: kitüntetések osztogatása és a terhek emelése. Más szóval, vakulj magyar! A hivatalos lap napról-napra egész tömeg kitüntetést hoz, üres cimet, sallangot, persze tizenhárom próbás mamelukok- nak. A jövő évi állami költségvetés ellenben egy csomó adóemelést, kőzteher-szaporitást. Valóban gyönyörűsége annak, a ki elolvassa. A mig a horvátokkal, a magyarországi nemzetiségiekkel a nemzet bőrére alkuszik s olcsó, értéktelen kitüntetéseket prezentál a mindenre kész seregnek, a szegény nemzetet újra jobban megterheli. Mintha úgy fordult volna a világ kereke, hogy szerencséjének tartja a nagy táborban mindenki, ha mindent megszavazhat, a mit odaat Bécsben parancsolnak. Az idén csak harmincnyolc millióval van a jövő költségvetés előirányozva. És ezt a 38 millió többletet is elnyeli a moloch, a mely nemzetünket egyre szegényebbé teszi s a vándorbotot nyomja a kisgazda és kisiparos kezébe. Ez a harmincnyolc millió korona adótöbblet azt jelenti, hogy a ma született kis gyerekre is két kororra-adószaporulat esik. És ha tekintetbe vesszük, hogy a gyermek, keresetképtelenek és a napszámosok, valamint a családtagot képező nők külön adót nem fizetnek, el lehet mondanunk, hogy minden egyes polgártársunknak huszonöt koronával több adót kell fizetni. Sajnálattal kell arról meggyőződnünk, hogy az adóemelés leginkább a városok polgárságára esik s mivel a földadó az uj adótörvény szerint tetemesen leszáll, még jobban felemelkedik a városokban élő iparos és üzletes polgárság adója és igy lesz a 38 millió teher- többletből tulajdunképen 45 millió. Ennyi tehertöbblet zúdul a városok lakosságára, a mely úgy is küzd a megélhetéssel s a melynek minden újabb adóforint két forintot jelent, mert hisz a községi pótadó, meg a többi sallang nem marad hátrább az állami adójánál. Önkéntelen jajdulunk fel: mi lesz velünk, mi lesz a városok lakosságával, a magyar kereskedelemmel és iparral, a mely csak a városokban virágzik, ha ugyan szabad és lehet egyáltalán beszélni virágzó magyar kereskedelemről és iparról. Az egész adótöbblet a házadóra és főleg a kereseti adóra, közelebbről meghatározva, a harmadosztályú kereseti adóra esik. Kik fizetik ezt az adót? A miniszterek, államtitkárok, főispánok? Dehogy! Fizeti a vállalkozó, a kereskedő, az iparos, az orvos, az ügyvéd, szóval éppen az az osztály, a melynek megélhetését fix fizetéssel nem biztosítja az állam, de a melynek lassú és biztos tönkremeneteléhez vezet a folytonos adóemelés. Avagy a még alig fejlődő hazai ipar meg- birhatja-e a versenyt az erős külföldivel, a melyet nem sújtanak magas behozatali vámok, de legfeljebben olyanok, melyekhez képest a mostani 38, helyesebben 45 milliós adóemelés valóságos egyiptomi csapás. A kereskedő, a vendéglős c igázhatja-e el- adnivalójának árát a végtelenségig ? Nem, mert ha ezt teszi, egyszerűen ott hagyják s becsukhatja a boltot. A Kenyér története. Sok-sok évvel ezelőtt, mikor a műveltség még elemeiben sem volt meg, már ismerték, használták mint elsőrendű élelmicikket — a kenyeret. Az egy-két lóval, három-négy tehénnel rendelkező szegény nomád ép úgy élt vele, mint a gazdag, a kinél a tehenek és lovak száma a százat is meghaladta. Fejlődtek a népek, új nemzetek, országok alakultak, fajok, társadalmak átváltoztak, megírtak sok mindent, a papiruszcsomók, a viasztáblák sok születést és halált megörökítettek, fenntartották ezer, meg ezer jelentéktelen ember dicsőnek, örökkévalónak hitt tetteit, a mivel még a mi gyermekeink agyát is tömik, de a hű, a soha el nem maradó, a mindig szükséges, hivséges kenyér történetét nem irta meg mindezideig senki. Reclus professzor, a brüsszeli egyetem hires tanára évek óta Ígéri az emberiségnek a kenyér történetének megírását, fejlődésének összefoglalását. Erről a munkáról tudományos és szakkörökben egyaránt igen sokat beszélnek, sőt tanítványai, ismerősei előtt maga Reclus professzor is beszélt róla, de „A kenyér történetének“ megjelenése még mindig késik. Nézzünk körül a népek között, milyen kenyeret esznek. Ha a fekete kenyérhez szokott németországi, vagy skandináv (svéd, norvég) ember véletlenül lekerül (nem az európai műveltségű előkelő, hanem a nép egyszerű fia) Európa középső, mérsékelt, vagy déli vidékeire, a déli népek Ízléséhez szokott és készített konyhatermékek dús honába, bizony nehézkesen és nagy honvággyal fog hozzáfanyalodni az északi világgal ellentétes szakácstörvények szerint készített nagy likú, könnyű fehérkenyérhez, a mely az éghajlat feltételeinek felel meg, melegebb éghajlat, könnyebb táplálék. Majdnem minden nemzetnek régi időktől fogva meg van a maga sajátos ízlése a kenyere irányában. A kenyérben felhasznált segéd — valójában izt adó — anyagok és az elkészítés módja nagyon különböző az egyes nemzeteknél. Csupán a kenyérsütőhely, a kemence maradt meg majdnem változatlanul századokon keresztül. Ismerünk egyiptomi rajzokat, a melyeken a kenyérsütő kemencék alakja teljesen megegyezik a, nemrégiben használtakkal. Persze itt csak a falusi kemencékről lehet szó, mert a városi közös nagy sütödék, mint ipari vállalkozások, alá vannak vetve a technika fejlődésének és változásainak. A kenyér a legrégibb idők óta elsőrendű élelmicikke a kulturemberiségnek. A kenyérnek ezt a történetét, a mely messze visszanyúlik a Az orvosnak nem fizet többet a beteg, az tigy.véd diját nem emeli a bíróság, de terheit emeli az állam. Nem azt kérdezzük, hogy hogyan erősödjék, gyarapodjék, de azt, hogy miből éljen meg ilyenformán a magyar középosztály, a mely pedig a magyar városok lakosságának zöme. Ha pang az ipar, a kereskedelem, pusztul a középosztály, tönkre mennek a városok, mind egy-egy erőssége a magyarság túlsúlyának. Eddig is mostoha gyermekei voltunk az államnak, úgy látszik, ezután még inkább azok leszünk. Drágább kenyér, megfizethetetlen hús, dupla adó, fele kereset: megássák sírját a városnak, de ugylátszik, hogy ezt bizonyos helyeken nem tartják nemzeti szerencsétlenségnek. Pedig az s ha a városok, az államnak ez oszlopai összeroppannak a teher alatt, összeomlik az épület is, de az omladékok nemcsak a várost, de lesújtják a falut is, a miért feláldozzák a várost. Már most nem csinál-e a kormány jó üzletet, mikor neki semmibe nem kerülő kitüntetéseket osztogat s milliókkal terheli meg az ország költségvetését. Természetesen nem mulasztja el abbeli hazugságait terjeszteni, hogy a koalíció okozta mindazt. S ha ehhez hozzávesszük, hogy miként tolakodnak minden téren eiő egyre a letört és újra feltámadt gárda emberei, akkor teljes előttünk az ország állapota. Akkor bizony nem vigasztalhatnak meg bennünket a marokszámra hulló ordók és kitüntetések, mert nem ezekből, hanem kenyérrel élünk, a melyet sajnos, annyival kell megosztanunk, hogy magunknak is alig marad belőle. régi időkbe, akarja megírni Reclus professzor. Hogy az emberiséget, a tudományt is hálára kötelezi ezzel Reclus, azt talán bizonyítanunk sem kell. Az alakok különfélesége és az elkészítésnek más és más módja, a melyek közül sok még ma is érvényes — magában véve is nagyon érdekes. Mindenesetre a legérdekesebb és legdúsabb anyaggal és tapasztalással szolgálhatna ebben a tekintetben Lodian, a kinek a „Scientific American“-ban bő alkalom jut arra, hogy New-Yorkban — a sokféle amerikai kenyérspecialistáról nem is szólva — az európai kenyérfajtákkal is behatóan megismerkedjék, a mennyiben az európai utazók és az Amerikába özönlők nagy része találja meg ott új otthonát; kényelmes lakóhelyét és — bő étlapját, a hol minden nemzetbeli a saját kenyerét eheti, mert alig van nép, a melynek kenyérfajtáját saját nemzetbeliei ott ne sütnék. A skót megkapja ott „Bannock“-ját, kedvelt karakterisztikus, háromsarkú zab, vagy árpa kenyerét, mely csupán „amerikáz“-va van egy kevéssé, a mi a kenyérhez szükséges anyagok különféleségétől ered. Az olaszok kenyere „Maccaroni-keményke- nyér“ Amerikában. Olaszországban „Paul duro“- nak hívja kenyerét a nép. Hasonlít a macca- ronihoz, világossárga szinü és meglehetősen ragadós is, de a külsőtől eltekintve, jó voltát,