Váci Hirlap, 1911 (25. évfolyam, 1-99. szám)

1911-10-04 / 77. szám

2 V A C i HÍRLAP juk, hogy Váctól legközelebbi megálló Csörög lesz. (Egy-két hét múlva megépül Racsek János előtt is a megálló) Hát kérdjük, csakugyan Csörög-e Tragor Ernő előtt nekünk váciak­nak Csörög ? Nem. Nekünk a váci határnál, az úgynevezett muszkakeresztnél van Csörög, itt vannak a váciak szőlői, itt is kellett volna megállót létesíteni, mert ez középpontja a környéknek, miként az utak elágazása mutatja. De a menetrend ama részén kívül, hogy Veresegyházán átszállás mellett nincsenek köz­vetlen vonataink Gödöllőre, sérelmes az egész menetrend. Kibujtatta a szöget a zsákból már a budapest—gödöllői rész menetrendje. Tizen­két vonatból jelentős rész indul kora hajnalban Budapest felé, hogy a községek élelmi szerei­ket az élhetetlen élelmiszer ellátó politikát űző fővárosnak szállítsák. És ime, mi történik a vác—veresegyházi vonalon? Az, hogy Vác- ról reggel három óra után indítanak vonatot, hogy át Vácrátóton, Váchartyánon, Orszent- miklóson, vagyis azokon a községeken át, melyeket még meghagyott nekünk a duna- ipolyvölgyi, mert ezek még mindig Vácra gravitáltak élelmiszereikkel, tojással, csirkével, zöldséggel, el lehessen vinni Budapestre azo­kat az élelmi cikkeket, melyekért Vácon is ugyanazt az árat kapták eddig, mint a fővá­rosban. Ám mondjuk, hogy helyes igy is, de hát miért nem mérnek egyenlő mértékkel? Miért kapunk mi egyetlen vonatot reggel hat órakor erről a vidékről, mely eddig Vácra hozta be élelmi szereit értékesíteni ? Buda­pesten naponta van nagy vásár, két-három villamos szolgálja érdekét, nálunk hetenkint kétszer van hetivásár, talán ez az egy vonat elég lesz nem maradnak le sok százan róla és kénytelenek lesznek akarva, nem akarva a kedvező vonatösszeköttetés folytán Budapestre vinni árúikat? Ha elgondoljuk (sajnos, nem is kell elgon­dolni, mert úgy van) hogy Vácon s-ánalmas árút kapunk, hogy másod és harmadrendű árúért Budapestnél jóval magasabb árat fize­tünk, hogy piacunk romlottsága már ott tart, hogy hivatalos kimutatás szerint ma, az ősz kezdetén egy tojás ára 12 fillér nálunk és minden élelmi cikk hasonló áron kószál a magasban, nagyfokú lelkiismeretlenség kell olyan menetrendet állítani be az új vonalnak, mely mindent biztosit Budapestnek, a drága­ságban amúgy is vergődő váci népnek semmi segitséget sem nyújt, sőt segít ahhoz is, hogy szeptember harmadikától, a villamos vasút megnyitása napjától még drágább, még ke­gyetlenebb legyen a piac azok iránt, a kiket az állam, a sors Vácra üldözött. Az északi vicinálisunk már kegyetlenül rá­cáfolt arra, hogy a magyar városok jólétét a helyiérdekű vasutak szolgálják. A dél felé vo­nuló vicinálisunk most, a mai naptól kezd tanítani a kegyetlen vasúti politikára, mely szerint a nagy hal megeszi a kis halat, vilá­gosan szólva, megint elvesztünk egy nagy vi­déket, melynek eddig Vác volt a középpontja. Északról elvesztettünk mindent, most vesztünk mindent délről a világ legdrágább villamosával. Ne örvendjünk a megnyitás napján, hanem cselekedjünk és tiltakozzunk! A város képviselőtestülete a jövő héten tartja őszi közgyűlését. Emelje fel szavát bát­ran, harsányan, hallják meg az országban, mert hangja nemcsak országos érdeket, de helyi jogos kívánságokat is hangoztat. Mondja ki a város képviselőtestülete, hogy kívánja, hogy a város határában létesítsenek megállóhelyet, tiltakozik az ellen országos érdekből is, hogy Vác és Gödöllő között közvetlen és csatla­kozó vonatjáratokat nem állítottak menet­rendbe s tiltakozik az ellen, hogy az új vonal menetrendje úgy állíttassák össze, hogy mind­azokat a községeket, melyeknek természetes középpontja ma is a mi városunk, a vonat- menetek által elvonja piacunktól, kereskedel­münktől és iparunktól. Epedve várjuk, hogy ennek a jogos tilta­kozásnak Vác város ipara, kereskedelme ér­dekében akár a tanács, a pénzügyi bizottság, vagy a városatyák bármelyike kifejezést adjon, mert ma még van segítség. A dunaipolyvölgyi menetrendjének beosztásánál ezt elmulasztot­ták, nem is fogjuk helyrehozhatni soha. De ma még kisérletképen áll a villamos menet­rendje, ha a város polgárságát képviselő köz­gyűlés hallatja szavát, lehetetlen, hogy csen­desen szemlélő jóakarónk, Marx János, a magyar államvasutak igazgatóságának elnöke észre ne venné, azt a bűnt, a mit az új vici­nálisunk menetrendjével s ezzel pályaudvarunk rettenetes állapotával szemben elkövettek s a kereskedelmi minisztériumot a sürgős szaná­lásra ne figyelmeztesse. Banda Marcinál. (Beszélgetés a jubileumán.) A magyar nóta ritkán csendül meg már olyan andalítóan és gyújtó tűzzel, mint szombaton este az Uránia Szmlviz-ban lehetett hallani. Az öreg Banda Marcit, a váci származású hires cigányprímást jubilálták meg, mert most éppen ötven esztendeje, hogy először kezébe vette a hegedűt. Hangversenyt rendeztek a tudomá­nyos, színházban érdekes műsorral. Szép volt, de azért a sziveket mégis csak a Banda Marci hegedűjének hangja ragadta meg csodás erővel. Az estét Hajnal István nyitotta meg, a ki érdekes előadásban ismertette a cigányprímás félszázados pályafutását. A színház tele volt előkelő közönséggel és sokan voltak a hölgyek. A mikor Banda Marci megjelent a színpadon éljenriadallal és zugó tapssal üdvözölték. A mint az ováció zivatara elcsöndesült, Kinszkyné grófné, Pálmay Ilka jelent meg a színpadon s több nótát énekelt Dienzl Oszkár és Forgách Béla gróf zongorakisérete mellett. A művésznőt a ki egész életében maga is szerette a cigányt, magával ragadta a magyar nótáknál a tempe­ramentuma. Különösen frissével nagy sikert aratott s két gyönyörű bokrétát is kapott. Az ő virágaival együtt hordták föl a nemzeti- szin selyempántlikás koszorúkat, voltak köztük, amelynek 500 korona volt az értéke. Három aranykalász állott benne, ezeknek 180 korona volt az ára, meg egy arany virágból kötött virágkosarat Banda Marcinak, a ki aztán kivonult a bandájával a színpadra. Rátette a vonót a hegedűre, de csak percek múlva bírt játszani a miatt a lelkes éljenzés és taps miatt, a mivel köszöntötték. Aztán az öreg cigány- prímás ráhúzta az első nótát: Cserebogár, sárga cserebogár . . . A banda halkan kisérte a nagy csöndesség­ben. A prímás pedig játszotta egyik nótát a másik után. A szomorúnál bizony lassacskán többen elérzékenyíiltek és néhol egy könycsepp is kicsordult. A mikor meg a frissébe fogott, hallani lehetett, hogy a nézőtéren itt is, ott is összeverődnek a bokák, sőt a friss nótát a közönség egy része hozzá is dúdolta a Banda Marci muzsikájához. A hogy abba hagyta, tapssal és ovációval sokszor megujrázták. Banda Marci mosolyogva köszöngette. A mikor aztán utoljára kijött a bandával, rátette a hangfogót a hegedűre. És ekkor istenadta talentumának minden erejével szinte megihletve muzsikált olyan mély érzés­sel, olyan írrnden cikornya és modorosság nélkül való nemes egyszerűséggel, hogy minden­kit meghatott. Utolsó nótája volt: Lehullott a rezgő nyárfa levele. A nagy ünneplés után, a melyben része volt, a kis unokája, Banda Erzsiké lépett a szín­padra és igen szépen zongorázott. Majd Fehér Imre énekelte el nagy sikerrel Pap Zoltánnak több szép magyar nótáját, a melyek a szerző­nek most megjelenő Muzsikaszó cimü dalgyűjte­ményéből valók. A hogyan egy kis szünet volt, felmentem a színfalak közé, hogy lássam a mi cigányunkat és beszétgessek vele. Mint a hangyaboly, oly sokan voltak, a banda örömmámorban úszott,' rájuk is ráragadt a dicsőségből egy parány. De azért mégis csak elégedetlenek voltak: nem volt szabad — cigarettázni. A mi Marcink csendesen félrevonulva gyere­kei közt állott. — Marcikám, hozom a váciak üdvözletét — szóltam és az öreg cigánynak felderült az arca. Hát bizóny, vártam is, — mondotta Banda Marci — hogy gondolnak rám otthon. Akár- miiy régen elszakadtam is, mégis csak haza vágyok. A legszebb időmet otthon töltöttem. Tetszik-e emlékezni, mikor kezdtem muzsikálni a váciaknak? Mikor Rácz Pali otthagyta Vá­cot én álltam a banda élére, pedig alig voltam tizenöt éves. Aj, de szép idők voltak azok: Minden este mulatság, még most is eltudnám mondani névszerint, kik mulattak. Aztán azok nem is úgy bántak a cigánnyal, mint ma szokás. Szerettek és én akár ingyért is muzsi­káltam. Nem is mentem volna én el Vácról, csak később is megleheti volna élni. De meg­változtak az idők a filloxera után. Budapestről is hívtak külföldre, aranyokat mutogattak, nem mentem én. — Vájjon megszólal-e még Banda Marci hegedűje Vácon ? kérdezem tőle kíváncsian. Az öreg cigán elmélázik s aztán válaszol: — Ha elhinának ... Itt nagyon szeretnek, nagyon. De azért mégis csak hazavágyom, oda le a cigányvárosba. Hát nem is fogok én más helyen meghalni. Haza megyek csendes, öreg napjaimra, muzskikáljanak a gyerekek, meg­nőttek már. Ezzel azután ment a színpadra, ahol meg­újultak a hosszú, hosszú ovációk. Ekkor ját­szotta a Lehullott a rezgő nyárfa . . . nótát. Úgy láttam a szemében, hogy gondolatai a múltba kalandoznak. Talán éppen arra a bol­dog időkre gondolt, melyeket Vácon töltött. — Az önKépzőKör megnyitása. Va­sárnap délelőtt tartotta a főgimnázium önkép­zőköre ünnepélyes megnyitását a tanári kar jelenlétében. A férfikar Élj őseink'hazája című hatásos éneke után Matheika János VII. o. t. szavalta el sikeresen Váradi Petőfi visszatér c. költeményét. Groszsmid László VIII. o. t., a kör főjegyzője tartotta meg ezután tartalmas mzgnyitó beszédét, melyben a kör munkálko­dásának irányát jelölte meg. Pataky Kálmán V. o. t., Taraba József VIII. o. t., Andreánszky Gábor br. VII. o. f. szép kvartettje után An­dreánszky Gábor br. VII. o. t. tartott okos felolvasást a munkáról, különösen a tanuló munkájáról, végül Krakker Béla VII. o. t. sza­valta el ügyesen Czinka Panna c. melodrámát, Pataky Kálmán hegedű és Szarnék László VIII. o. t. zongorakisérete mellett. — A Vereshajú. A nőegylet óvodájában hétfőn este nagy társaság gyűlt egybe: a Ve- reshaju népszínmű szereplői. A műkedvelő tár-

Next

/
Oldalképek
Tartalom