Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-01-17 / 5. szám
VÁCI HÍRLAP n lalnak el. Ezeketmegkülömböztetett tisztelettel üdvözöljük. A kalapunk ily esetben jó nénéliány pillanatig lebeg a levegőben, nem resteljük magunkat egy kissé meg is hajtani, ily körülmények között mondjuk: — elég hangosan — »Van szeremcsém. Alázatos szolgája. « Csak néhány példát soroltam el, ezeken kívül azonban még legalább 1000 féle válfaja van a köszönésnek. Ezen ezerbe csakis a ferdeséges köszönéseket számítom. Mert az természetes, hogy a köszönés annyi féle a mennyi a köszönő ember. Még csak egy igen szembetűnő gyarlóságot említek fel, a mely szintén nem ritka közöttünk. E gyarlóságnak az emberi hiúság szülőoka. Mással nem tudom megmagyarázni az oly férfiak gyengéit, a kik nagyon is vigyáznak arra, hogy ki köszönjön előbb? Ezek a felebarátaink igen óvatosak a köszönés ben. Egyszer-másszor szintegy bohózatba való jelenetek származnak e hiúságon alapuló viselkedésből. Vagy nem nevetséges e a két jó barátnak, ismerősnek találkozása, a midőn az utca egyik oldalára előbb egyszer-kétszer átpislant a jó barát s mikor észreveszi, hogy a másik már emelgeti a kalapját, csak akkor köszön, ő is ? Sokszor még a csafintaságnak is hasznát veszik az ily urak. Találékonyságuk révén egy-egy ügyes kézmozdulattal is képesek beugratni a másikat az előbb való köszönésre. Valóban nevetséges dolog! Emberi fogyatékosságunkat még az ily kicsi nségekben is kimutatjuk. Azt meg éppenségel nem tudják eldönteni e hiú embartársaink, hogy s mi legyen a szabály : a fiatalabb köszöntse-e az idősebbet, vagy pedig az alacsonyabb rangú a magasabb állásút ? Kár ezen vitázni. Az én szabályom az, hogy a kettő közül az köszönjön előbb, a ki előbb veszi észre a másikat. Természetesen ezt nem szabad általánosítani a hölgyekre is. Hiszen összedűlne a világ, ha egyszer-még ha a férfi hibáján kívül is — nő köszöntené a férfit. Isten mentsen ettől. Köszönni pedig ne resteljen senki, köszönést fogadni még kevésbbé, mert: »Köszönni tisztesség, fogadni kötelesség!« Szentgyörgyi. költő volt s érzelmeinek, gondolatainak ily módon is tudott volna kifejezést adni. Ezek után iparkodom megállapítani irodalmi egyéniségét, midőn kimondom : Torday Lajos azok közé az irók közé tartozott, akik nem a lélek kényszerítő erejének engedve fejtettek ki szellemi tevékenységet, hanem nemes dicsvággyal párosult ifjúi hevük tette őket Írókká. Mihelyt ez a dicsvágy megcsappant, mihelyt az ifjúi tűz lankadni kezdett, a nem természetes módon nyilvánuló — nevezzük igy : ösztön — azonnal megszakadt s a maga iránt ol}' nagy reményeket keltő férfiú csak alkalomadtán a város, vagy a megye gyűlésein tartott beszédeiben árulta el, hogy szelleme valamikor szélesebb körre volt hivatva világot vetni. Szegényes kritikai irodalmunknak mily kárára történt ez, a viszonyokkal ismerősök előtt nem kell bővebben fejtegetnem. S ha hozzávesszük, hogy ismereteinek bősége és ízlésének nemessége őt kizáróan erre a pályára utalták, sajnálnunk lehet, hogy nem volt lelkének követelése, egyéniségének kiegészítő része az irodalmi működés, a lelkében felgyülemlett eszmék szétszórására nem talált dicsvágya elég erőt, ott szunnyadtak azok, mig a mindennapi élet szürke egyhangúsága végleg el nem temette őket. Torday Lajos tehát — bár kíméletesen szabad ezt használnunk — ki irta magát, de ez írásai föltétlenül megérdemlik a velük való foglalkozást és a mélyebb boncolást s ha megírja valaki a magyar irodalom történetét, pár sort juttat majd Y.ác szülöttének is. I. Torday Lajos — ez volt Freysinger irói álneve az Athenaeum, Fővárosi Lapok hasábjain — legkiválóbb működést, mint műkritikus fejtett ki. Elénk szelleme kiválóan erre a térre utalta és némileg erős egyénisége itt talált maga számára legalkalmasabb tért az érvényesülésre. Azonban nem lett volna igazi iró, ha nem ir költeményeket. Ezek közül tudtommal kevés jelent meg, kéziratuk azonban megvan. Ezeket a kéziratokat ép úgy áttanulmányoztam, mint egy pár színdarabjának sárgás papírlapjait. Előre kijelentem, hogy Freysinger, mint költő alul marad a közepes tehetség színvonalán. A mily markáns vonásokkal rajzolja egyik-másik tanulmányában, kritikájában a költészet hanyatlásának okait, a mily nemes hévvel kel ki a magyar költészet posványba vivői ellen, oly kevéssé tud ettől maga megszabadulni. (Folytatása szerdai számunkban.) ismerésre méltó őszinteséggel megvallja, »ezek az aggodalmak a földadó kataszter kiigazítása körül merültek fel és abban csúcsosodtak ki, hog)r az uj osztályba sorozás is, az uj tiszta jövedelmi fokozatok felállítása is emelő értelemben fog keresztülvitetni s a földadó az adókulcs leszállítása dacára a kiigazítások után a mostani 75 millió koronánál jóval magasabb is lehet.« Hogy ez az eshetőség — isten ments! — be ne következzék, jónak látta a pénzügyi bizottság garanciát nyújtani a földbirtokos osztálynak arra, hogy az állam a földadóból nem kíván 74 millió koronánál többet bevenni. Ez, tudoniányos szóval élve annyit jelent, hogy kontingentálni kellett a földadó maximumát. Vasárnapi levél. A köszönésről. Kétségtelenül szép szokása az embereknek, hogy az ismerősök egymás mellett elmenvén üdvözlik, köszöntik egymást. Természetes azonban, hogy mivel a köszönés is az ember találmánya s azt most is gyarló embererek gyakorolják, nem lehet ment számtalan ferdeségektől, az emberi hiúságoktól származó hibás kinövésektől. Lássuk hát a köszönések ferdeségeit! Még az ilyen kiqsinségeket felületesen szemlélő olvasóm is észrevehette, hogy mily sok- és mondhatjuk finom — fokozatai vannak a köszönésnek. Ha egy szegényes gúnyába öltözött a/g/o/ival találkozunk, a köszöntésére valamelyik kezünk mutató ujját a rendes helyzetből valamivel magasabb helyzetbe emeljük s elhadarjuk: »adjon Isten!« Alig haladunk azonban néhány lépést s velünk szembe a gyengébb nemet képviselő valamelyik önagysága jön. Most már mi kapjuk le hihetetlen gyorsasággal fejtödőnket— oly mélyen, hogy majd a kövezetei étintjük — és kedves mosolygással mondjuk : »Kuztihand! Kezeit csókolom!« Igen sok embertársunkkal találkozunk, a kiknek mind csak »szalutálunk«. Elvétve azonban »vanszerencsénk oly férfiakkal is találkozhatni, a kiket rendkívül tisztelünk s a kik nálunk magasabb polcot fogH i r e k. Sikkasztás a takarékpénztárban. A takarékpénztár csendesen közeledett az éves közgyűléshez s a lelkeket csak az zavarta, ki jön be majd az igazgatóságba, ki lesz pénztáros, ha Meiszner János igazgatófőpénztáros nyugdíjba vonul. Mind e kérdések azonban rögtön megszűntek a nagyobb szenzáció kipattanásával; a takarékpénztárban sikkasztás történt! A sikkasztásról a városban kedden este értesültek s a szenzáció igazán futó tűzként terjedt a városban. A takarékpénztárban két nappal előbb, vasárnap este konstatálták a sikkasztást, de mindaddig, még a kár nagyságát nem tudták s a feljelentést nem tették meg, titkolták s arról csak a legbensőbbek tudtak. A kár elég jelentős, de valószínűleg megtérül, ennél azonban sokkal kellnmetlenebb a takarékpénztárra az, hogy kilenc esztendő alatt ez már a hatodik sikkasztás, mit belső ember követett el. Most azután az igazgatóság úgy határozott, hogy az ellenőrzést szigorúm fogja s ezért személyzetszaporitást rendelt el. liottenbiller Sándor, a sikkasztó, 1907. évben husvét után jött a váci takarékpénztárhoz Kolozsvárról. Jó hir előzte meg, mert azt mondották róla, hogy vagyonos fiú, ezenkívül ínég jó bizonyítványt is hozott-a kolozsvári takaréktól, hol gvakornokoskodott. Bár barátokat nem igen szerzett, volt volt viseletében valami, ami arra mutatott, hogy jó házból volt s tán vagyona is van. Az bizonyos, hogy kevés fiatal embernek volt annyi öltözéke, mint Rottenbillemek. Már a mint Váci a került, a vizsgálat ezt deríti ki, azon dolgozott, hogy a bele helyezett bizalmat kiaknázza s vele visszaéljen. Wmgler Károly máv. irodatisztnél lakott, a kit egyszer megkért, hogy 2500 koronát egy takarék könyvecskére vegyen ki egy jó barátja részére a takarékpénztárból. Wingler gyanútlanul eljárt s négy szem közt át is adta a 2500 koronát neki. Mikor elköltözött tőle, még egyszer fölkereste s újabb takarékkönyvet adott át neki, hogy azzal ezer koronát vegyen fel a váci takarékpénztárban. Ezt az ezer koronát is megkapta. Winglerrel aztán megszakadt az összeköttetése. Megismerkedett Ráth Sándor városi számtiszttel s az ő barátságát is arra használta fel, hogy kenyéradóját megkárosítsa. Múlt év december 18-án azzal átütött be hozzá, hogy a takarékpénztárban pénze van, de jobb, gyümölcsözőbb helyet talált, venné ki hát az összeget. Ráth Lantost, a városi fogyasztási pénztár alkalmazottját küldte fel a takarékba, a ki mintegy hétezer koronával tért vissza. Mikor múlt év végén a felügyelő-bizottság megkezdette szokásos munkáját, Nagy Sándor lelügyelő-bizottsági elnök a váltórevizió után kijelentette, hogy a betétállományt akarják átvizsgálni. Ekkor már szorulni kezdett körülötte a hurok s valószínűleg a végső kísérletet tette. December 31-én, a legforgalmasabb napon egy takarékkönyvre még eddig ismeretlen egyén által 7391 koronát vett ki, de a hamisított könyvben még .18 koronát benne hagyott s igy a könyv visszakerült hozzá. Donovitz Vilmos főkönyvelő ez alatt tisztviselőtársaival a felügyelő-bizottság által
