Váci Hirlap, 1911 (25. évfolyam, 1-99. szám)
1911-04-16 / 30. szám
2 VÁCI HÍRLAP harcoltak, vértanúhalált haltak a közügyekért, elveikért, meggyőződésükért. Az első keresztényeket a katakombákba s onnan a cézárok vadállatainak karmai közé hitük állította. A magyar szabadságharcok hőseit a hazának, a szabadságnak szeretete vitte a csatatérre, a halálba, a vérpadra. Ki az, a ki ma halni kész a hazáért? Ki akar ma dolgozni a közérdekért? Ki szolgálja ma önzetlenül hazájának, megyéjének, városának érdekeit? Sivár önérdeket látunk és találunk ma mindenütt. S amellett közönyt, fásultságot, kedvetlenséget. A lelkesedés kialudt, az eszmék elhalaványodtak. A közélet fórumai tele vannak szennyel, piszokkal. Az emberek álarcban járnak s a körülmények szerint az álarc is változik. Nagy ünnepen egy pillanatra elhallgat a vásári lárma. Fáradt agyunkat megpihentetjük, magunkba szádunk. Óh bárcsak megszívlelné mindenki a szép húsvéti ünnep tanításait, leszűrné tanulságait. Husvét az Úr Jézus ünnepe. Azé a Jézusé, a ki kereszthalált szenvedett a Golgotán, hogy megváltsa az emberiséget. Keresztre feszittetett, mert nagyon szeretett, jobban szerette az embereket, mint önmagát. És Feltámadott! Mert az Eszme feltámad, azt megölni, eltemetni nem lehet. Bárcsak hozna a feltámadás magasztos ünnepe nekünk is Feltámadást. Több szeretetet! Több érdeklődést a közügyek iránt. Több lelkesedést. Bárcsak úgy lenne! Preszly Elemér. Váci Könyvek. Nyelvünk védelme. írták: Borbély Sándor és Borbély György. 1911. Vác. A szerzők kiadása. Tisztelet és nagyrabecsülés Bongornak, a ki nem más, mint Borbély Sándor. Olyat kezdett, a mi nem divat, de a magyar nyelvnek sokkal többet használt, mint bármelyik nyelvtudós, ki elvont témákon kísérletezik. Imponáló és tiszteletre méltó Borbély Sándor törekvése. Ő az az egyéniség közöttünk, a ki megalkuvás és ellenmondás nélkül sovén magyar. A ki nem hirdeti, de munkássága, agitálása, lelkesítése, tettei mind egy nagy, nemes célt szolgálnak. A székely ember meggyőződésével ragaszkodik eszmeihez s átalakító, tisztitó hatását, ha lassan is, de érezzük. Ő a magyar védőegyesület Vácon. Mi csak követői vagyunk néhányan s révetegtil törünk a nagy ideál felé. Ő az útmutató, a lelkesítő, a csüggedést nem ismerő, a ki a kicsinyes gúnymosolyt észre nem veszi. Nélküle mély álmát aludná, mint sok helyen ebben az országban, a nagy zajjal, lobogó lelkesedéssel megalakult a védőegyesület. íróasztala mellett, tollal a kezében lelkének lelkesítő lángjával Írja cikkeit, melyekből egy kötetre való ismét a közönség kezében van. Büszkén említjük meg, hogy a most megjelent Nyelvünk védelme c. kötetének nagy része a Váci Hírlap hasábjain látott napvilágot. A magyar nyelv idegen hajtásait gyomlálni, nyesegetni volt a célja és a figyelem feléje fordult. Érdeklődtek Bongor iránt, a ki nem szárazán, sőt színesen tudott tanítani a 10—15 soros kis cikkekben is. És mikor egy nagy csokorra való akadt, könyvalakban jelenteti meg. Éppen jókor, mikor az orfeumok, kabarék, sőt az egész magyar főváros az uj magyar nyelvet gyártja ! Éppen ezért veszélyes vállalkozás könyvet Írni most arról, hogy hogyan beszéljünk magyarul, hogyan fejezzük ki magunkat magyarán. Csak Borbély Sándor, a szó nemes értelmében fanatikus mer és vállalkozik a divattal szembe állani és az édes hazai nyelv védelmére egy könyvet háromezer példányban megjelentetni! És nem a kétkedőknek, de a szivében erős magyarnak, Borbély Sándornak és testvérének, kivel együtt szerkesztették munkájukat, volt igazuk. Mert abból a háromezer kis kötetből alig van már száz darab : az ország minden részén olvassák a tanító, oktató művet. Újból és újból forgatom lapjait és megerősödik bennem az a gondolat, hogy ennek a könyvnek minden iskolai könyvtárban ott kellene lenni s a sok olvasás után ennek kellene a legrongyosabbnak lenni. Ezt kellene jutalmi könyvnek vizsgákon szétosztani, mert úgy van, hogy romlatlan lelkeket, a jövő generációt lehet még a tiszta magyar érzésnek megnyerni. De én látom, hogy Borbély Sándor nem adminisztrálta a magyar faj szeretetétől izzó munkáját, a minisztérium pedig nem fogja biztatni uj' kiadásra! Megvette könyvét a magyar intelligencia és olvasva sorait, tiszteletet és nagyrabecsülést érez szerzői iránt. Ha ehhez a megértés és a követés is járul, úgy Borbélyék a legszebb elismerést aratták ! A váci országgyűlés története. Irta id. FarKasfalvi Imre.Vác, 1911.Kiadja a Váci Múzeum=Egyesület. Ily cim alatt jelent meg a váci múzeum- egyesület 1911. évi tagilletményének egy részeként a váci könyvek negyedik kötete. Valljuk be őszintén, eddig bizony édes keveset tudtunk a váci országgyűlésről. Egész ismeretünk kimerült abban, hogy I. Mátyás király 1435-ben városunkban országgyűlést tartott a uádori tisztség tárgyában. Történetíróink épen, hogy megemlékeztek a váci ország- gyűlésről, jogászaink pedig az itt hozott törvény nagy fontosságát nemcsak, hogy nem méltatták, de a hitelességét is kétségbe vonták. Méltó csodálkozást kelt most - különösen a történetírói és jogászi szakkörökben — hogy a magyar történelemnek és közjognak mostoha gyermekéről, a váci országgyűlésről egy terjedelmes tanulmány, egy 5 ives könyv jelent meg; tálán nem pártolta őket. Istentelen, renitens nép az a színész. Még blamálhatná magát a káptalan, ha pártolná. Ott áll Telepi a Duna- parton, mellette hideg pipával Bartha. Odalép bodzájuk Megyeri. Van-e, ki e nevet nem ismeri ? — Mire vártok itt? — Míg ez a víz lefoly, aztán majd átmegyünk száraz lábbal. — Hátha nem győzitek bevárni? — Akkor gyökeret verünk itt és kihajtunk. — Vagy kihajtanak benneteket. így keseregtek a dologtalan színeszek, mígnem eszébe jutott Telepinek, hogy tartsuk meg visszavonhatatlanul utoljára a végső és legutolsó bucsu-eíőadást. A színlapírást Megyeri vállalta magára. A segédjegyzőtöí kapott tintás üveget dugta a sárga kabátja zsebébe s a szétosztogatott búcsúlevelek díjában kapott pénzen megőrülve ugrándozott lefelé a parton, mikor kiesett a dugó és a sárga kabát örökkön gyászszegélyt kapott. Estéiig mosogatta szegény a Duna vízében, de csak annál terjedelmesebb lett a pöcsét, nemhogy kisebbedéit volna ... Hordta tehát, a míg el nem szakadt . . . (Váradí Antal, Hogy készült a Nemzeti Színház? „Az Újság“ Í908. juníus 20. sz.) 1845. nyarán ismét ütba ejtette az ekkor már hírneves költő Vác városát. Juníus hó 23-án Balassagyarmatról jövet csak keresztül akart utazni a városon, de a váci molnár szekerén oly késön érkezett ide, hogy nagy bosszúságára lekésett a hajóról és kénytelen volt itt meg- hální. Az éjjelt nyugtalanul töltötte, mert nagyon vágyott Pestre, melytől közel negyed évig volt már távol. Utí jegyzeteinek erre vonatkozó része, a minket érdeklő többi följegyzéssel együtt így hangzik: Losoncon van egy öreg íunerator, kire a város egyetemes fiatal sarjadéka azt Szokta kiabálni, hogy: — Kuvík, kuvík! Ez a szegény öreg Vácról származott Losoncra. Ami kiabálások űzték őt ide előbbi lakhelyéről. És megérkezett szép álmaival jövendője felöl s a mint a városba lépe, ek- kép ídvezelték: — Kuvík, kuvík! És a jámbor aggastyán békén tűr, mígnem türelme megszakad; ekkor a gyerekek után lódul és hajígál utánok tégladarabokat, de a gyerekek megfeszítik gyors inaikat, egyet iramodnak s kétszerezett energiával replíkáznak a tégladarabokra, ordítván, üvőltvén : — Kuvík, kuvík! Losoncról Balassa-Gyarmatra mentem .. . Gyarmaton megnézvén az igen szép megyeházat s a most épülő roppant börtönt s a vásárban egyet fordulván, elindultam Vácra. Kocsisom egy váci molnár volt, ki lisztet hozott a vásárra ... elmés ötleteivel igen mulattatott. A mint felültünk, mondám neki, hogy kemény lesz az ülése. — Annál jobban fog rázni, felelt ő. Aztán politikáról s theologíáról beszéltünk. Mi kár, hogy elfeledtem beszédeinket, mik a politikában s theoíogíában kétségkívül uj epochát alkottak volna. Rétságon ebédeltem egy ifjú férfiúval, ki valamivel előbb ért oda nálam s kinek arca az olyanoknak egyike volt, melyek első látásra vonzalmat öntenek az emberbe magok iránt. Alig váltottunk néhány szót s régi ismerősök levénk. Nevét kérdém. Megmondta (Ferenczy Zoltán Petőfi életrajzírója azt hiszi, hogy Vadnaí Károly volt, de ez épenséggel nem tűnik ki. Vadnaí Károly visszaemlékezéseiből, Elmúlt idők 23.) s folytatá: — Én nem is kérdezem: ki ön ? mert tudom, ön Petőfi, nemde ? — Igen s honnan tudja? — Ki ne ismerné önt! Igaza van, ki ne ismerne engem! gondolám magamban önérzettel. Talán nem élnek tovább firkáim, mint én magam, tán addig sem élnek; meglehet, hogy még életemben elhangzik nevem, mintha sohasem zengett volna ... de engem háborítani nem fog, elég lesz nekem akkor annak tudata, hogy volt
