Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-12-01 / 94. szám
Huszonharmadik évfolyam. 94. szám. f Vác, 1909. december 1. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőségiés kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér ioraJSO fillér. Telefon-szám 17. A legújabb harc. Vác, nov. 30. Január elsejével újabb harc indul meg Ausztria és Magyarország között. Ezt a harcot, mint mindig, most is a rossz szomszéd üzente meg nekünk és mi, mint mindig, álljuk is azt. A háborúság keskeny, de annál hosszabb színtéren fog lefolyni: a vasúti vonalakon. Az osztrák kormány néhány hél előtt jan. 1-étől kezdődőleg tehetetlenül magas tarifákat állapított meg, a melyek — ha valóban életbelépnek — szinte leküzdhetetlen akadályokat gördítenek Ausztriába való kivitelünk és Ausztrián keresztül való tranzito forgalmunk elé. És hogy be fognak következni, aziránt immár semmi kétség, miután az uj díjszabás már keresztül ment a legtöbb fórumon. Ha egy pillantást vetünk a térképre, a melyen vasgyűrűként övezik az osztrák örökös tartományok Szent István birodalmát, ha tekintetbe vesszük, hogy a külállamok közül csak Szerbiával és Romániával, ezenkívül pedig adriai tengerrel vagyunk közvetlen határosságban, minden szaktudás nélkül is tisztán áll előttünk a tény, hogy a legközvetlenebb életérdekeink fűződnek ahhoz, hogy az osztrák tarifák minél kedvezőbbek legyenek áruszállításra nézve és minél magasabbak ezek a tarifák, annál súlyosabb veszedelem fenyegeti egész közgazdasági életünket. A magyar közvélemény tisztában van azzal, hogy mit jelent az osztrák tarifareform. Hatása már is imponáló külsőségekben nyilatkozik, a mennyiben 'összeterelte, együttes’ cselekvésre bírta az ősi ellenfeleket, a merkantilistákat és agráriusokat, a nagyipari tőkét és a holtkéz híveit. Egy nagygyűlésen találkoztak' egymással és a közös sérelem fölött elkeseredve, a közös célért lelkesedve megkötötték egymással a véd és dacszövet séget Ausztria ellen. Istennek hála, megint beigazolódott, hogy akármilyen pártos is a magyar, a közös ellenség ellen szolidárisán harcol és félre tudja tenni lelki emelkedettségében az egymás között dúló ellentéteket. Annyi tehát bizonyos, hogy az osztrák tarifák nem maradnak megtorlatlanul, hogy a közgazdasági élet minden tényezője, magánosok, intézmények egyaránt ki fogják venni részüket az osztrákok ellen való védekezésből és az osztrák áruk forgalmának és tranzitó forgalmának Magyarországon való megnehezítéséből. Vezérünk ebben a harcban természetesen nem lehet más, mint a Magyar Államvasut. Éppen úgy, mint Ausztria a vasutai által indította meg Magyarország ellen a tarifaháborut, úgy kell a mi vasutainknak is e merénylet ellen egy kontra-tarifaháboruval küzdeni. Tarifa-háboiu. Ausztriában és tarifaháború Magyarországon! Nagy dolog ez, a laikus nem is képzeli el, hogy mennyi tudás, számítás, raffinement és felelősségteljes kockázat kell hozzá. S akármilyen jól vezessük is a tarifa háborút, elmaradhatatlan következménye egy nagyméretű zavar mind a vasúti forgalomban, mind a közgazdasági életben. Ausztriában is, de Magyarországon is. Nagy észszel, nagy energiával kell vezetni ezt a küzdelmet, óriási érdekek forognak kockán. Helyzetünk e tekintetben kedvezőbb, mint Ausztriáé. A mikor vizsgáljuk a helyzetet, valóban bajosan tudjuk megérteni, hogy Ausztria mint szánhatta magát hadüzenetre. Az osztrák ipar kivitelre szánt cikkeinek 60 százaléka talál elhelyezést Magyarországon, szállittatik tehát magyar vasutakon. A fennmaradó negyven százalékból harminc a Balkán államokba irányittatik és ez is Magyarországon megy keresztül. Ausztria tehát egy milliárdnál jóval nagyobb értékű árut szállít vasutaikon! Ezt a milliárdot, ha mi felemelt tarifákkal, ha nehézkes szállítási rendszabályokkal sújtjuk, diadalmas útjában fel tudjuk tartóztatni és mind a magyar, mind a Balkán piacot az osztrák áruktól el tudjuk idegeníteni. Viszont az is igaz, hogy mi is több, mint félmilliárdnyi mezőgazdasági terméket szállítunk Ausztriába és mintegy negyedmilliárdnyit Ausztrián keresztül, de igazán kiváncsiak vagyunk arra, hogy mit fognak az osztrákok enni, ha gabonánktól és marhánktól elzárkóznak ? Mindezeket tekintetbe véve jó reménységgel vállaljuk a ránk oktrojált küzdelmet, bizva a magunk erejében. Dicsőség boldogság nélkül. Abban a kis városbsn, a hol Gáthy Ágnes nevelkedett, mind ösmerték egymást az emberek. Kevés dolguk volt, még kevesebb szórakozásuk, igy hát abban lelték legnagyobb örömüket, hogy egymás dolgai iránt érdeklődtek, pletykáztak, intrikákat szőttek, szerelmeseket összeboronáltak, a hitvestársakat szétválasztották és jobb ügyre méltó buzgósággal munkálkodtak azon, hogy valami valahogy titokban ne maradjon, rendszerint olyasmi, a mihez senkinek sem volt köze, csak éppen annak, a kit érdekel. Az öreg Gergely Sándornak négy leánya volt. Ők nem is laktak tulajdonképen a városban, hanem künn azon a kis birtokon, a mi az ősök nagy birtokából maradt Az öreg Gáthy megőrizte ezt a darab földet, napestig dolgozott, talán szerzett is volna hozzá, ha nincs olyan nagy családja. De ez nem okozott neki gondot, bálványozta a feleségét, nagyon szerelte gyermekeit s neki minden öröme igazán csak abban tellett, hogy ezeknek a körülményiekhez képest jólétét és biztos jövőt szerezzen. A biztos jövőt pedig nem abban találta, hogy a leányait minél előbb férjhez adja, hanem abban, ha ő behunyná a szemét, az özvegye meg az árvái, ha takarékoskodnak, holtuk napjáig megélhessenek azon a bizonyos földön. A Gálhy-leányok szépek és kedvesek voltak. A városi meg a megyei fiatalság legyeskedett is körülöttük, de hát ezek a fiatal urak, a mikor azután házasságra kellett gondolni, nemcsak az ideáljuk szemébe kacsintgattak, hanem sandán belepislantottak a telekkönyvbe is. Mindig négy darabra osztották a Gáthybirtokot és a számadást úgy végezték. A mi egy családnak elég, az négy családnak kevés. Gáthy Ágnes, a ki nem volt ugyan a legidősebb leány, jól látta ezt és maga sem tudta miért, nem birt úgy cselekedni, mint a nővérei, a kik bizony szívesen láttak minden valamire való udvarlót. Ám azért Ágnesben is megmozdult a szív, de ő úgy bitte, hogy ha már a fiatal urak olyan okosak, hogy számolgatnak, lesz neki is annyi esze. Hát igy esett. A megyebálon sokat táncolt Seregi Pistával, az öreg tönkrement Seregi Gáspár jogász fiával. Az öreg Seregi iktató lett a megyénél, a mikor egy szép napon, pergő dobszóval kihúzták iába alól az ősi földet. A Pista fia csinos gyerek volt. Az öreg csak azért járatta az egyetemre is, hogy majd ha a gyerek végez, úr legyen a vármegyében, úgy mint az apja volt valamikor. Seregi Pista beleszeretett Ágnesbe, húsz esztendős szivének rajongó, ideális érzésével. Ágnes, a kinek tetszett a fiú, úgy gondolkozott, hogy ebből a gyerekből lesz valami, különösen akkor, ha elvonják a tivornyázó kompániától, ha rászorítják a tanulásra, ha serkentik az ambícióját és jól bánnak vele, úgy mint egykor szegény édesanyja. És ezután, ha majd arra való lesz az úrfi, hogy házasodjék, akkor nem fogja elhagyni azt a lányt, ä kinek szerelme, szeretete az ifjúsága legszebb éveit aranyozta be. Seregi Pistának második otthona lett a Gáthy-ház s a nagy intelligenciájú Ágnes még a tanulásban is segített neki. Az idők folyamán azután nagyon megszerették egymást. A kis városban pedig az összes aszszonyok és leányok megállapodtak abban, hogy hát elvégeztetett, az Ágnesből Seregi Istvánné lesz. Élénken figyelték, hogy a Pista gyerek hogy tanul, hogy vizsgázik, hiszen kérik a kezét egyszer-másszor. Az öreg Seregi ravaszul hallgatott. Látta ő azt, hogy a gyerek jó kézben van, esztendők múlnak, a mig valamire való álláshoz juthat. Gondolta, de nem mondta az öreg Seregi, hogy a dolog végével pedig esztendők múltával rá érünk vesződni. Az esztendők pedig szép lassan eltelnek. Nem történt semmi nevezetes. Féíjhez ment a legidősebb Gáthy leány, férjhez ment a legfiatalabb is. — Bizony jó volna már Ágnesnek is fejkötő alá kerülni. Mondogatták olyankor Gáthyéknak. Az öregek hallgattak. Ágnes pedig mosolygott, bár lelke mélyén gyűlölte ezt a pletykázó, intrikáló, mindig a mások dolgával