Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)

1909-05-05 / 34. szám

VÁCI HÍRLAP barackmag, cseresznye, megyszár, tölgyfa makk stb., stb Ezeket a felsorolt gyógyító növényeket száritotian kilónként 20—200 fillérjével veszi meg a droguista. Mint minden városban, nálunk is van elég szegény ember, a ki nyíltabb, vagy titko­sabb koldulásból él. S vannak jó szivű tár­sadalmi egyének, egyesületek, sőt hivatalos személyek is, kik a dolgos társadalmi ren­det még ezzel is megadóztatták, vagy meg­akarják adóztatni, hogy e tehetetleneket, sokszor dologkerülőket eltartsák. Nem jó rendszer ez tisztelt jótékonykodó egyesek, egyesületek és hivatalos személyek ! Mindig azt a lovat ütni, a melyik úgy is húz, nem okos, nem méltányos dolog. Meg aztán az igazi humanizmussal is ellenkezik az a jótékonykodni akarás, mely az emberi méltóságnak, önérzetnek nem felemelésére, de lenyomásával jár, a sebnek nem kivágá­sával, de eltakarásával látszik eltüntetni a bajt, — a mely nem a tisztességes dologra serkent, de a lusta dologtglanságot teszi sze­mérmetlenebbé. Szép-szép az az érzelmességen alapuló kö­­nyörület egyszer-kétszer, néhányszor, a mi­kor csakis a könyöriilet használ. De ebből érzelgősséggel rendszert csinálni nem méltó az emberi rendhez, mert fekélygyűjtő lesz. A jótékonykodó egyleteknek s aztán érde­mes, jó kapitányunknak ajánlom figyelmébe e dolgot. Ő tudja legjobban : mennyi baja van azokkal, kiknek hivatala és hivatása a koldulás, lm láthatja, hogy szegényügy ren­dezése a megterhelt munkásemberek kellő adakozása hiányában a tervezett irányban nem sikerült. Én is felajánlottam volt né­hány fillért, de örülök, hogy megbukott az eszméje. Próbálja meg ezt az ügyet más irányban a dolgoztatás, a foglalkoztatás elve alapján megoldani. Adjon, adasson a nehéz munkára alkalmatlan embereknek a gyógyító növé­nyek szedésével oly keresetforrást, melyet megbir cselekedni egy aggastyán s egy 6—7 éves gyermek is. Legyen ezeknek ta­nácsadója, segítője s munkájuknak értékesí­tője. Ekként nemes szép szerrel elpusztítja Vác környékéről a koldulás fogalmát né­hány ezer forinttal gazdagabbá teszi városát s magának nem csak több nyugodalmat, de országos hirt és nevet is szerez. Többet ér egyetlenegy cselekedet százegy akta elinté­zésénél is. — y. Hírek. Bottlik János temetése. Bottlik János országgyűlési képviselőnk temetése vasárnap délután ment végbe osz­tatlan, nagy részvét mellett a borsodmegyei Tibolddaróc községben levő családi kas­télyból. Bottlik utolsó napjairól a következő érte­sülésünk van: Halála előtt még tiz nappal is örömmel konstatálta aggódó családja, hogy képviselőnk testi, lelki javulása a legjobb utón van. Husvét hétfőjén azonban szélütés érte és ágyba került. Lgy látszott, hogy ezt a bajt is kiheveri, mert lassan bár, de szel­lemi képességét is visszanyerte. Hogy a ve­szély oly közel van, azt csak halála előtt né­hány órával tudta meg családja az orvosok­tól. Pénteken reggel kilenc órakor az alig 35 éves férfit megváltotta a halál szenvedé­seitől. Mikor hire ment halálának, látszott meg, hogy mily tisztelt és becsült ember volt Bottlik János. A kondoleáló sürgönyök özöne érkezett a mélyen sújtott özvegyhez s im­pozánsan nagy részvét nyilatkozott meg te­metésén is. Vác város tanácsa és pénzügyi bizottsága szombaton tartott együttes gyűlésében úgy határozott,_ hogy részvétét a város ország­­gyűlési képviselője iránt nem csak koszorú­val, de küldöttséggel is kifejezi. A temetésre vasárnap reggel utaztak el dr. Franyó István h. polgármester, dr. Göndör Sándor főjegyző» Bárdos Ernő tanácsos és dr. Morlin Zsiga o tiszti ügyész. Mezőkeresztes-Mezőnyárádon szállott ki a város küldöttsége s ugyanaz a vonat tömér­dek koszorúi, — ezek között Vác városét és a váci függetlenségi és 48 as párt hatalmas babérkoszorúját — hozott. A vasúttól fél óra távolságnyira fekvő, festői szép Tibolddarócra kocsikon tették meg az utat. A gyászba borított kastély íagy termében érckoporsóban pihent az elhunyd hült teteme. Körülte tömérdek koszorú, melyek a nagy méretű terem majd minden részét elfog­lalták. A temetés napján dél felé kocsi kocsit ért Tibolddarócon. Az egész Borsodvármegye ott volt a temetésen. Tarnay alispán vezette a vármegye középponti küldöttségét, a szom­szédos járások képviselői és intelligenciája mind ott gyűlt össze a gyászháznál. Ott vol­tak nagy számban a környék nagybirtokosai, az országgyűlési képviselők is, kik aBottlik­­családdal baráti jó viszonyt tartottak fenn. Megható volt, hogy az egész környék apraja, nagyja kivonult a temetésre s ott, a már ud­varra helyezett ravatal körül fenhangon di­csérték egymásnak, hogy mily derék és jó ember volt Bottlik János. Négy órakor érkeztek meg a temetést végző református lelkészek a mezőkeresztesi dalárdával. A ravatal körül foglaltak helyet a mély gyászba öltözött özvegy, az elhunyt édes anyja, Bottlik József főszolgabíró, Bott­lik István orsz. képviselő, testvérei, Horváth huszárezredes, Jánossy ügyvéd, sógorai, a rokonság és a küldöttségek. Ekkor tették le a küldöttségek gyászuk jeléül koszorújukat Először Kállay Tamás orsz. képviselő állott a ravatal elé s meleg búcsúzó szavakkal a képviselőház hatalmas koszorúját helyezte le. Majd Vác város kö­zönsége nevében dr. Franyó István h. polgár­­mester, azután dr. Göndör Sándor a váci függetlenségi párt koszorúját tette le a ko­porsó lábaihoz. A mezőkeresztesi dalárda szivekig ható gyászéneke nyitotta meg a temetési szertar­tást, mely után a tibolddaróci ősz rét. lelkész mondott imát, Tóth Béla mezőnyárádi ref. lelkész hosszú és szép beszédben méltatta az az elhunyt érdemeit, közéleti munkásságát. Még a dalárda énekelt s azután hat lovas gyászkocsira tették a koporsót. Elől vitték a rengeteg koszorút, a gyász kocsira az özvegy, Vác város és a váci függetlenségi párt ko­szorúja jutott, a melyek teljesen beborítot­ták virágjaikkal, hatalmas szalagjaikkal a koporsót. A hegytetőn van a család ideiglenes sír­boltja, ide indult a több ezer főnyi gyászoló tömeg. Majd egy órába tartott az út s ott fenn a sírnál ismét Tóth Béla lelkész mon­dott imát. Meghatóan hangzott oda fel a ha­rangok zúgása, melyből kivált a tiboldbaróci római katolikus templom harangjainak szava. Mondják, ezen a vidéken, szokás, hogy a ki a tisziszteletet megérdemli, annak te­metésére meghúzzák minden templom ha­rangját, bármily vallású is volt légyen az elhunyt. Mig a sir domborult, addig a dalárda egymás után adta elő a szebbnél szebb egyházi dalokat s a gyászoló közönség is az utolsó kapavágásig ott maradt. A küldöttségek és gyászolók este tértek vissza a faluba, nem sokára oedig vasúton, kocsin távoztak Tiboldarócról, a hol most már a fiatalon elhunyt apátifalvi Bottlik Já­nos alussza örök álmát. rés német bölcsész, azt mondotta, bogy a nőtlen férfi csak fél ember. Természetesen az én szavaimra nem okvetlen szükséges minden férfiúnak megházasodni, intézzék ezt el a mamák. De ha már valaki nyakába ölti a házasság szent igáját, annak egy ne­­jűségben kell élni, mivel ez a természet rendje; csak igy sikerülhet a gyermekek felnevelése s csak igy lehet fenntartani a házi békét. Sok jámbor nem bir egy asz­­szonnyal sem, hogy birna hát hússzal, vagy harminccal mondja egy tapasztalt házas ember. De elég is lesz már az énekből, mert még számkivetésre ítél az ellenfél, a kit remélem mindnyájan ismerünk. Bár igaz az is, hogy ha egy nőt olyan férfiú mellett látunk, kinek bajusza és szakálla összenőtt, »mint a ka­pucinus majomnak«, valóban csodálkozha­tunk, hogy ennyire különböző egyének egy fajhoz tartoznak. Egy régi természetvizsgáló az által különbözteti meg a majmot az em­bertől, hogy szőrös arcú és lábikrában csontu. De ma hány ember van ilyen ! Az elsőséget a két nem — a nő és férfi — egybevetésénél csupa udvarissságból is a nőknek juttatjuk, hisz úgy is ők hordják ma mindenütt a kalapot, ha nem is az alapot. Nézzük először a testet. A nő feje kisebb, homloka keskenyebb, simább, mint a férfié. Arczuk szőrtelen, szemük, amelyeket a bű­vész gyorsaságával forgatnak, nyitnak és zárnak be, igen élénk, legszebb természeti ékességük, a legveszélyesebb csábítók a fér­fiakra nézve, képviselői a valódi, vagy el­palástolt érzéseknek, esetleg őszinte kifeje­zése, vagy álarca gondolataiknak. Szemhé­juk hosszú, ékes szőrökkel van fedve, a szemöldökük tömöttebb és domborúbb, mint a férfiaké, a melyeket azután, hogy szépsé­güket annál inkább emeljék, keleti módra szénnel, korommal be is leketitenek. Az or­ruk rendesen kicsiny, majd egyenes, majd benyomott. Az orr nagyságából, alakjából vastagságából és hegyességéből akarták egy­kor azt meghatározni, hogy az asszony csendes-e, vagy hamis, kívánságaiban mér­sékelt, avagy túlzó-e ? A szájuk is kisebb, mint a férfiaké, erősen nevetni nem aján­latos nekik, mert akkor ráncok támadnak mindkét felől, ettől pedig minden nő irtózik. Az ajak csinos, igen gyakran elárulja tulaj­donosa belső érzéseit, a felső ajkon a bar­náknál úgy, vagy a 2ü-ik évtől fogva pely­­hek mutatkoznak, a mi nem válik szépsé­gük előnyére, azért néhol maró kenőccsel ragasztják le ezeket, másutt fogacskákkal té­pik ki őket. (Befejezése a vasárnapi számunkban.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom