Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-10-03 / 77. szám
Huszonharmadik évfolyam. 77. szám. Vác, 1909. október 3. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centimétereni.int 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. V, Ö. T. T. Zeng a dicséret az önkéntes tűzoltókról. Valahol csak felbukkan egy alkalom, siet a társadalom, hogy háláját hízelgő szavak cifra köntösébe hímezze. Mindenki odáig van a magasztalással, ha szó esik sikeres mentésekről, önfeláldozó tettekről, hivatási buzgóságról. És valóban kevés minden ünneplés e férfiak dicsőségére, mert jóformán ez az egyetlen tere az önzetlen együttmunkálkodásnak. Hiába tolja a törvény a közösségre a köteles szervezkedést, vajmi gyenge az ilyen kötéllel összefogott tűzoltóság indulata. Saját, fizetett tűzoltót csak gazdag község tarthat és igy igazán néhány érdemes lelkes férfi vállán nyugszik egész helységek közbátorsága. Vájjon mi mozgatja sivár korunkban azokat, kik igy maguktól toborzódnak össze? Fizetés nem jár szorgos és gyakran fáradságos testi munkájukért, sőt vannak sokan, kik a díszes ruha pompázását kajánúl megmosolyogják. Igaz, vannak parancsnokok, kik lobogó zsarátnokok vörhenyes fényében főképen arra ügyelnek, hogy köpenyük festői hullámokban peregjen alá és hogy mozdulataik domborúan feszüljenek. Az élclapok rendes figurái a Lohengrin sisakos tűzoltók, fennhéjázó, üres szavalással ajkukon. Ámde mi tudjuk mindannyian, hogy ez apró emberi hivságok a nagy veszély pillanatóban lemállanak róluk, hogy a még oly tarka kabát alatt egyszerű és becsületes szív dobog. Még az oly derűs parádés felvonulások is csak a veszély percében fontos rendet gyakorolják. Nem igy kell megítélni az önkéntes tűzol-Váci képek. — A medve. — Forró őszi délután. Lihegő emberek lézengenek a vásártéren. Most kiperdül a térre temérdek porbau két rikitózöld, hoszszú kocsi. Megállnak. Az első kocsiból csíkos ingű köpcös fickó pattan ki. Látnivaló, hogy komédiások érkeztek. Aztán emberek, asszonyok, félmeztelen gyerekek ugranak le. A férfiak zömök, vadarcú, viharvert komédiások. Németüi beszélnek egymáshoz, a lerchenfeldi urweanerisch ejtéssel, a minthogy ez a mesterszava minden kóbor népnek. Egy öreg asszony kiáll a kocsi ablakába és körülnéz, egy ifjabb, csinosabb nő a város felé ballag. A lovak, fáradt, elkényszeredett gebék szomorúan gubbasztanak. Az egyik kocsi alól medve hatalmas feje búvik elő. Lánc fűzi orrlikát a kocsirúdhoz. Álmos, lomha, öreges jószág. Lóg a nyelve a nagy melegben, bundája fakóbarna a rászállt portól és piszoktól. Több se kell az utca henye csőcselékének. Kétes, züllött, pálinkaszagú alakok lepik el a kocsik környékét. Néhol parasztgazda bámulja nagyhiggadtan, pipával agyarában, a szokatlan mulatságot. Egy csomó gyerek és ságot. Akkor kell róla ítéletet mondani, mikor félrevert harangok konganak, mikor félig-pőre alakok rohannak az égig csapkodó máglya felé. Akkor van tisztelete a katonás parancsnak, a köves fegyelemnek, a mozdulatok türgeségének. Mikor izmos férfikarok emelik a vödröket és hatalmas sugárban szökken az oltó viz. Mikor létrák szédítő (okain lebegnek bátor emberek, bezzeg se szeri, se száma akkor a hódoló csudálatnak. A tolongó tömegben hogy uralkodik egyetlen akarat, hogy fékezi a sápadt félelem vonaglását. Mily méltóságos az ember tusája a megbomlott elemmel, mily felséges a diadal a huhogó lángok között. Megjelenik a párkány vakmerő csipkéjén a tűzoltó, karján ájult növel, áléit gyermekekkel, hogy küzd, hogy viaskodik a piros füstben lépésről-lépésre, hogy szabad levegőt szívhassanak! Hogy perzselődik a ropogó gerendák tüzében, hogy szikkad torka! És a mikor valahára lihegve győz, mikor a megmenekültek az aggódó férj, a félőrült anya keblére borulnak: van-e ennél nagyobb gyönyörűsége a inegmentőnek ? Vác városának tűzoltósága ma, vasárnap üli megalapításának harmincötödik évét. E nemes testület, mely az ország legelső csapatai között szerepel, mely annyi Ízben mutatta meg fölöttes kiválóságát, számot tarthat arra, hogy ünnepe ne a szokás laposra pallérozott formáiban görögjön. Legyen ez ünnep az egész polgárság öröme, legyen ma minden babér és miden dicséret az övék. Felejtsük el ma a hivatalos szertartások hideg rendjét, szívből örvendjünk, ünnepeljünk, lelkesedjünk! F. Hírek. Krakker Kálmán f. Volt . . nincs. Tegnap még a mindenkitől tisztelt Krakker Kálmán, mindnyájunktól szeretve szeretett Kálmán bácsi, jó Kálmán apa, a siketnémák kedves gondnoka . . . ma már kihűlt tetem. Megdöbbentő sors! A kit még néhány napja életvidoran, tele kedéllyel láttunk, ma már csak mint voltat, kedves emlékét emlegetünk. Sokan szerettük, még többen siratják, elhunytét fájlalják. Családja drága jó apát, rokonai gyöngéd rokont, barátai hű barátot, a társadalom érző szivű, nemesen gondolkozó, tevékeny tagot, számos egyesület buzgó tisztviselőt, az intézmény kötelességét pontosan, lelkiismeretesen teljesítő munkást, tisztviselőtársai finom lelkű kartársat, a siketnémák atyabelyettest, a város közönsége a közügyekért lelkesedő férfiút, ... a madarak, istápolójukat, védelmezőjüket vesztették el elhunytban. Minden nemes eszmének lelkes felkarolója, majd kitartó támogatója, fáradhatatlan munkása lett. Oly sok közérdekű munkálkodás tevékeny harcosa volt, hogy elmondhatjuk: mindenütt részt vett, a hol a nemes, szép és jó művelése volt a cél. „Nincs pótolhatatlan ember“, mondják sokan. Vannak számosán, a kiket rendes hivatásukon, munkájukon felül nem is kell pótolni, viszont vannak oly egyének, a kiknek a közjó érdekében kifejtett buzgólkodásukat — ha csak megközelítően is ugyanúgy kívánják folytatni — kimúlásuk után többeknek kell felváltani, pótolni. Ez utóbbiak közé tartozott a megboldogult. Nem pótolharongyos siheder is méltányolja az ingyen szórakozást. Ezalatt a komédiások megtelepedtek. Egykét férfi üti körbe a póznákat, egy másik pedig a medvét rakja körül léces kerítéssel. Persze, a medve a szóbeszéd magva. Egy egy ámuló megjegyzés hangzik el. Hogy csak füvet eszik, mondja egy okosképű ünneplőruhás zsidógyerek. Dehogy is! vág vissza egy napszámos féle, megeszi ez a búst, de legjobban szereti az emberhúst. A csöndes eszmecserét most megszakítja Pista bácsi. Hosszú legény, lóg róla a ruha, Úgylátszik, alaposan beszeszelt, mert tántorogva közeleg. A hogy észreveszi a medvét, nagy fennyen legyint a kezével: — Semmi ez! Aztán még egyszer megnézi és kijelenti, hogy ő bizony földhöz vágja. — Téged vág földhöz a pálinka, visítja közbe egy legényke, de el is szalad mindjárt. A többiek röhögnek. Pista bácsi tűzbe jön: — Mondom, fődhöz vágom. Már három ilyent vágtam fődhöz. Újabb közberikoltás: — Nyúl volt az nem medve! De Pista bácsi nem hagyja magát: — Mondom, medve volt, Aztán meg egy bihalyt is fődhöz vágtam egyszer és kaptam 100 forintot érte. Pista bácsi egészen közelmegy a medvéhez. A medve felemeli busa, nagy fejét és közömbösen tovább cammog. Pista bácsi nem enged a virtusból. — Ide gyere fene állat, mindjárt fődhöz váglak! A nagy lármára odajön az egyik komédiás is. Rászól Pista bácsira németes izű magyar szóval: — Innen elmenjen, mert a medvét nem szabad bántani. — De én birkózni akarok! — Most nem lehet birkózni! — De én fődhöz vágom! — Hát jó, tegyen le 200 koronát, én is leteszek annyit, ha földhöz vágja a medvét, a magáé. — Nekem nincs pénzem, szól elszontyolodva Pista bácsi, de csak kapok valamit, ha fődhöz vágom? — Kap, kap, de majd csak este, ha itt lesz a publikum, most nem lehet. Ezzel a komédiás menni akart. De Pista bácsit elönti az epe. Úgylátszik, a részeg emberek makacsságával gyökeret vert benne az a gondolat, hogy a medvék földhözvá-
