Váci Hirlap, 1907 (21. évfolyam, 1-102. szám)
1907-03-20 / 23. szám
Huszonegyedik évfolyam. 23. szám. Vác, 1907. március 20. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára [R centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. A mi madarvedelmünkröl. Irta : ír. Andreánszky Gábor. Furcsa, hogy a hol a természet jónak látta Istenekhez méltó lakóhelyt teremteni, minden bájt, minden kellemet beléhelyezett, — ott a vészbe szerelmes ember baromként tapos minden virágot, mely egy óra munkáját sem vette igénybe, művelését nem követelte, de a tündéri országot elárasztja s nő minden gondoskodása nélkül és csak egyet esd tőle, bogy kegyelmezzen meg neki. Byron (The Giaour.) I. Nem régen ezen lap hasábjain jelent meg Ivánka Pál főszolgabíró, tisztelt barátom a madárvédelemről szóló lelkes felhívása. Tavaly, mint a leghazafiasabb tiszviselőt tanultuk őt ismerni, ma pedig mint az ég madarainak lelkes védelmezőjét, midőn e nagyon is fontos kérdést föleveni tette. Felhívásában egy kifogásolni való eszmét, szót, vagy betűt nem találtam. Azok körülírására és ismétlésére sem érzek magamban hivatást, de engedje meg tisztelt barátom azt, hogy nyomdokain egy lépéssel tovább haladjak. Byran, a nagy angol költő fentidézett, az Orientre vonatkozó verse jutott eszembe. Minden gazdálkodással foglalkozó egyén, ha az angol nyelvet nem ösmeri, forctittassa le magának e verseket jobb fordítóval és tanulja meg azt, mint aranyszabályt, hogy az Isten szabad természetét, melynek szépségéhez munkánkkal nem járultunk hozzá, hiába ne pusztítsuk. Mi magyarok legkevésbbé tegyük azt. mert szent István királyunk a kelet pogány szokásaitól örök búcsút vett, a á mit a viray mesel. Kidűlt fa odvas törzsénél fiatal hajtás fakadt. A földtől úgy két arasztnyira ott maradt a letört törzs talpa egyenetlen tetejével, melyet sárgás-zöld mohával vont be az idő. A kert elfeledt részében volt e törzs. Nem gondolt senki e részszel, a természet ültetett oda vadvirágot, a szél hozott oda fűmagot s igy mégis benépesedett a hely is. Hajnalka is nőtt ott két tőből, két ko- csánynyal. Az egyik lila virágot nyitott, a másikról halvány rózsaszínű tölcsérek lógtak le Esvik sem akart a földön kúszni, ott minden bogár átjár rajta s a futó szél is megtépi jobban, támaszt kerestek s szerényen körülfonták az agg törzs oldalából kihajtott ifjú eperfát. Az egyik megölelte jobbról, a másik körülfonta balról s a tetején azután még túl is nőttek, hagytak a szélúrfi szeszélyének is még játéktárgyat. Nem nézett senki sem feléjük, nyugodtan éltek, hervadt virágjuk helyett újat nyitottak, megtört ko- csánjaikat begyógyították. Úgy éltek, mint két szerelmes, este bezárkóztak, a reggel harmatja ismét nyitva találta kelyhüket. Még délután volt, de már alkonyra haj lőtt az idő. A májusi nap már lefelé tartott a Vérteseknek, azokat aranyozta sugaraival. A zöld kivonzott szobámból, a virágos mint a magyar népet a nyugati civilizációba bevezette és mi csak meggyaláznók legnagyobb királyunk szent emlékét, ha a kelet legcsúnyább, legpogányabb szokásainak egyikét: a szép természetnek ádáz pusztítását tovább is folytatnék. Ne mondhassák azt reánk ellenségeink, a mit a törökről mondanak, bogy a hová lépett, a lába nyoma alatt még a fű is kiégett. Igen helyes intézkedés lehet a mesterséges fészkek felaggatása, de minden hasznos madár felhasználja-e azt? nem fél-e sok esetben az értelmes kis állat, családi boldogságát legnagyobb ellensége, az ember, mesterkélt alkotására bízni, de még sokkal helyesebbnek tartom azokat a fészkelő helyeket, melyeket a természet nekik készített, el nem pusztítani. Az énekes madarak fészkelő helyei a bozótok. erdei cserjék, a földek és rétek szélein nőtt apró bokrok, az utak mentén húzódó természetes sövények stb., minden, a mi egyúttal a vidéket lakályossá, széppé és kellemessé teszi. Már pedig igen gyakran megtörténik az, hogy a régi birtokos-gazda, ki szerette birtokát és azért azt a világért sem akarta kopaszszá pusztítani, elköltözik és a birtokot egy újdivatú, úgynevezett okszerű gazda veszi át. Első teendője a táblák szélén elhúzódó sövényszerű apró cserjéket kiirtani, csakis azért, mert »rendnek muszáj, muszáj lenni!« és ha azok helyébe ákácokat, vagy épenséggel gyümölcsfákat ül Let, magát már nagy természetbarátnak, vagy plane pomo- logusnak képzeli. kertbe mentem. Éppen a mellett az elhagyatott hely mellett vitt el utam. Megtetszett a természet e kis veteményes ágya, széket tettem az agg, kidőlt törzs mellé. Egyszer a csendben suttogást hallok, majd halk, lágy hangot, mint mikor a szunnyadó gyermeknek suttogó hangon mond mesét altató dajkája. A hang a hajnalka hangja volt, melyen lilavk ág nyílott. Mesét mondott a másiknak, mesét a valóságból. — Egyszer a korai szellőtől hallottam. Reggel volt, harmatos szép reggel, te még aludtál, édes társam, mikor a lágy szellő mesélte nekem. Itt, az udvarban élt valamikor régen egy szép leány. Fekete volt a haja, mint a korom s énnel csak a szeme volt feketébb, színében versenyre kelt a sötét éjszakával. Az arca, az fehér volt, talán fehérebb a liliomnál s a közepén pirosabb a rózsánál. A termete karcsú és nyúlánk, mint a nádszál. Terikének hívták. S mikor a kis leányból fejlő szép hajadon lett, olyan szép volt, mintha az égi angyalok közül plántálták volna e földre. A szomszédban, a palánk kerítésen túl Verebesiék laktak. Volt egy szép Béla fiók, deli, derék gyerek. Nem történt semmi más különös, minthogy a természet rendjét követte a fiataloknál. Hát, kérem, ez az okszerű gazda, túlenyhén mondva, nagyon is okszerűtlenül cselekszik. Minek ültet gyümölcsfát, hisz az ország tele van gyümölcsfákkal, a gyümölcsöt pedig maholnap csak a fővárosi kirakatokból fogjuk ösmerni, mert a gyümölcsfapusztitó hernyók, ormányos és egyéb kártékony bogarak az okszerű, gazdaurakban lelkes mecénásokra találnak, a kik ellenségeiknek, az énekes madaraknak kegyetlenül felmondják a lakást. Ha ezt a nagybirtokosok cselekszik, kik néha gazdasági akadémiát és abban gyümöl- csészeti tanfolyamot hallgattak, mit várhatunk a haszonbérlőtől, vagy a kevésbbé intelligens erdő, mezőőrök és utkaparók kioktatásától? Ott az erdő — mondják — ott fészkelhet elég madár ! Hát a hol van még erdő — mert az ákácos ákác.os és nem erdő — ott is vajmi kevés fészkelő helyet talál a kis madár, mert az erdő nyestésénél kegyetlenül kipusztitanak minden bokrot, vagy azt egy-két egyenes hajtásra felnyestik, mintha a kökénybokorból magas törzsű sudarakat akarnának nevelni. Ezt magam szomorúan tapasztaltam saját erdőmben, mikor télen távollétem alatt nyestették az erdőt és a legszebb sűrű bokrokkal benőtt mélyedéseket csúnyán lekopasztva találtam. Az erdőnek az alacsonyabb bokrokra szüksége van, mert máskép a vadon ott nem nőne és a fentidézett gazdánál nem okosabban cselekszik az az erdész, a ki az erdei cserjéket pusztítja, mert magastörzsű erdei fákon, kivéve a nagyon hasznos harkályoA kis fiú előbb csak a kerítésen át nézte, bámulta a leányt, mikor a kertbe jött. Olt volt mindig, ha fontos kötelessége nem akadt. Örvendett, mikor látta, sirt, ha hiába várt. Senki sem tudta, miért piros a szeme olykor s odabenn is hiába faggatták. Nem adott választ a kérdésre; titkát magába rejtette. A leány egy alkalommal éppen a kerítés mellett szedte az ibolyát, mikor egy felé tüzelő szempáron akadt meg tekintete. Minden vére az arcába szaladt a fiú láttára. Nem tudta, mit tegyen. Végre is szaladva sietett el onnan, az nap nem ment ki többet. De egész éjjel nem aludt. Az a tekintet a szivébe lopta magát. Alig várta, hogy reggel legyen. Pirkadó hajnallal ébredt. Heggel valami mégis kicsalta a virágok közé. Maga sem akarta, de egyszer a kerítésnél találta önmagát, ott termett azon a helyen, hol azt a tekintetet látta. Hogy. hogy nem, de az a két szem onnan kandikált felé, honnan tegnap nézett reá. Mozdulni sem mert, nem is Uidott, valami úgy óda ragasztotta a harmatos földhöz, mikor a kerítés másik oldaláról alig hallható hangon köszönti az a valaki. A leány alig tudta, hogy is viszonozza az üdvözlést, mikor a fiú bátor pajkossággal veti fel magát a kerítésre s úgy kínálja magát virágszedő társul. S hogy megmutassa,
