Váci Hirlap, 1911 (25. évfolyam, 1-99. szám)
1911-08-13 / 62. szám
Huszonötödül évfolyam 62. szám. Vác, 1911. augusztus 13. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz. (Iparudvar.) Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Viribus unitis. Irta: Gergely Mihály. A trieszti molo, az Adria partja Ünnepi díszt öltött, tengernyi nép rajta. Végig lobogózva a hatalmas város, Zászlókkal megrakva valamennyi árboc. Nagyhatalmi urak : herceg, admirális, Ott van köztük talán maga a császár is. Csupa kevély arcok, csupa büszke fölség. Szégyenkezve nézi ez a szürke föld s ég. Örömünnepe van a monarkiának, Tengerész katonák díszsorfalat állnak. Ma van az a nagy aap, a mikor vízre fut „Viribus unitis“, az első dredhnaut. Félelmes acél vár, órjás csatahajó. Nem kisebb az ára, mint negyven millió. (jaj, mennyi kenyeret lehetne rajt’ venni! Mennyi égő könnyüt véle letörölni!) Ágyúk födélzetén, s az árboc toronyba, Játszva lövi ez az ellenséget romba. Árbocán lobognak minden fajta zászlók, (Csak egy nem lobog ott, csak egyet nem látok.) Tiszteleg a sereg,—bömbölnek az ágyúk, Zeng a császár hymnus, rengeteg nép bámul, Délceg főhercegnő, — kincset ér ruhája, — Pezsgős poharát a hajóorrhoz vágja. Kész a keresztelő. — „Eredj hajó útra, Győzelmes utadat hírnév koszorúzza.“ — És a vaskolosszus a császár nevébe Simán siklik bele a tenger vizébe. Robog a vonat . . . Irta: Agárdi László. Süstörög, dübörög, zakatol, robog a vonat. Városok jönnek, városok mennek. Cuxhaven- tői Bremenig, Brementől Hamburgig, Hamburgtól — Kolozsvárig. Még nem. Közbeesik egy soktornyú város. Zöldelő hegyek kétfelől, hatalmas folyam a középen. Vác. Áttetsző köd borong a tájon. Akárcsak öt év előtt. Akkor szomorúan jöttem, most bánatosan távozom. Robog a vonat. Lapályt domb követ, dombot hegy. Bánatra megelégedés, erre boldogság következik. Öt évből négy teljes esztendő. Mennyi újság és mennyi ósdiság. Mennyi öröm és mennyi levertség. Mennyi siker és mennyi nemakarás. És ha ragyog a nap, le fog tűnni. Ez nem következett be. Ezért áldom Istenemet. Üde lélekkel jöttem és mielőtt a fásultság, talán a kiábrándulás elkövetkeznék,— messze leszek. Öt év feledhetetlen és vissza nem jövő emlékeivel. A vasúti kocsi ablaka mellett ülök. Változatos a táj. Akárcsak diákjaim lelke. Hogyan sikerül az alakítás? Nem magam fejezem be. Remélem, hogy a legtökéletesebben. Mennyi apró emlék, történet, esemény köt hozzájuk! Képe mindegyiknek élénken áll előttem. Rám néznek és csodálkoznak. Van ember, aki nem akarja magát képen megörökittetni. Igen van. Felszínesség helyett mélység, kép helyett teljes Trónörökös látja, trónörökös nézi, Mint úszik a hajó, s rajta a vitézi, Fényes jövendőtől dagad a kebele, S örömkönnybe lábbad felséges két szeme. . . . * . . . Fekete füst borul a tenger határra, Kétezer magyar megy ott Amerikába. Kétes jövendőtől szorul a kebele, Keserű könnyekkel van tele a szeme. . . . Újabb harc. I. Vác, aug. 12. A magyar politikai világ tüzes műhelyéből, forró kohóijából harci bárdok köszörülésének hangja, fegyverek összecsendülése hallatszik . . . köszörülik a pengéket . . . folyik a harc . . . valamennyien kérdezzük: „Hát már ismét? Újból kezdődik a régi harc? Megismétlődik tán a meddő küzdelem ? Ismét obstrukció ? Sohasem lesz vége?“ S méltán e kérdések. Az ellenzék újabb ellenállása, mint a távolról feltűnt kicsi felhő, mely folyton erősbödik, folyvást megnagyobbodva közeledik, nőttön nő s nem tudjuk hol ál) meg, mi lesz belőle. Zivatar-e, jégeső-e, vagy talán csak nyári zápor? Vihar-, felhőszakadás-e, avagy talán termékeny, áldást fakasztó, sokat érő eső ? Nem tudjuk. A prognózis nem valami kecsegtető. A többségi tábor nyugodt, csendes türelmet hirdet, de a harc tiizében már is türelmét veszteni látszik a kisebbség hangulata elszánt, küzdelmét reményteljesnek, eredményesen bevégezhetőnek hiszi. A levegő tikkaszmegőrzés. Lelki átélés a jövő számára és nem közönséges utánzás. Ők is tudjanak megszabadulni a konvencióktól s előbb lesznek egyének és mert le tudnak mondani, könnyebben boldogok. Pillanatra megáll a vonat. Stirög-forog az utazó népség. Egy család száll fel apró emberkékkel. Hamarosan barátkozunk, akárcsak odahaza Gyuszi, Karcsi, Laci, Sanyi és nem tudom felsorolni, milyen nevű kis barátaimmal. Nem ültetem őket többé a térdemre és nem mesélek a zöldelő hegyek alján szépen megsimuló tavakról, nem óriási hajókról, tarkabarka csodás emberekről. Kérdést sem adok fel, hogy miért tudnak német pajtásaik oly kicsiny korukban kitünően németül. Amilyen eszesek, hamarosan átlátnának a szilán és nevetnének a tanárbácsi könnyű találós kérdésén. Nőjjenek nagyra, gyarapodjanak ismeretekben, majd ők is hasonlóan szórakozhatnak el egykoron. Rohanva robog a vonat. Hallgatok és nézek és látok. Mosolygós szemeket, nevetős arcokat. Utitársaim már megismerkedtek. Rövid időre, de igy kellemesebben telik el. Magamra gon- dolog és sok mosolygós szemre, nevetős arcra, komoly alakra. Mennyi szépség, kedvesség, finomság, erő és komolyság mindenütt. Az életbe lépő új ember mennyi jóindulatra, tapintatra, figyelemre talál mindenhol. És jóérzés fog el. Ilyen ismerősei legyenek valakinek ! tóan forró, olykor-olykor fülledt, a benne úszkáló jelenségek mindgyakrabban olyanok, amelyekből késhegyig menő halál harcot jósolhatunk. Már-már halljuk a jelszót: egyik félnek pusztulnia kell. Megmozdul az ország, szint vallanak a törvényhatóságok, egyéb alakulatok . . . újra erősbödik a hangulat a katonai javaslatok ellen. Akárcsak tiz esztendeje. Mintha megelevenednék az akkori, most már egy kissé elhalványult kép. De folyton erősbödik s mind több és több hasonlóságot fedezünk fel. Az országgyűlésen ismét van többsége a katonai javaslatoknak, de az ország hangulata mintha ismételten ieszavazná azokat. Ez a tény ad főként jogot, harci kedvet és elszántságot a küzdő kissebbségnek. Ez úgy látja, úgy tudja, főképen ügy érzi, hogy az egész ország helyesli küzdelmét, támogatja, segíti további csatáját, buzdítja ezt a harcra, részt vesz benne s végül győzelemre juttatja az ellenzék zászlóját. Mielőtt még bármelyik párt is győzne, győzelmi tort ülhetne, elmélkedjünk rajta jogos-e egy kissebbség harca a többséggel szemben oly mértékig, hogy javaslatot buktasson, mondjuk technikai úton obstruáljon. Tegyünk félre minden olyan körülményt, amely elfogultságra vezethetne, szűnjünk meg egypár percre valamelyik párthoz tartozni, feledjük néhány pillanatra a magyar politikát, s elmélkedjünk valóban elméletben. A felelet a legtárgyilagosabb gondolkozás mellett még úgy sem olyan egyszerű, hogy pusztán igennel vagy egyszerűen Fölidézek egy-egy kedves délutáni csevegést, közös szórakozást, komoly beszélgetést. Derültség, sugarassá», fényesség mindenütt. Lehet-e nem boldognak lenni? Lehet-e közönbösen tovább indulni ? Pedig robog a vonat. Előre, keletnek, a fény forrásának. Elgondolkodom. Apró beszélgetések, kedves mókák, élces megjegyzések tolulnak fejembe. A jövőre vonatkozók alig fognak megvalósulni. Nem hozzák hozzám a váci szülök gyermekeiket iskolába Íratni — tiz év múlva. Nem mondhatom nekik, hogy magam ezt előre megjósoltam. Nem bátoríthatom, hogy a fiúból több lesz, mint a mennyire az apja vitte. Több lesz erős akarattal, gondos neveléssel, szerető oktatással. Az élet megújul bennük és évek jönnek, évek múlnak — húsz esztendő múlva ugyanolyan kedves, szeretetreméltó teremtésekkel fogok találkozhatni, mint akikkel most el-elbeszélgettem. A név talán más lesz, de az arc ugyanolyan szép, az alak ugyanolyan kedves, a modor ugyanolyan megnyerő. Robog a vonat s mind följebb emellé'1' nap. Fényben, sugárb csak emlékeiben a lel a hajnal ideje volt; reggel és a dél — 1st gondolni. A betegeskee- sztirke, sokszor nyon derű, a múltakért enny
