Váci Hirlap, 1908 (22. évfolyam, 1-98. szám)
1908-04-19 / 32. szám
2 VÁCI HÍRLAP ép úgy élvezhet a jégkunyhóban nyomorgó eszkimó, mint a Szahara tüzé- ben izzadó arab; a fekete bőrű ép úgy, mint a fehér bőrű; egyformán lelkesül érté magyar és nem magyar, mert minden embernek szive az a szív, a melybe a teremtéskor ezzel a dallal lehelt az Isten életet. Ez az a mit nem ismer növény, madár, nem semmiféle teremtmény, csak az ember, az az a kiváltság, a mely az embert tényleg a teremtés urává, annak koronájává teszi. Ez adja meg az embernek azt a tehetséget, hogy öntudatosan ismerheti fel célját és a cél elérésére szükséges eszközöket. Elsuhant már felettünk a szabadság szele, fel is támadtunk, de a sírtól el- hengeritett követ újra visszagörditették ránk s azóta letargikus álmot alu- szunk. Pedig a költő, a ki fájó reszig- nációval merengett el Magyarország dicsőséges és hős múltján, abban az időben, mikor Magyarország neve, mint elhaló fájdalmas sóhaj rezgeti végig az egész világon, úgy imádkozott a magyarok Istenéhez, hogy „hozz reá vig esztendőt, hisz megbünhődte már ez a nép a múltat s jövendőt“. Megbün- hődtünk, mégis szenvedünk és küzkö- dünk, ki tudja még meddig — de azért nem roppanunk össze a megmérhetetlen nyomor és szenvedés súlya alatt. Azért kell küzdenünk, munkálkodnunk, mert a mi küzdelmünk verejtékéből fog felvirágzani egy újabb, boldogabb Magyarország s késő utódaink áldó kegyelettel borulhatnak le, „hol sírjaink utcákat, odaértem a zöldséges kertjük mögé. Szomszédjuk, az öreg Szitáné, a ki valamikor nagyon óhajtotta, hogy elvegyem a lányát, épp a házát meszelte. A mint meglátott Dináék kerítésénél ácsorogni, hozzám jött és gúnyosan lehellte felém : — Ugyancsak hűségesen várt rád a mátkád. Férjhez ment az örményhez . . . Mintha elsötétült volna a világ, valami a szivembe markolt, neki dőltem a kerítésnek. Meglátom Dinát sirdogálva, a mint a kövér káposztafejeket öntözgeti. Talán a titkon rájuk hullatott könnyektől lettek azok olyan teljesek. Elfogott a szánalom. Átugrottam a kerítést, vigasztalva simogattam. — Miért tetted ezt ? — Nagyon rábeszéltek. Gondoltam, legalább békességem lesz. De az uram is ver . . . Mi most már nem találkozhatunk egymással. Tiltja a törvény . . . Késő este hazajövök a kávéházból, világosság szűrődik át az ablakomon. Belépek, mintha csoda változtatta volna át a hajlékomat. A küszöbön fehér macska dorombolt. A konyha párolgó levesillattal van teli és a vigan pattogó tűznél Dinát találom. Átölelt. — Nem megyek vissza az uramhoz. Szeretlek, nálad maradok . . . Derűs, sugaras volt az együttlétünk egy darabig. De hát nyáron se mindig napos az idő. Kis felhőből lesz a nagy felhő, aztán megered a zápor, a mely kimossa az út kavicsát és letördeli a gyenge hajtásokat. A ki a bolyondomborulnak“, mert rájuk hagytuk a legszentebb, a legdrágább örökséget, a rabbilincseiből kiszabadított Magyarországot. Hogy azonban ezt elérhessük, a szántóvető ragaszkodásával kell dolgoznunk barázdánkban, a mely atyáinkat táplálta, ezekben a barázdákban keresve, belőlük várva a jövőnek éltető kenyerét. De ezt akarni kell, még pedig igazán és erősen, mert az erős akarat még a hegyeket is kimozdíthatja helyéből. A népek szabadságát, az országok önállóságát a nemzetek kultúráját nem adják ingyen, Magas sziklák, tetején szé- ditően mély szakadékok felett áll annak temploma, verejték és könnyek tengerétől körülvéve, a melybe erős, kitartó és szenvedni tudó népek juthatnak, el csupán. Azért édes hazánk jövőjébe vetett hittel kell munkálkodnunk, azzal az élő hittel, a mely megerősít és felemel, a mely a törpéket óriásokká, a maroknyi népet hóditó falanksszá teszi, a mely a lankadó kart újra megacélozza és a meztelen kebelnek a vért biztonságát adja meg. így cselekedve, sohasem fogják becsukni a szabad röptű szent turulmadarat fekete-sárgarácsos vaskalitkába, a pusztán nem fog' hervadozni az árvalányhaj, a kertekben a tulipán — hanem elbágyadt lelkünk szétbontott szárnyakkal fog felemelkedni a napsugaras légbe és a tárogató ujjongó zokogása, a pusztai szél szabad zúgása töltik be mámoros lelkünket, de nem a magyar végtelen nyomorúságáról regélve, hanem fennen hirdetve gásra szokott, nem kell annak a rendes élet. Cigányvér csak cigányvér.Jól esik neki is,ha gondozzák, dédelgetik, de nem szeret soká kötve lenni. Megúntam a nagy boldogságot. Kocsmát kocsma után jártam, éjfél után se mentem haza. Erdőn, mezőn kóboroltam a fehér holdvilágnál, sugár jegenyefák alatt aludtam át a nyári éjeket. Egyszer hajladozó fészket látok a zöld ágak között, két kis gunyasztó madárral. Melegség járta át a szivemet, másnap hazamentem. A falak szürkén meredtek rám, a macska egy csomó elégett fa hamuján gubbasztott. Az asszonyom semmit sem szólt, csak elfordította a fejét. Megfogom a kezét, kiszabadítja az enyémből. Felforrt a vérem. Az asszony olyan legyen, mint a kezes bárány. Úgy megvertem, a vonóm eltörött a hátán. Elhagyott. Egyszer a ház előtti fapadon búslakodom, odajön a Szitáné. — No mit keseregsz? Hisz nem bántottad őt. Az a kis verés! Máskor nem szenvedhettem, most jól esett a beszédje. — Gyere be hozzánk, ne maradj egyedül a bánattal. Leültetett, lámpát gyújtott, fehér abroszt terített az asztalra. A lánya is bejött, pirulva sütötte le szemeit . . . A borocska engem is fölmelegitett. A vacsora jól esett. Evés után elékerült a hegedű. A megboldogult Szitáé volt, az is valami nagy úrtól kapta, lehetett ezer pengő az ára. Játszottam hogy megvan a szabad, a független és végre boldog Magyarország. Horváth Károly dr. Cikkek a váci vízvezetékről. IV. Vác erdővel borított hegyekkel van övezve. Ezek azonban leginkább mészből és homokkőből állanak. A mészkő hegyek rendesen forrásokban szegények s vizük kemény. A sárga homokkővel érintkező viz meg bő vastartalmú. Azt természetesen, hogy alkalmas forrás található-e, Íróasztalom mellett eldönteni nem tudom. Ha volna ilyen, annak fölhasználását minden esetre első helyen ajánlhanám. Alkalmas forrás hiányában a vizet nem lakott és nem kultivált területen ásott kutakban keressük. Bő vizű kutat leginkább folyók és patakok mentén találunk, mivel ezek medrüket környékük lemélyebb pontjain vágják s a földrétegek rendesen az irányban dőlnek. Városunk környékén, mint az eddigi vizsgálatok is mutatják, de egyéb körülményekből is már való, alkalmas talajvizet nem igen találunk. Ugyanis a Duna partján úgy a város alatt, mint fölötte lépíen-nyomon kis forrásokat látunk, a melyek medrecskéje barnás üledékkel van bevonódva, jeléül annak, hogy a viz fölös vasat tartalmaz. Egyike a ma mindinkább térthóditó vizgyüj- tési módnak természetesen szűrt folyóvíz használata. Sokan még ma is félnek ettől, de mint a budapesti vizvetéknél látjuk, ily módon kellő körültekintéssel kitűnő ivóvizet kaphatunk. A természetesen szűrt folyóvíz gyűjtésének kétféle módja van, az egyik hogy a folyam medrének mintegy 2—3 méternyi mélységébe lukacsos csöveket (drainage) fektetnek, melyek a szivattyúkkal vannak összekötve, a másik, hogy a talajviszonyok szerint a part mentén vagy szigeteken, nagyobb zátonyokon kutat ásnak és ezekbe gyűjtik a legalább 4—5 méternyi talajrétegeken átszürődött folyóvizet. rajta, szinte megszólalt az ember kezében. — Mi az ára? kérdem az asszonyt. — Ára nincs. A lányom jussa. A ki elveszi őt, az kapja meg a lakodalom napján. Másnap Dina eljött, kért vegyem vissza. Most bennem kerekedett telül a dac. Nem hallgattam a szivem sugallatára . . . Odaszoktam Szitáékhoz, de még jobban a hegedűhöz. A lányt nem szerettem. De a hegedű vonzott. Annak enyémnek kellett lenni . . . Nem sokára megtartottuk az esküvőt. Mikor a templomból kijövünk, nagy csődület áll a zöldségárus háza előtt. Valami sejtelem fogott el. A tömegen keresztültörve bejutok a szobába. A fekete posztóval beterített ágyon fekszik Dina. A nagy tóból fogták ki, a jegenyefák mentén. A halotti gyertyák lobogó lángja árnyékot vet a falra . . . Lesújtottam meggyötörve búcsúztam el tőle, aztán hazamentem a hegedűmért. A feleségemen még rajta volt a menyasszonyi ruha. Rám mosolygott, de előttem olyan volt, mint egy idegen. Szép sorjában feküdt a két hegedű. Az enyém a régi és a másik, a melyikhez asszonyi élet árán jutottam. Tele volt keserűséggel a szivem, de azért mégis volt annyi eszem, hogy a jó hegedűt vettem magamhoz. A feleségemnek csak annyit mondtam. — Pap elé vittelek, most már szeressen, a ki akar . , . Nyakamba vettem a világot. Sok dicsőség után egyszer megszorultam, a hegedűt zálogba
