Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)

1909-01-24 / 7. szám

Huszonharmadik évfolyam.

7. szám.

Vác, 1909. január 24.

Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6.

Hirdetések ára □ centimétereiikint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17.

Őszinte szó a kivándorlásról.

Nem régiben cikket közöltünk a kivándorlásról. Ez a cikk felkeltette egyik gazda-olvasónk figyelmét, a ki természetesen más nézőpontból ítél, mint annak írója. Feleletre késztette hát s minthogy az ellenvéleményt is meg kell hallgatni, itt adjuk válaszát:

Két héttel ezelőtt — ugyanezen a helyen »Őszinte szó a kivándorlásról« cim alatt cikk jelent meg, a melyre minden cim inkább ráilleti volna, mint az »Őszinte.« Nemcsak hogy nem őszinte, de azáltal, hogy a munkásság érdekében hozott nagyjelentésű törvényekről tudomást venni nem akar — ép ellenkezőleg tendenciózus; a kivándorlás okát oly igaztalan okozatokból vonja le, a mely a cikknek — egyébként aktuális voltát— teljesen lerontja.

Megbocsáthatatlan, ha politikai és nemzetgazdasági szempontból egyformán nagyjelentőségű kérdések a napi sajtóban minden tárgyilagosság és ügyismeret híján, vagy még súlyosabb hiba: az igazság megfordításával, sőt valótlanságok állításával perlraktáltatnak.

Az őszinte eikkszerint »a mi uraink csak beszélnek, de hogy tegyenek is valamit (ti i. a munkásság érdekében) erre nem is gondolnak «

Kijelentem, hogy a jelenlegi kormánynak, vagy a törvényhozásnak védőjéül nem szegődtem, de ha őszintén akarom tetteiketbirálni, lehetetlen figyelemre nem méltatnom ama '— igazán — magasabb és nemesebb szempontokat igazoló törvények egész láncolatát, a melyek az iilóldű években a munkások érdekében hozattak és mint a napi sajtóból tudjuk, egy csapat humánus törvény előkészítés alatt van; ezeket letagadni nem oly egyszerű, mint a

Dr. Freysinger Lajos, mint iró.

Irta: Agárdi László.

3.

Ami színműveit illeti, röviden annyit lehet kéziratban maradt darabjairól mondani, hogy a filozófus fő, az aesthetikai elvekért lelkesítő iró, egyáltalán nem volt otthon a szépirodalmi téren. A súlyos eszméket könnyen ontó kritikus a színművekben gyermek lesz, meglátja az élet egy-két nevetséges, kritikát kihívó jelenetét, vagy szomorú állapotát, de cselekvénybe foglalni, a lelki fejlődés folyamatosságát feltüntetni, az alakokat mozgatni már kevésbbé képes Színműveinek egy-egy jelenete, mint egy nőgyűlés leírása, a melyben mindenki beszélni akar, a szerelem nélkül gazdag emberhez ment szegény leány találkozása férje estélyén régi ideáljával, megkapó, érdekes jelenetek, de a színművek meséje banális, előadása inkább elbeszélés. Itt sem tud uj, megkapó témát választani, a választottnak pedig előadásával nem tud érdeket kölcsönözni. E darabjai sem jelentek meg nyomtatásban s csak egy irói pályáuak felemlitésre méltó emlékei. S ezzel számot adtunk Freysinger irói pályájának egyik, kevésbbé érdekes részéről. A másik eredeti

hogy azt a darabontok és a nemzetköziek hiszik. A tények beszélnek!

Ezért enyhén, csak tárgyának nem ismerésével illetem cikkírót, a melyek szerint e gazdasági munkás kivándorlásának okai: 1. az alacsony napszámbér, 2. a hitvány arató rész, 3. a hihetlenűl silány' konvenció és a gazdsági cselédeknek adott nem emberi lakások.

Ezek az állítások nemcsak hogy egytőlegyik valótlanok, de már a kicsüngő lóláb elárulja az osztályelleni gyűlöletre való felbujtási is, a mi szintén az őszinteség mellett tesz vörös bizonyságot.

Tudni kell, hogy Magyaországban néhány év óta mekkorára szöktek fel a gazdasági munkásbérek; megmondom: annyira, hogy a gazdag és mezőgazdaságilag is nálunk sokalta fejlettebb német birodalomban 25%-al alacsonyabbak a gazdasági munkás, — napszám- és arató bérek, mint hazánkban.

»A hitvány aratórész«-ről talán mindenki tudja, hogy az aratás, épen úgy, mint minden egyéb munka — törvényesen szabályozott — és a felek szabad egyezkedési joga; itt csak az a hátránya van a szegény Amerikába üldözött munkásnak, hogy körülbelül úgy húzza le a munkaadó »bőrkabátját« a mint épen a konjunktúrák kedveznek; mert bizonyos, hogy az érett gabonával nem lehet időn túl várni és így kénytelen a lelketlen munkaadó »hitvány« 10 -20 kor. napi keresményt adni az üldözött munkásoknak.

»A hitetlenül silány konvenció« — a mit a cselédeknek a gazda kimér, szintén csak cikkíró tollában termett, mert eltekintve az 1907.

XLV-ik t. c. tői, minden gazda tisztességesen kiadja cselédeinek bérét, valamint megfelelő lakást is ád a lehetőség határain belül; de mindezekkel szemben, a mióta a mezőgazdasági munkásokba is bár erőszakkal de csöpögtettek a vörösök szocialista cseppeket, azóta ritkán lehet egy megbízható gazdasági cselédet találni, munkájok pedig kevesebbet ér a rabokénál. Ha az Amerikába vándoroltak ott is igy és ennyit dolgoznának, akkor centeket nem keresnének annyit naponta, mint idehaza koronát.

Ép a napokban volt alkalmam beszélni egy Amerikából most visszatért muukással. Szurokbányába dolgozott az uj világban. Ezt az embert nézze meg és beszélgessen vele a cikkíró és tenné meg azután összehasonlításait,

Ép úgy, mint a fentebb elősorollak ban nagy járatlanságot, de annál kevesebb őszinteséget árul el a cikkíró a parcellázások terén is; mert megtörtént ugyan — kivált nehány év előtt — hogy tönkrement tulajdonoktól spekulánsok lelketlenül lenyomott áron vettek birtokokat, a mit ép oly lelketlenül magas árakon parcelláztak éhes és nem éhes parasztnak egyaránt; eléggé kár, hogy egypár ilyen tranzakció nem jutott a »Népszava« tudomására, hogy leszögezte volna.

De tudok eseteket, a mikor a jól szituált nagy urak ősi birtokukat elparcellázták kis embereknek oly jutányos áron, hogy az elsőrendű fővárosi pénzintézetek a vételár teljes, összegét hitelezték igen olcsó törleszléses kamat mellett; mit szól ezekhez a cikkíró? és vájjon a földmivelésügyi minisztérium kiválóan előnyös» parcellázásairól nem hallott

mivoltában tünteti őt fel, munkái e téren nyomtatásban is megjelentek, széles körökben figyelmet keltettek, kihívták a kartársak kritikáját és ma is érdemesek a velük való foglalkozásra.

II.

Vannak irók, akik bámulatos szorgalommal gyűjtik ismereteiket és műveikben csaknem tobzódnak az idegen források felemlitésével. Nem egyenesen teszik ezt, hanem idéznek, mikor arra szükség nincs, neveket, főleg idegen irodalom művelőinek a neveit dobják szavaik közé, mikor csak alkalmuk van, műkifejezéseket használnak, mikor egy szegén}', de világosan odavetett szócska többet mondana, mint akárhány terminus technikus. A kezdő Íróknak, vagy a szűk látókörű embereknek szokása ez. A fiatal lélek mohón szívja magába az idegen hatásokat, kutatva kutat minden, az újság ingerével ható dolog után, de nem szereti magába olvasztva, ott a lassú érésnek átengedni. Azonnal al kaimat, módot keres, hogy ismereteinek bőségéről a nagy nyilvánosság előtt is beszámoljon. Olyan az ilyen iró, mint a könnyelmű ember, aki megkapva örökségét, két kézzel szórja a pénzt, nem gondolva meg, hogy az élet nem napokból áll, hanem évekre terjedhet. Nagy fáradságának eredményét sok fiatal kezdő, egy-két szükkörű munkácskába öli bele s mikor ismét dolgozni akar, fájdalmasan tapasztalja, hogy kimerítette szellemi készletét, újat mondani nem tud, tovább tanulni nincs kedve s az irodalom terén élőhalott lesz.

Pedig okos gazdálkodással és erőinek szemmel tartásával sokra$ vihetnék többen Lelki kényszer nélkül is tudnának alkotni, mert a komoly tehetség megvan egyéniségükben, ha nem rettennének vissza a további munkálkodástól Nagy látókörű emberek ezek, akik az irodalomnak széles ágát tudnák művelni, amint arról műveik bizonyságot tesznek. Politika és társadalom, irodalom és művészet csaknem kínálják magukat a velük való foglalkozásra s magasabb szempont szerint fejtegetésre. Uj eszmék felvetése, az uralkodó irányoknak szemmel tartása, hatásuknak kimutatása és esetleges emelése, vagy gyöngitése, mind oly feladatok, amelyek méltán magukra irányíthatják tartalmas emberek gondolatait, az élet komoly küzdelem, az emberek a küzdő felek; irányítást a küzdelemhez, emellett azonban a lélek nemesebb érzelmeinek táplálását valahonnan meríteni kell. A lélfentartás küz-