Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-02-28 / 16. szám
Huszonharmadik évfolyam. 16. szám. Vác, 1909. február 28. / V 1*' rr—-----V VSb % %\ VACIHIRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint, 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Kezdünk ébredni . . . Uraim és hölgyeim! Örömhírt közlök. Kezdünk ébredezni azon lethargiából, mely éveken át mindnyájunkat elfogott, kezdjük észrevenni, hogy nem vagyunk csupán Budapest fő és székvárosának üstököse, hanem megteszük az első lépéseket, hogy idővel városunk is önálló művelődési és haladási központon legyen. Mert bizony tagadhatatlan, hogy haladnia kell mindenkinek: Mi nem halad — az el marad. Már pedig mi haladni akarunk s mint a magánéletben mindenki többre és jobbra vágyik — úgy társadalmi életünkben is törekedjünk a több és a jobb elérésére. Igaz ugyan, hogy eddig a váci in telligencia találkozó helye a vonat volt, ugyanaz a vonat, mely száguldva távozik városunk szerény falaitól, hogy a fővárosi fény és, pompa közepette társadalmi örömökben részesítsen bennünket, kikkel saját szülővárosunk oly mostohán bánik . . . De nem, nem akarok hálátlannak látszani. Hisz már ébredezünk; már tartanak érdekes felolvasásokat, melyeket máf kezdünk látogatni és rendeznek szép erkölcsi és anyagi sikerrel műkedvelői előadásokat, melyekén a nemes célok érdekében — behúzzuk zászlóinkat — és felekezeti külömbség nélkül szívesen megjelenünk. Bizony szép dolog is az a művelődés. Ha egy okos ember érdekfeszítően tárgyal oly dologról, mely általános érdeklődés tárgya, ha oly nézetek helyességéről győződünk meg, melyeket tegnap talán még mint g) enge sejtelmet rejtettük el a napfény előtt, (mint pl. antialkoholizmust) vagy ha a természet valamely titkával ismerkedünk meg, vagy megtanuljunk fáinkat benépesíteni, ez mind, mind nagyon szép dolog s csak az kár, hogy közönségünk még mindig jobban vonzódik a Budapesten rendezett előadásokhoz. Másrészt azonban csodálom, hogy nem hívnak meg ide mihozzánk egy-egy jobb erőt egy-egy hangversenyre. Hisz sokkal szívesebben élveznök mi itthon az élvezendőket, ha azután gyorsabban érhetjük el otthonunkat, mint éjszaka vonatozni, egy kis szellemi táplálék kedvéért. De ez még a jövő titka Vácon. Egyelőre örülünk a kis hajnal ama pírjának, mely felénk sugárzik, a midőn társadalmunk valláskülömbség nélkül érdeklődik a szép és nemes iránt. Ez már valami, ha nem is sok. Panaszkodik t. i. mindenki a miatt, hogy nálunk nincs társadalmi érintkezés, de a midőn erre alkalmunk nyílna, elővesszük nyughelyéről az igazi jellemző kisvárosi tulajdonságainkat és ezeket nyélbe ütve okosabb megfontolásunk helyett, gyorsan elejét vesszük annak, a mit állítólag őszintén óhajtunk: t. i. társadalmi összeíartást. Igaz, hogy hát a fővárosban ez nem igy van, mert ott kevesebbet pletykáznak és nem néznek anynyira a szomszéd levestálába, ott nem is törődnek annyira az egyesek rég múltjával s nem is tálalnak fel bizonyos kéjjel magánügyeket. De hát nem ez a kisváros privilégiuma, hogy nem lát szűk látkörén, mely rendszerint a »jó« ismerősök ügyeinél kezdődik és végződik? Nem elég, ha azokban jártasak vagyunk? minek érdeklődjünk még. »saját« belügyeink iránt is, minek iparkodjunk lelkünket nemesíteni, szivünket javítani? Ha sehol, de itt Vácon beválik az a szellemes mondás: ha meg akarod tudni, hogy saját otthonodban mi történik, úgy kérdezd meg ... jó barátaidat; azok mindenesetre többet fognak tudni valót és valótlant saját belső életedről, mint te magad s ezáltal előidézői a legkedvesebb és sokszor legérdekesebb pletykáknak. Hogy ezáltal társadalmi érintkezés nem jöhet létre, azt mindenki méltányolja, kinek ily kedves, jóakararatú pletyka után akadt egynéhány haragosa . . . És ezért üdvözlöm örömmel a felolvasások és műkedvelő előadások sorozatát. Oda nemes, lélekemelő cél hiv bennünket, ott örömmel hallgatjuk a szép és egyszersmind szórakoztató szót, ott csak barátot látunk és barátok vagyunk és előre törünk azon létrán melynek legmagasabb polca — a szív műveltsége. Honin. Vasárnapi levél. Március 15. közeledik március 15-e. Nem az egész világ ünnepe: csak a miénk. És épen ezért sokkal magasztosabb. Nemzeti ünnepeink között is az első, habár törvényeink nem ismerik el még annak s a naptárak sem tesznek különbséget e nap s a köznapok megjelölésében. Sziveinkbe, emlékezetünkbe, a nemzet történetébe van március 15.-e lángoló, Csak egy krajcár. Irta: Benda Jenő. Háromszor is átkutattam a zsebeimet. Szomorú voltam, mert ebédidő közeledett s a zsebek üresek voltak. Kifordítottam, befordítottam őket, sehol semmi. Végül szokatlan helyen, az egyik ritkán használt mellény zsebemben a kezembe akadt valami. Egy krajcár, kis piszkos, fekete pénz, fénytelen és kellemetlen, zsiros tapintatu. Sok maszat ragadt rajta arról a tömérdek koldustenyérről, a melyben a vándorfutása alatt megfordult. Aranyak és nagy papírpénzek élete aránylag békés, néha hosszú időre menedéket találnak valamelyik vasszekrény hűvös ölében. Gonddal elrendezik őket. Az aranyakat tizenkint, százankint papirosba csomagolják. A bankóról listát vezetnek, pontos jegyzékbe veszik számukat, értéküket. Szeretet, tisztelet környékezi őket ott, a hol megjelennek. A krajcár ellenben soha nyugtot nem talál. Ki a mint kapta, gyorsan tovább adja, mintha a tenyerét égetné a kicsi pénz. S minden kéz foltot hagy rajta. Szűz fénye hamar megtörik, egészen lekopik s hasonlatos lesz azokhoz a szegény, elnyűtt emberekhez, a kik kérges tenyerükben leggyakrabban forgatják. A dolgos, sohasem pihenő, piszkos, fakó krajcár a pénzek proletárja. Csak akkor értékes, hogy ha sokadmagával van együtt. Ha század, ezred, tízezred magával áll össze. De magára hagyatva számba sem vett semmi. Egy krajcár. Mit lehet csinálni egy krajcárral? különösen, ha az ember éhes, már itt az idő, a mikor ebédelni szokott s hiába kutatja át zsebeit. A kis piszkos, jelentéktelen pénzdarabnak nem akad társa. Lemondó keserűséggel forgattam a kis pénzt az ujjaim között és sóhajtottam nagy szomorúan: — Csak egy krajcár! Erre pedig, mily csudálatos! ime berzenkedni kezdett kezemben a kis pénz; berzenkedett és megszólalt: — Ne méltóztassék ilyen büszkén és lenézően nyilatkozni uraságodnak! Különösen akkor, a midőn nélkülem mivel sem lenne gazdagabb, mint a templom egere! Uraságod is abba a tévedésbe esik, mint a legtöbb igen tisztelt embertársa, a pénzt csak akkor becsüli meg, hogyha elég sok arra, hogy imponáljon neki. Es elfelejti, hogy a krajcár bármilyen kicsi, mégis csak érték és pénz, csak úgy mint a forint, a tizes és százas bankó. Minden nagy pénz nekünk, kicsi krajcároknak köszönheti azt, hogy ha megbecsülik. Ne olyan hetvenkedve hát, tisztelt uraságod! Ha testvéreimet nem szórta volna az elmúlt éjszaka olyan pazarlóan szanaszét, most volna ebédje és nem nézné éhkoppal a delelő napot. Már ismertem valakit, a ki igen megjárta amiatt, hogy lenézte a krajcárt. Ennek az esetéből tanulhatna igen tisztelt uraságod. Igen is! Az ebédről már lemondtam. Más dolgom nem volt. Kérleltem hát a krajcárt, hogy ne haragudjék s hízelkedve biztattam, mondaná el az esetet, a melyik számomra olyan tanulságos. Nehezen tudtam engedékenységre birni a kis pénzt, mert nagyon ki volt fejlődve benne a proletár önérzet. De végül belátta, hogy alapjában nem vagyok rossz fiú, csak egy kicsit könnyelmű s éppen most ebéd hiányában elkeseredett és végül is elmondta az esetet. íme a történet: — Volt egyszer egy ur, a ki minden érdem nélkül sok pénzhez jutott. Vannak ilyen szerencsések, mert a pénz a maga vonzalmában igen szeszélyes. Talán még szeszélyesebb, mint a szép asszonyok, a kik gyakran kinevetik azt, a ki hiven küzd értük s azután a legelső csavargó jött-ment karjaiba dobják magukat. A pénz is igy tesz. Csaknem szabályszerűleg elkerüli azokat, a kik verejtékező munkás fáradozással küzdenek érte. Egyesekhez pedig minden különösen ok és érdem nélkül ragaszkodik. Vannak családok, a melyekben évszázadok óta apáról fiúra öröklődik az inakat megfeszítő, erős próbára tevő munka s a munkával együtt a szegénység. És vannak családok, a melyek ősi nemzedékeken keresztül tétlenül jólétbe élnek. A szóban forgó szerencsés ur az utóbbi fajta családból származott. A szerencsés urnák előbb meghalt a papája, maradt utána egy csomó pénz. Meghalt a nagypapája, maradt azután is egy csomó pénz. Azután meghalt még egy pár nagybácsi, nagynéni, mind pénzt hagyott a szerencsés urra, a ki fiatalon, életerősen állt a világban, hogy gondtalanul élvezze a töméntelen vagyont. A szerencsés ur születésétől fogva nem csinált semmit sem. A sok biztos pénz reményében felesleges volt, hogy egészségét rongálja valamivel. Urnák nevelődött, mert van-e nagyobb ur, mint az, a kinek annyi pénze van, hogy dolgoznia sem muszáj? És a mint a sok pénzt megkapta, hozzá látott, hogy még nagyobb ur legyen. Tele kézzel szórta a
