Váci Hirlap, 1908 (22. évfolyam, 1-98. szám)
1908-11-15 / 88. szám
Huszonkettedik évfolyam. 88. szám. Vác, 1908^ november 15. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, Felelős szerkesztő és laptulajdonos: negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. 9 Egyes szám ára 12 fillér. Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára Q centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. A váci szőlősgazdák egyesületéről. Vác, nov. 14. Tisztelt Szerkesztő úr, a váci szőlőtulajdonosok ma jönnek össze másodszor, hogy megalakítsák a váci egyesületüket, melytől többek közt jobb termésárakat is várnak. Engedtessék meg nekem, hogy én is hozzá szóljak ehhez a jó ügyhöz. Hogy mily címen? Kérem, én nem vagyok sem termelő, sem kocsmáros, a becsületes fogyasztók légiójának vagyok tagja s mint ilyen ugyancsak elfogulatlan vagyok. Én csak pártatlanul szólhatok, a mi kötelességem is, mert mi fogyasztók könnyen abba a présbe kerülhetünk, melynek alja a kocsmáros, teteje a fogyasztó s a prés mozgatója az alakítandó egyesület és — belőlünk préselik ki a nagyobb borárakat. Most úgy állunk, hogy a szőlősgazda szidja a kocsmárost, a kocsmáros elégedetlen a szőlő- tulajdonossal. Vessünk egy kis számadást. Az mondatik, nem tudom, teljes statisztikai hűséggel-e, hogy ez idén húszezer hektoliter bor termett a váci határban. Vác város hatvan és egynéhány italmérési engedéllyel biró kocsmá- rosa közül vájjon hány van, a melyik 3—4C0 hektoliter bort vehet? Ha nagyon sokra becsüljük, akkor 12—14-en vannak, vagyis a legnagyobb mennyiség, a mit megvásárolhatnak nem több 4500—5000 hektoliternél s ha még hozzávesszük, hogy az alföldi olcsó borokból a keveréshez hoznak egy jókora mennyiséget, úgy 7—8000 hektoliterre tehetjük a jó módú váci kocsmárosok borszükségletét. A többi alig jön számításba, 2—3 ezer hektoliter lehet, a mit kimérnek egy év alatt, azt is javarészt borkereskedőtől és aligha a termelőtől. A jómódú kocsmárosok nagyoobik fele még hozzá szőlő- tulajdonos is, igy hát még a fent említett mennyiséget sem vásárolják, ha terem a szőlőjük. A korcsmárosokat hát ne szidják a szőlősgazdák. Ők legalább feliben megvásárolják a szükségletüket Vácon, ha több nem kell nekik, nem is vesznek. Más helyen van hát a hiba és ezt könnyen konstatálhatjuk még abban az években is, mikor uem ilyen horribilis nagy a termése a váci szőlőhegyeknek. Az egész baj az, hogy Vác környéke túlsók bort termel s Vác nem elég nagy piaca ennek. A váci szőlősgazdák egyesületének tehát egy igen nagy célja van, a melynek elérésében azt hiszem, minden szőlősgazda egyetért: piacot teremteni a váci bornak. Ezt mindeddig nem kísérelték meg, ha jött idegenből vevő, azt természetesnek találták, ha nem, az sem tűnt fel mindenkinek. A külföld már e tekintetben messze van. A kinek a neve valamelyik névsorban előfordul, az már bizonyára kapott külföldi termelőktől ajánlatot borvételre. A külföldieknek nem elég már saját országuk, elfáradnak ők a leghíresebb bortermő magyar vidékekre is—eladni! Nekünk itt van Magyarországnak ama nagy része, a hol nem terem bor. Hagyjuk ezt a területet azoknak, kik élelmesebbek ? A váci bort azon a vidéken ismerik már, csak állandósítani kell az összeköttetést s meg van a piaca a mi jó borunknak. A váci szőlősgazdák egyesületének tehát nem abban fog állani a feladata, hogy szidja a váci kocsmárost, mert nem vesz annyi bort, a mennyi megtermett' a határban, hanem uj piacot szerez a termelőnek. Jó bornak is kell cégér, becsületes, az igazat ígérő reklám elkel a mi vidékünknek is. A siker nem maradhat el, mert hiszen olyan külföldi példáról van szó, a mely igen szépen bevált. Akkor talán megelégedett lesz a váci termelő, a váci kocsmáros is. És mi, fogyasztók ? Nekünk akarva, nem akarva megelégedettnek kell lennünk. Mert hiszen arról még az optimisták is lemondottak már, hogy valaha olcsóbb legyen az a kis bor, a mit elfogyasztunk. Vasárnapi levél. Az idő pénz. E közmondást valamennyien ismerjük. Ki ne jönne azonnal arra a gondolatra, hogy e mondást csakis az élet gyakorlati oldalát teljesen figyelmére méltató angol használhatta először. Az idő értékelését a legtöbb nép közmondásaiban megtalálhatjuk. Így: »Kommt Zeit, kommt Kat« — »Qui tempus habet, vitám habet« stb. Azonban az időt még közmondásában is pénzzé tenni, azt már csak a leleményes angol tudta. Meg is látszik a reális gondolkodás következménye az egész népfaj vagyonos voltában. A világ többi nemzetei is csakhamar ellesték a nemzeti vagyonosodás titkát s igyekeztek pénzzé tenni az időt. Ha figyelemmel kisérjük a külföldi újságok apróhirdetéseit, lépten-nyomon találunk oly közleményeket, melyek a rendes napi foglalatossággal lenem A mi koponyánk. Irta: Jászai Mari. Azért kisebb-e azzal az» egy harmaddal« a a mi aszonyi agyvelőnk, mert a férfiak a leremtetésünk óta nem engedték azt használni, nehogy mi járjunk túl az ő eszükön, vagy ezt is csak ránk fogják, mert hiszen ők mérecsgélték és mondhattak annyi unciát, amennyit a saját érdekükben jónak láttak konstatálni — ámbár nem hiszem, hogy Len- hossek bácsi akkora ellenségünk lett volna, neki nem volt rá oka, ismertem az élete párját — vagy csakugyan a természet tartotta vissza azt a hiányzó harmadol, bölcsességből, olyan hivatásra szánva bennünket, a melynek nem vetnénk alá magunkat ha, mint felénk mondjuk, — ki volna mind a négy fertályunk ? A koponyánk belsejét még nem láttam, de ha a külsejét nézem és az után Ítélek, akkor jaj nekünk! Ha akkora a külömbség a fejeink belseje, mint a külseje között: akkor megijedünk és féltjük az egész jövő generációk szellemi nívóját, mióta tudjuk, hogy azok lélekbeli tehetségeiket az anyától is öröklik. Mert miben külömbözünk igy lenézett, lesajnált, vad nővéreinktől, a kik semmivel sem raknak több tücsköt-bogarata fejünkre, mint mi. Igaz, hogy ők nem is követelnek szavazati jogot, mint mi. Nehogy azonban valaki rám olvassa, hogy én vizet prédikálok és — cifra kalapban járok! Szó sincs róla. Én a magam kalapjait is mindig úgy szégyenlem, mint a többi asszonyságét, de egyszerű kalapot Budapesten nem kapok. Ha pedig férfias kalapot teszek föl, mint az északiak, finn, dán, norvég asszonyok, akkor mindenki megfordul utánam és nevet; ez pedig nekem annyira kényelmetlen, hogy inkább viselem a budapesti divatot, amelynek a fejemhez semmi köze. Nem véd nyáron a nap és télen a fagy ellen Divat! Viseljük, mert divat. Mert párisi. Ha a budapesti hölgyek tudnák, hogy Pá- risban az igazi előkelő nő gyalogjáráshoz sohasem tesz föl »fantasie«- kalapot, tollas, madaras, virágos isten-csudákat, hanem jár egyszerű, fejéhez simuló kis kerek, vagy kes- kenykarimáju kalapban, a mit a divat évtizeden át alig befolyásol és a mit Budadestre sohasem hoz a marchande-de-modes, mert az nem «mutat«; ha ezt tudnák, hiszem, hogy ők is így tennének. A párisi művelt nő csak délután és csak kocsiban hord structollas kalapot. Utcán, gyalog soha. Mihozzánk, a Balkánra, hozzák a félvilági hölgyek kalapjait, mint a színházaink a nekik való színdarabokat. A választó jogunkkal várjunk addig, mig mi is a kalapunk mellé tűzhetjük a kortes- tollat és azt nem takarja el ott a structoll. »A ruha teszi az embert.« Nézzük hát meg először a külsőnket: az öltözködésünket. Szégyenletesen oktalan az európai nő ruhája — épen a kevély európaié! — kínai, a japán, a török mellett! A célszerűnek meg épen az ellentéte. A szépnek a torzképe. Vas- tagitja a vastagot, soványitja a soványát. A japáni, kínai khiton, a régi görögökhez hasonlóan, kiegyenlíti hosszú vonalával a kövér test formátlanságát, kitölti a csontos test hiányait. Legfőbb érdemét pedig alig merem szóvá tenni, mert az egy egész kötetet involvál: nincs alávetve divatnak ! Mégis mindenik asszonyon más. Egyéni. Eredeti! Viselhetünk mi oly becses, valódi nehéz és művészileg hímzett ruhákat, mint ők, a kik azokat anyáik, nagyanyáik, dédanyáiktól kincsek gyanánt öröklik? Mi szánalmas életünket egy harmadát a szabóinkkal való küzködésben töltjük, hogy féhg-meddig sikerült, vagy nem sikerült rongyaikat tőlük, szörnyű pénzért kicsikarjuk, Először a szabóinktól a ruháinkat, azután férjeinktől az árát! És sokszor milyen áron ! És ez a lelki, testi gyötrelem minden évadban ismétlődik! Elégtelen fizikumunk összes energiáját utálatos »divatos« rongyaink be-
