Váci Hirlap, 1908 (22. évfolyam, 1-98. szám)

1908-03-18 / 23. szám

2 V a C I HÍRLAP csatlakoztak zászlójuk alatt. Ők is egy re­mek, nemzeti színű szalaggal elláiott babér- koszorút vittek. Nőttön nőtt a honvédszoborhoz vonuló tömeg, sőt már ekkor sok százan a szobor körül várták az ünneplőket. A mint megér- kezének s elhelyezkedtek a hétkápolna felé eső oldalon, lehettek több mint négy ezren. A dalegyesület éneke nyitotta meg az ün­nepet, melyet kalaplevéve hallgatott meg a nagy közönség. Azután M dolcsy Sándor állott az emelvényre és messzehangzó szóval mon­dotta a következő beszédet: Szabad lett hát ismét a magyar ! Szabad hazának szabad gyermeke! A miért őseink küzdöttek, a szabadság, egyenlőség és testvériség nem álom többé, Hanem valóság lett. A miért ők küzdöttek, életüket feláldoz­ták, vérüket ontották, hogy szabaddá, nagygyá tegyék a magyar nemzetet, az most már, ha nem is oly mérvekben, mint a hogy azt ők remélték és óhajtották, bekövetkezett. De hajh, mennyi küzdelembe került ez, mily sok magyar vér áztatta a magyar haza földjét, a mig idáig eljuthattunk. A mai nap az emlékezés napja, tekintsünk hát vissza a múltba és elevenítsük fel lei- keinkben e nagy idők emlékeit. 60 évvel ezelőtt, 1848-ban a nemzet elér­kezettnek látta az időt arra, hogy ol}r sok szenvedés, oly sok elnyomatás után végre megkövetelje a maga számára mindazokat a jogokat, a melyek minden szabad, független nemzetet megilletnek. A március 15-én Pesten megtartott gyűlés­ben 12 pontba foglalták össze az alkotmány biztosítékait s egyhangú lelkesedéssel fogad­ták el a pontokat és követelték az ezekhez felsorolt kivánalmaknak megfelelő törvények alkotását, a mi ennek folyamaként nem egé­szen egy hónap alatt meg is történt. És azt gondolta akkor a nemzet, hogy most már követelései teljesedésbe mentek és elérkezett a várva várt szabadság. De a remény puszta remény maradt, mert ha elérkezett volna .a szabadság napja, nem lett volna szükség a szabadságharcra és nem kellett volna a magyarnak fegyverrel kezében kiállani a harc mezejére, megvívni azt az oly igen dicső magasztos harcot, a melynek ak­kor, fájdalom, nem a szabadság kivívása, de gyászos elnyomatás lett a következménye. Pécsben megirigyelték a mi szabadságun­kat és azt semmivé tenni, vagy legalább is megnyirbálni igyekeztek, azonban a nemzet megsnkalva a szenvedett sérelmeket és meg­aláztatásokat, egyértelműleg szállott ki síkra jogaiért és apraja, nagyja sorakozott a zászló alá. a melyre ez volt felírva: szabadság, egyenlőség, testvériség és keresztül hang­zott az országon a hivó szózat: »Kossuth Lajos azt üzente*. Es ment, a ki csak mehetett. Öregek, kik az élet terhétől meggörnyedve, alig bírták vonszolni fáradt tagjaikat és gyer­mekek, kik még tegnap az iskola padjain hallgatták a tanító oktatásait, ott hagyva nyu­galmas otthonaikat és az édes anya ölelését, egy azon eszméről vezéreltetve, lelkesedéssel telve és nemes bátorsággal siettek a haza védelmére, készek voltak érte az élétüket is feláldozni. Es hogy a lelkesedés csodákat művelt, mu­tatja az a sok diadalmas csata, a melyet si­kerrel vívtak meg a túlnyomó ellenséggel szemben. És ha csak a saját ellenségeinkkel kellett volna megvívni a szabadságharcot, az min­den bizonnyal sikeres és diadalmas is lett volna, dacára az ellenség túlnyomó számá­nak, de mivel elleneink látták a maguk gyá­vaságát és tehetetlenségét, idegen segítséget, az oroszokat hívták ellenünk,'a kiknek segé­lyével aztán sikerült igy leverni bennünket és Világosnál vége lett az oly szépen indult és szép eredménnyel kecsegtető szabadság- harcnak, vége lett a szabadságnak. Következett a gyászos elnyomatás kora, a mikor minden magyar g}^anus volt, a ki élt. Nagyon sokan bujdosni voltak kénytele­nek álruhában, álnév alatt, mert szabadság helyett siralomház és bitófa várt azokra, a kik elég bátrak voltak arra,, hogy a nemzet szabadságáért küzdjenek. Ellenségeink a mily gyávák voltak a küz­delemben, éppen olyan gyávák voltak a harc leverése után, féktelen dühökben egyre-másra fogdostatták el véreinket s börtönre vetették őket, sőt a hol csak lehetett, a hóhért küld­ték a bosszú végrehajtására. És elkövetkezett az aradi Golgotha, a tizen­három aradi vértanú kivégzése, a mely mély gyászba borított minden honfi lelket. Elnyomatás és rabság lett hát a szabad­ságharc vége. Nem volt már szabad a sajtó, mert a k szabadon merte volna megírni azt, a mit gondolt, azt a sok keserűséget, a mely szi­vében felgyülemlett, meghurcoltatás és fog­ság várt reá, nem merték a költők hirdetni, terjeszteni a szabadság eszméjét, sőt még sírva sem vigadhatott a magyar, mert az olyan dalt, a melyben a honfi bánat nyilat­kozott meg, dalolni sem volt szabad. Bizony nem volt boldog akkor a magyar. De hát azért az' elnyomatás dacára sem lehetett elnyomni a szabadság utáni vágyat és titokban küzdöttek véreink, hogy a mit nem lehetett kivívni fegyverrel, kivívjuk csendes ellentállással, idők múlásával. Tizennyolc évnek kellett elmúlnia, tizen­nyolc szomorú, gyászos esztendőnek, a mig visszakaptuk elkobzott szabadságunkat, visz- szaadták 1848-ban kivívott alkotmányunkat és fátyolt boríthattunk a múltakra. Gyászfátyol az. a melyet ezekre az ese­ményekre borítottunk és bizony nagyon sok­szor feliekben az magától és akkor, a mikor különös hévvel tör ki belőlünk az emléke­zés, március idusán, látjuk, hogy vérrel áz­tatott az a fátyol és akkor felujulnak a múl­tak fájdalmai, felszaggatódnak a már heggedő sebek. De bár fáj az emlékezés a rég letűnt, di­csőséges és mégis oly gyászos emlékű időkre, mégis oly jól esik az, mert megtanít ben­nünket arra, hogy válságos időben mily nagy tetteket képes végbevinni az elszánt, haza­szeretettől lángoló akarat, a hazáért és sza­badságért, megtanít arra, hogy milyennek kell lenni az igaz hazafinak. Most már békés munkálkodás váltotta fel a harci zajt, megvan a nemzet alkotmánya, bármiként igyekezzenek is azon egyes külső és belső ellenségeink rést ütni és reméljük, hogy meddő marad az ilyen kísérlet, hű fiai vannak a nemzetnek, a kik visszaverik az orvtámadásokat. A megkezdett úton haladnunk kell tovább, fáradoznunk a haza boldogságáért és a nem­zet jólétéért és nem szabad eltántorodnunk. Legyünk igaz, jó hazafiak, szeressük hazán­kat, melyen kívül nincsen számunkra hely és abban tűnjék ki a nemes versengés, hogy kiki legjobb tudása és meggyőződése szerint viselje szivén e sokat és méltatlanul szenve- vedett magyar haza sorsát. És ti honvédek, kik az itt vívott csatában elhullottatok s ti mindannyian, kik a haza hivó szavára 1848-ban fegyvert fogtatok, küzdöttetek és dicső halált haltatok, kiomló piros véretek megáztatta és megtermékenyí­tette szeretett hazánk talajái. Nyugodtan, csendesen pihenhettek, aludhatjatok örök ál­maitokat, mert azon biztos és boldogító tu­datban haltatok meg, hogy a hazáért ontot­tátok véreteket és dicső poraitokból a sza­badság fája nőtt ki, a szabadságé, a melyért ti elestetek és a melyről most álmodtok di­cső álmokat. Az ő példájuk lebegjen szemeink előtt szüntelen, tanítson bennünket a hazaszere­tetre és ihlesse meg a mi lelkeinket, hogy hozzájuk hasonlók lehessünk. Oh, mert ki tudja, a jövendőt előre látni nem lehet, jöhet még egy 1848, elkövetkez- hetik még.az idő, a mikor ismét visszhang­zani fog a szabadság hivó szózata: Talpra magyar, hí a haza! És akkor megdicsőült félistenek, a ti pél­dátok és a ti szellemetek vezéreljen bennün­ket utainkon, hogy életünkkel és halálunkkal hozzátok hasonlóak lehessünk és a szent haza szabadságát, a mely a mi szabadságunk is, elrabolni ne engedjük soha. Segíts és áldj meg bennünket, oh magyarok Istene és őseinktől örökölt szép hazánkat szabadság­ban és függetlenségben tartsd meg mindörökre. A szép beszédet lelkes éljenzésekkel fo­gadták, majd ismét a dalárda énekelt Wol- kóber János vezetése alatt. Záborszky Árpád nagy hatással Ábrányi Emil egy gyönyörű költeményét szavalta s az ünnepélyt a him­nusz áhitatos dallama fejeztembe. A siketnémák kegyelete. A siketnémaintézet növendékei is kivonul­tak a szoborhoz. Az ő ünnepségüket Pohánka Margit, egy kis siketnéma leány irta meg egyszerűen, meghatóan lapunknak. Kedves sorai igy szólnak : Március 15-én a siketnémák is lerótták hálájuk és kegyeletük adóját a csatában ele­sett honvédek iránt. Az intézeten nemzeti zászló hirdette a nap jelentőségét, a kis házi kápolnában pedig buzgó imákat küldtek a Mindenhatóhoz a haza üdvéért. Istentisztelet után az összes növendékek tanáruk vezetésével kivonultak nemzeti zászló alaLt a honvédszoborhoz. Kokárda virított szivük felett,' lelkesedés tükrözött vissza szemeikben és a hazaszere­tet szent lángja égett a szivekben, midőn a szoborhoz érve Váyener Juliska VII. o. t. el­szavalta a himnuszt, mely után lííimkovics Emil Vili. o. t. ünnepi beszéd kíséretében ráhelyezte a szoborra a siketnémák «G házár András Önképzőköre» nevében a nemzeti szallagos babérkoszorút Ezt követte Petőfi Nemzeti dala, melyet Belies Andor VII o. t, adott elő szép sikerrel, kinek még Banda Marcitól is jutott ki egy lelkes «éljen* kiál­tás, utána Pohánka Margit Vili. o. t. szavalta el Kiss Arnoldnak «Március idusán» című gyönyörű költeményét. Az ünnepély a Szózattal ért véget: előadta Horváth Kálmán VI. o. t. Ök, a siketnémák nem hallották, de meg­érezték, hogy mi rejlik e bűvös szavakban; «Itt élned, halnod kell.» Megértették s örökre a szivükbe fogadták*

Next

/
Oldalképek
Tartalom