Váci Hirlap, 1907 (21. évfolyam, 1-102. szám)
1907-11-17 / 91. szám
Huszonegyedik évfolyam. 91. szám. Vác, 1907. november 17. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára Q centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Magyarul beszéljünk! Vác, nov. 17. Nem azokról szólok, a kik bár magyarok, mégis németül, tótul stb. beszélnek, hanem azokról s azokhoz, a kik nem is sejtik, hogy nem magyarul, jobban mondva nem magyarán, vagyis rossz magyarsággal beszélik nyelvünket. Tudvalevő, hogy a magyar anyanyelvűek közül is sokan, noha más nyelven talán nem is értenek, az előbb jelzett magyarsággal tehát magyartalanul beszélnek. Figyeljünk meg ily beszélőt s látjuk: minden 2—3 szava idegen szó — mely fogalmakra pedig legtöbb esetben van jó szavunk —, alig mond egy-két mondatot, hogy a helyes mondatszerkezet, szórend stb., vagy a nyelvünk szellemének megfelelő viszonyítások ellen ne vétne. Ez az a beszéd, a mely csak úgy hemzseg a „gentleman“, „jól néz ki“, „laksz“ stb. stb. rossz magyarságú szóktól, kifejezésektől, szólamoktól, a magyar nyelv természete és sajátossága ellen vétő „lefordításoktól.“ Annak idején, a mikor az ember értelme — az újabb eszmék, megváltozott életmód miatt rohamosan előtört, illetőleg egy másik irányban előszökött s talán a nyelv nem bírta követni, mert fejlődése nem volt oly gyors és mert az értelem általában elsőbb s ezt csak követi amaz: menthető volt az ily hibás, fogyatékos beszéd, — annál is inkább, mert az értelem fejlődése inkább nemzetközi, a nyelvé pedig egy-egy nemzet határai közé zárt, enA királyné. — Irta: Lux Terka.— Maurus, a fél szemű bölcs öreg pap, a királyné gyermekkori tanítója, barátja, tanácsadója, gyóntatója, ott állt a nagy, hűvös, fehér teremben s várta a királyné megszólítását. A királyné lehajlott fejjel, gondolkodva járkált a teremben és szép, nemes, nyílt arcán zavar látszott. Fehér kezével végig simított olykor fekete haján, gyönyörű ivű szemöldökét összevonta s egy-egy percre megállt a nyitott ablaknál. Olyan szép volt ilyenkor, mint egy alabástrom-szobor, melyre aranyrózsás fátyolt borított a nap. Az ablak alatt óriási park feküdt, valamikor erdő volt s most mint egy megszelídített oroszlán simult a palota lábához. Türelmes hátán csodálatos növények és virágok nyíllak. Gránátvörös grenadíllák és braziljai pálmák, melyeknek levele az indusok édes és részegítő itala. Valamely rózsabokor között csalogány "énekelt s egy óriási bükkfa ágán feketerigó ült és felelgetett a rózsabokor apró dalosának, A királyné most hosszan és némán állt az ablak mellett észre sem vette, a mint az öreg pap halkan közeledett feléje és aszott kezét vállára tette. — Muna Loa, nagyasszonyom — szólott szeretettel és tisztelettel az öreg. nélfogva egyes nemzetek (nyelvek) — igy a mienk is — a midőn egy újabb eszme szolgálatába állottak, az eszmével stb. egyes kifejezéseket is átvettek. Ma a nemzetközi kifejezéseket kivéve, ilyenek nélkül is beszélhetünk szabatosan, értelmi fejlődésünknek megfelelően. A gyermek még mondhatja, szüleimtől is igy hallottam, de a mint értelmileg önálló lesz, ez a mentsége megszűnik. Mással pedig nem mentheti ezt a beszédet. Elismerem, hogy egy megrögzött, rossz beszédet nehéz elhagyni. Hogy ezt valaki, meg tudja tenni, szükséges, hogy a nyelvet megszeresse. Ez meg épen nem nehéz. Hisz a magyar nyelvről van szó. Számtalan példa bizonyítja, hogy vannak emberek, a kik az angol, francia stb. nyelvet tökéletesen beszélik, mig a magyar nyelvet — az anyanyelvűnket — az előbb példázott magyarsággal. Az ily emberekben csak kevéssé van kifejlődve a nemzeti öntudat, hiányzik a büszkeség, t. i. hogy magyarok. Sokkal büszkébbek arra, hogy franciául, olaszul beszélni tudnak, mint a milyen kevéssé tudják, hogy még „magyarul sem“ tudnak. Mily felsőbbség- gel vegyítenek ezek a viiágfiak egy-egy idegen szót a magyar beszédbe, pedig-pedig a hallgató előtt ép ezzel árulják el szegénységüket a mi nyelvünkben. Az ilyeneknek megtiltanám a magyar beszédet. Vannak ezeknél még bűnösebbek is. Sajnos, tömérdek azoknak is a száma, a kik dacára, hogy ha akarnának, tudnának magyarosan, — Attól félek, fordult meg a királyné szomorú mosollyal — hogy nem vagyok többé a te Mauna Lóád, a te tisztelt, nagy királynéd, öreg Maurusom! A népem kigu- nyol, mosolyog rajtam, talán meg is vet. Kérdőleg nézett az öreg Maurusra, de az lehunyta egyetlen nyitva levő szemét és hallgatott. — Ülj le, Maurus — intett a királyné — hogy megkérdezzem tőled, mivel tartozom még annak a népnek, a ki előbb az enyém volt, azután a fiamé lett s a kinek egész ifjúságomat, asszonyi életemnek legszebb s soha vissza nem jövő éveit feláldoztam, odaajándékoztam ? Szólj Maurus ! — Még tartozol valamivel — felelte az öreg nyugodtan — Bocsánattal. — Minő bocsánattal ? — kérdezte a királyné kissé ingerülten s alig hallhatólag rácsapott a széke karjára. — Nem mindent megtettem e népért? Értük éltem, szenvedtem fosztottam ki magamat, mit kívánnak még? az életem most már az enyém. Plusz esztendei kormányzás alatt boldoggá tettem szellemileg, anyagilag és királyt szültem, kinek fejére koronát tehettek. Többet tettem országomért, mint tiz férfi uralkodó, mit kívánnak még tőlem ? Letettem a kormányzás pálcáját, nem vagyok többé az ő sorsuknak királynéja, csak a magaménak. Engem nem gúny, de hódolat illett meg! magyarul beszélni, mégis — nem tudom — szokásból-e, hanyagságból-e, talán nemtörődömségből, avagy tettetésből: virágos, ékes nyelvünket gazzal éktelenitik. Elég, egy országgyűlési naplót végig olvasnunk, egy magyar címmel ékeskedő könyvet átlapoznunk, avagy egy-egy beszédet meghallgatnunk, hogy erről meggyőződjünk. Sokszor mily tartalmas maga a beszéd s alakja — a nyelvezet — mily pongyola. Bizony-bizony rosszul eső ellentét, midőn a magyar közügyekért lelkesedő szónok, a ki a magyar haza érdekében magyarokhoz beszél, honfitársait idegen szóktól, kifejezésektől, hemzsegő beszéddél akarja magyar hazánk javára tettre, cselekvésre ragadni. Magyarhoz magyar: magyarosan, magyarul beszéljen ! Ezt és igy megérti. Sokan azzal védekeznek, hogy a beszéd csak külső alak, a lényeg maga a gondolat. Tulajdonítsanak ezek több fontosságot a nyelvnek. Hisz az értelem mellett az emel ki bennünket a többi élő lények sorából. Fogadjuk el ma is a „Nyelvében él a nemzet!“ igazságot. De ne csak ismerjük el e mondás igaz voltát, de kövessük is. Legyünk annyira önzők — inkább őszinték — s magyar gondolatainkat magyar szókkal fejezzük ki. Küszöböljük ki ezt a s csak magyarnak „látszó“ beszédet. Nem kell hozzá más, mint egy kis akarat, önfegyelmezés, kevesebb tettetés — tehát őszinteség —, hazafiúi megnyilatkozás a nyelvben is s végre magyar remekműveink olvasása. A jövőre való tekintettel, Az öreg Maurus hallgatott. — Miért nem felelsz? — kérdezte a királyné csodálkozva. — Talán nem tartod jogosnak kívánságomat ? — Nem — felelte keményen az öreg és felnyitotta a szemét. — Nem tartom jogosnak a kívánságodat. Nem tartottad be a sorrendet a nép, az emberi lélek pszichológiában és nincs jogod azt követelni tőle, a mit nem adhat. A mi nem természete: a hála. A királyné tágra nyitotta ki nagy, fekete gyémánt szemét. — Nincs jogom a nép bálájához?— kérdezte bámulva. — Nekem? Nekem, Maurus? — Neked, királyné és senkinek, a ki úgy gondolkodik, mint te. Ha valaki hódolatot kíván az emberektől, azt ne a jósága után kívánja, hanem a kegyetlensége után. Ha nem hálálkodva, hanem rettegve mondanák ki nevedet, akkor a hódolat úgy fogna körül, mint ujjadat gyűrűid. A jóság nem fáj az emberi léleknek s csak a mi fáj neki,, arra gondol vissza. Ha boldoggá teszel egy embert, elfelejt. Ha megkorbácsolod, gyűlölni fog, de elfeledni soha. a jóság a közöny porszeme, a szél tovasöpri, a kegyetlenség sziklagránit s az emlékezés monumentumát már élő korában feállitotta magának a kegyetlen szivű. A jóság, Mauna Loa: önzés. A gonosszág: bátorság. Jót elsősorban is önmagunkért teszünk, de rosszat: másokért.
