Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)

1909-12-05 / 95. szám

Huszonharmadik évfolvam. 95. szám. Vác, 1909. december 5. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centimétereni.int 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Felsőipariskolát Vácnak. Vác, dec. 4. Olvasom a legújabb hirt: a kormány ma­gára vállalta Arad városában építendő felső ipari iskola építési költségeit, 500,000 koro­nát, minek folytán az építésbe már kora ta­vasszal belekezdenek. Nem első az ilyen hir, nem is utolsó és vájjon ki mondja meg, hogy az egymásután következő városok hosszú sorában mikor olvassuk Vác nevét! A sajtó jóakarata felé tekint minden szep­temberben sok ezer szülő és kiképeztetésére törekvő ifjú, a midőn a legfelsőbb ipariskola szűk kapui megnyíltak azon kevesek szá­mára, a kik elég szerencsések ahhoz, hogy minden előfeltételek birtoklása dacára — mondjuk: merő véletlenségből —felvétetnek valamely felsőipari intézetbe. Mert tudnunk kell, hogy — különösen a budapesti felső­ipariskolában legalább négyszer annyi tanuló jelentkezik, mint a mennyinek hely adható. A felvételre elsősorban a mindenkori elmúlt évben vizsgázott, de visszamaradt, másodszor pedig a jeles bizonyítványokkal és hosszabb gyakorlattal biró uj jelentkezők számíthat­nak. A Budapesten fel nem vett növendékek egy része a kassai, vagy a múlt évben léte­sített szegedi felsőipariskolán próbálhatja meg felvételét, de — mert ezeken is megle­hetős nagy a torlódás, itt is ugyanazon kri­tikus helyzettel találják magukat szemben, mint Budapesten, a hol a felsőipariskola igazgatósága és s képzettség legmagasabb fo­kán álló tanári kar minden követ megmoz­gat a művelt iparosképzés felé törekvő ifjak érdekeinek előmozdítására. De hát — úgy látszik — budgetáris okok állják útját an­nak, hogy a budapesti felsőipariskola és a felsőépitőipariskola megfelelőleg kibővítes­sék, illetőleg, hogy az országban a felsőipar­iskolák száma — talán az alsóipariskolák megfelelő átszervezése révén — legalább húszra emeltessék, a mi által a tantestületek túlterhelésének és az ifjak egyéni kiképzé­sének kérdése volna előnyösen megoldható. Kossuth Ferenc kereskedelemügyi minisz­ter és Szterényi József államtitkár nyilvános beszédek keretében már többször hangoztat­ták abbeli meggyőződésüket, hogy az egész­séges magyar ipar alapfeltétele a magas fo­kon álló iparosképzés. A szegedi uj felső­ipariskola létesítésével be is igazolták, hogy nemcsak a puszta szó erejéig vallják nagy­fontosságúnak a felső iparoktatást. Az ipar­oktatási ügyosztály vezetését — Péterffy Lajos miniszteri tanácsos személyében — a leg­gondosabb kézre bízták, mely nem a sablo­nos formák, a régi nyomdokok után, hanem a legmodernebb alapon: szívvel, lélekkel és teremtő bátorsággal dolgozik. Ámde a felsőbb akarat, az uj alkotások magvát képező min­denható pénz a leggondosabb kezeknek is határt szab. Mit használ tehát a belátás, a jobb iránti érzés, a szükség nagy óhajtása, ifjak sóhajtása, — ha a legfelsőbb végrehajtó hatalom takarékoskodása aránytalanul felül­múlja a felsőbb iparoktatás kibontakozása és kibővítése szükségességének méreteit?! .. . A számos uj felsőipariskola létesítését ko­rántsem egyedül a meglévő intézetek túlzsú­foltsága, sok ezer tanuló lemaradása, az ál­dozatkész és adófizető szülők méltatlan mel­lőzése teszik szükségessé. Nem! Hanem az ország legvitálisabb érdekei. Mert a felsőipar­iskolai kiképzés, — amellett, hogy a műegye­temre való felvételre és az érettségi bizo­nyítványhoz kötött bármily hivatalra predes­­tinál — egyes-egyedüli eszköze az egészséges magyar ipar teremtésének. Számos felsőipariskolát végzett ifjú van ma már fényesen dotált vezetői állásban; nemcsak honi, hanem igen előkelő külföldi vállalatoknál. Nem kell tehát tartanunk a túlprodukciótól, már azért sem, mivel a kül­földre jutó felsőipariskolásaink, — ha még annyian volnának is — ^megtalálják kenye­rüket, mi mellett — megismervén a külföldi ipart — visszatérve, bő tapasztalatokkal gaz­dagítják hazánk iparát. Nos és a felsőipar­iskolát végzett ifjaink nem e használhatók ipartelepeinken adminisztrációs teendők vég­zésére is legalább oly jól, mint a keres­­kedelmisták ? . . . De számos és fontosnál fontosabb más érv is szól a felsőipariskolák mielőbbi tetemes szaporításának szükségessége mellett, — az elkeseredett apák évről évre ismétlődő zúgo­lódásait, hírlapi kirohanásait mégis a pusztá-Az a kalucsni. Csaknem börtönbe vitt, de hogy az udvar­lástól elvette egészen a kedvemet, az már bizonyos. Ismernek már jól a tisztelt hölgyek és urak. Nevem Peták János kataszteri írnok, görög nem egyesült, 26 éves, józan, jámbor ember vagyok. Egy szenvedélyem van, a tánc, két élvezetem, a gramolonálás és harmonikálás. A »Csak igyunk« asztaltársaság mintegy uégy hete szerpentinnek és világpostával egybekötött táncestélyt tartott. Természetesen mint szenvedélyes táncos megjelentem. A leányok és leányos mamák nagyon kedvelnek, mert nem tartozom azon léba fiatal emberek közé, a kik a terem kö­zepén állnak, vagy a büffében isznak, hanem táncolok szakadatlanul kivilágos kivirradtig. Sőt múltkor reggel 7 órakor már min­denki hazament, de én még ott maradtam a pincérkisasszonnyal bosztonozni. A „Csak igyunk“ mulatságon megismer­kedtem főnökömnek, a becslőbiztos urnák a leányával. Főnököm egy rideg, hideg özvegy ember, miért is a bájos Birikét nénikéje gardí­rozta. Bemutatkoztam és Birikét táncra hívtam. Egy kedves kis szőke leány, a ki nem örö­költe papája vérbefutott vad szemeit és réz­vörös orrát. Csaknem egész éjjel együtt táncoltunk. Diskréten fogtam át derekát, ő szelíd, kék szemeivel mosolyogva nézett reám. Kimond­hatatlanul boldog voltam. Lelkem repesett az örömtől. Szünetkor vettem neki cukrot, narancsot és süteményt, a nénike pedig megivott há­rom pohár vaníliát, mert azt mondotta a gyomra fáj. Éjfél után a nénike elszenderedett, én sé­táltam a teremben Birikével és igen nagyo­kat sóhajtottam. — Tán a feje fáj — kérdezte Birike. — Dehogy —- válaszoltam, a szivem, Biri nagysám, látja senkim sincs, apám, anyám elhalt, teljesen árva vagyok. — Szegény Peták úr — felelt Birike és könnyű csillogót szemében. Minek fűzzem tovább a boldog párbeszé­det, reggel három órakor bevallottam lángoló szerelmemet. Birike elpirulásából, zavart mosolyából, bátorító pillantásából észrevettem, hogy vi­szont szeret és én voltam a világ legboldo­gabb embere. Haza kisértem őket és szépen kezet csó­kolva a legbiztatóbb ábrándokat szőttem. Reá egy hétre felvettem szalon ruhámat és feltettem a szalon cilindert, melyben bol­dogult papám esküdött, de soha sem viselt és elmentem Biriékhez vizitbe. Félénk kopogtatásomra az általam jól is­mert rezes hang fújta »Bújjbe«. Remegve léptem be, ott ült főnököm, az én kedves Birikém pedig ebédhez terített. — No mi szél hozta ide magát Peták ? — kérdezte csodálkozva főnököm. Nagy nehezen elhebegtem, hogy tisztele­temet óhajtottam tenni, mert Biri kisasszony­nyal a bálba megismerkedtem. A vén salabakter azt mondotta, üljek le. Leültem szépen, a hogy illik, térdeim közé vettem a cilindert és beletettem a vaj­sárga keztyűket. Mély hallgatás után az öreg nyitotta meg a csendet. — No amice, készen van a bojtorjáni ka­taszteri ivek másolásával ? Szerényen feleltem, hogy még nem, de holnap bevégzem. — Hja, barátom — szólt a főnök — akkor ne mászkáljon maga hivatalos órák alatt vi­zitekre. Elvörösödtem, azt mondottam, igenis, ke­zet csókoltam Birikének, a ki szintén el volt keseredve és szomorúan bandukoltam haza. Először kétségbe estem, de azután hősi elhatározás vett rajtam erőt. Nagyon sok regényben olvastam, hogy a kitartó szerelmesek legyőzik a tigris szivű apákat. Naponként este hivatalos óra után főnö­köm lakása előtt sétáltam, a drágám sokszor

Next

/
Oldalképek
Tartalom