Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)

1909-03-21 / 22. szám

Huszonharmadik évfolyam

22. szám.

Vác, 1909. március 21.

,' »■ Ts.

VÁCI HÍRLAP

Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap.

Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6.

Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér.

Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17.

Idők jele.

Még pedig, talán jobb idők következtének a jele.

Az újságok úgy közölnek egy józan gondolkodásra valló és előítéletekkel szakitó lépést, mint:

— Ritka példát . . .

— Fehér hollót . . .

Mi azt mondjuk idők jele. A józan, praktikus gondolkodásra térő idők jele.

Az eset a következő:

Szabó János budapesti szabómester fia érettségit tett. Azaz tiszteségesen elvégezte a középiskolát, gimnáziumot. Apjának módjában volt, hogy pláne ott a fővárosban a fiút tovább taníttassa. Orvosnak, fiskálisnak, tanárnak, mérnöknek, miniszteri tanácsosnak ... ki tudja . . . talán még miniszternek is.

És csudák csudája, Szabó János fia ezen pályák egyikére sem vágyódott.

Hanem a szabó-iparos pályát választja. Apja üzletének vezetésére készül. Először kezébe veszi a tűt és czérnát. Aztán előkészültségét, eszét fogja elővenni, hogy még nagyobb virágrásra emelje apja üzletét. Apja, illetőleg saját üzlete mellett szolgálja ezt a szegény nemzeti, hazai ipart. Azt, a mely épen azért nem tudott eddig virágozni, megerősödni, mert csarnokába nem léptek tanult, gondolkodó, hivatásos és ambicziózus fejek, ifjak.

S vájjon okos fővel, munkáskézzel, szorgalommal, takarékos élettel nem lesznek-e a Szabó Jánosék gyermekeiből nagyobb urak,

függetlenebb emberek, hasznosabb polgárok, mint a félbemaradt iskolás, egyetemet kerülő ifjakból? Vagy talán a cifranyomoiúságos, kívül fényes, belül rejtélyes, küzdelmes — nagy hivatalnokokból is?

Vannak már kiáltó példák. Ezek igazolják, hogy igenis — lesznek.

Sok, temérdek mondani valónk volna még itt e pontnál. De ez alkalommal elhagyjuk mindazt, a mi elménkbe, szivünkbe tolul keserves tapasztalatként.

Mert más oldalra kell fordulnunk. Mert más íistököt kell megragadnunk.

A földmives, a kisgazdák, meg a nagyobb gazdák üstökét.

Hát itt, nem a nemzeti iparcsarnokban, de az anyaföld nagy tágas mezején is mit tapasztalunk?

Azt, hogy mihelyest a földmives, kisgazda, meg még a nagy gazdák is egy kis módot, tollasodást éreznek . . . már rögvest arra gondolnak. Mire?

Hogy gyermeküket taníttatják. Mire?

Arra, hogy úr legyen belőlük. Nagyobb úr — az apjánál.

Mert nálunk az „úr“ elnevezést eddig la csak a hivatalnok kapta meg. Orvos, ügyvéd, mérnök stb. és a legnyomorúságosabb kis hivatalnokok is, — igen ők az urak.

Pedig ha szétszednők szálakra azt az uraságot. Cifranyomorúság vigyorogna felénk.

A gazdaemberek igazán ritkán gondolnak arra, hogy igenis taníttatom a fiamat addig,

mig látom, mi fejük belőle. De ha látom és velem beláttatják, hogy az én fiam csak amolyan csúszva-mászva boldogul, hát tanuljon annyit, a mennyi az értelmes, józan gazdának szükséges. Vagy ha módomban van, az Isten adott földet, gazdálkodásé: tanulja végig a szükséges iskolákat. És aztán?

Vegye kezébe az én munkámat, folytassa az én küzdelmemet. Szakértelmével, tanult, józan fejével értse meg a földet és szeresse is meg, hogy a mai előrehaladott eszközökkel, móddal felvirágoztassa és gyíimölcsöztesse azt.

És ne pazarolja el. Mint elpazarolta, tönkretette tanulás idején azt a birtokot, melyet apja keservesen összegyűjtött. És elpazarolván, válik belőle nyomorúsággal küzdő — úr. Bársony mellény, üres has.

Idők jelét látjuk örvendezve az iparos pályán. Idők jelével találkozunk már a gazdák, földmivesek családjában is.

Igaz. Ritkák még a példák. De szent meggyőződésünk, hogy társadalmunk, fejlődésében immár fordulat áll be.

Álljon is. Különben soha se erősödik meg ez a nemzet, melyet eddig is — a hivatalok után való iszonyú láz állította meg fejlődése útjában.

Mert negyven éven keresztül legfőbb gondja az volt a kormányzatnak, hogy hivatalnok, papiros és tinta-Magyarországot csináljon. Ittuk is a levét . . .

masabb viaduktjain keresztül haladva dicsőségesen hirdesse az emberi elmének ragyogóan szép, merész műalkotásait. Nincs az az utas, ki bármennyiszer látta is ezt a festői szép vidéket, hogy teljesen ismeretlen szomszédját, kit eddig figyelemre sem méltatott, meg ne szólítaná és néha szinte hangos kiáltásokba ne nyilvánítaná elragadtatását. Én némán ültem helyemen és ha lehetett volna, úgy négy szemmel és két lélekkel gyönyörködtem volna a természetnek e remek alkotásain. Ah, azok az őserdők, melyek még szüzek az emberi lépésektől és mentek az emberi kéz romboló hatásától, felejtetnek minden földi bút és bánatot és csak egyedül maguknak kötik le a szemlélő teljes figyelmét. Itt nem látni szomorú arcokat és minden szemlélőnek ott van, hogy úgy mondjam a kéjes gyönyörrel vegyes vonás az arcán, szinte siet az emberi ész és lélek felfogni és felejthetetlenül bevésni emlékében e káprázatosán szép vidéknek emlékeit.

Maltrata állomás után egy hatalmas mélység nyílik meg a vonat mellett mig a másik oldalán már ott látni a két fényes sínpárt, de alig, hogy ezt megpillantottuk a vonat fütyül, alagút következik, melyben a vonat megáll. A ki először utazik erre, azonnal valami szerencsétlenségre gondol, mikor csak hallja szomszédaitól, hogy most követ-A trópusokon.

A „Váci Hírlap“ részére irta: Tóth Albert a mexicoi gazdasági főiskola tanára.

1 Mexico, január hóban.

Az örök tavasz. — Mexicoiak nemzeti itala. — Olcsó ebéd. — A világ legborzalmasabb viaduktjai. — Az őserdők. — Megállunk az alagutban. A honnan a kávét kapjuk. — Európai hódítás a kreol szépeknél.

Sokan azt hiszik, hogy Mexiconak csak forró éghajlata van, pedig ez nagy tévedés, mert van Mexiconak úgy nevezett örök tavasz klim’ája is és melyet a tengerszini magaság idéz elő, mert annak dacára, hogy Mexiko a 18—20 sz. fok alatt fekszik, tehát a Szaharával egy irányban, mégis miután 2400 m. tenger szin feletti magasságban fekszik, öröktavasz klímával dicsekedhet.

Már nyolc hónapot töltöttem Mexico városának kies tüzhányagokkat szegélyezett bércei között, de a forró égövet még nem ismertem, sok oldalú elfoglaltságom mellett nem tudtam magamnak időt szakítani, hogy a pálmák és liánák hazáját megtekintsem; csak midőn az iskolai évet befejeztük és a reményteljes indián ifjú gazdanemzedéket útnak eresztettük, hogy két hónap alatt kipihenjék az év fáradalmait. E két hónapi szünidőt én a forró ég öv megtekintésére használtam fel. Régi vágyamat láttam megvalósulni, mikor reggel a 7 órakor induló verakruzi vonatra felszállottam.

Az ut Esperanza (magyarul reményt jelent) állomásig meglehetős unalmas és eleinte a mocsáron és szikes talajon kívül semmit sem lehet látni az »anahuaci« fensikon. Később már váltosatossá teszik a vidéket a »niagey« aggave ültetvények, melyek a fensik végén elterülő dombokat teljesen elfedik. Ebből az Agávéból készítik a mexicoiak az ő nemzeti italukat, melynek »Pultque« a neve és miből egyedül Mexico városában naponta egy millió liter fogy el. Ez a nagy fogyasztás onnan van, hogy a pultque semmi nemű vám alá nem esik, készítése igen egyszerű és igy igen olcsó is; egy liter finom pultque 3-4 cent. Vannak indiánok, kik naponta 15—20 litert képesek elfogyasztani. Szesztartalma nem nagy, de az állandó fogyasztót később a hülyeséghez hasonló betegség fogja el.

Esperanzán a Veracrus felé és Veracrus felől érkező mindkét vonatnak ebédállomása van. Az utasokat már megtérített asztalokon feltálalt ételek várják, étlap nincs és csak table dote szerint lehet étkezni, az ebéd ára 1 Peso, (2 kor. 50 fill.) de annyit hoznak, hogy nincs az az éhes utas, ki teljesen jól lakottan ne távoznék el.

Az esperanzai állomást elhagyva még egy kis ideig homokbuckák között halad a vo nat, mig végre eléri a Sierák kies bérceit, hogy a világ legszebb és egyúttal legborzal-