Váci Hirlap, 1907 (21. évfolyam, 1-102. szám)
1907-09-25 / 76. szám
Huszonegyedik évfolyam. 76. szám. Vác, 1907. szeptember 25. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, Felelős szerkesztő és laptulajdonos: negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Nemzeti veszedelem. Ivánka Pálnak a Váci Hírlap hasábjain a váci járás népesedéséről szóló statisztikája meggyőzhet mindenkit, hogy nő és nő a kivándorlás s legmagyarabb községeinket fogja még jobban elpusztitni. A mi járásunkban még csak néhány éve akadtak rá a jó „anyagra", de az ország más részein az emberi hiszékenységet kiaknázó ügynököknek egész raját bocsátották rá a szegény, pénzre és földre éhes magyar népre a német, holland és más külföldi hajóstársaságok, hogy nekik anyagot szállítsanak, melylyel az Óceánt járó hajószörnyetegek gyomrát betömjék. Akadtak és akadnak magyar emberek, a kik segítőtársul szegődnek ez emberek mellé és a hiszékeny lelkek jóságával és saját állásaikkal visszaélve, kivándorlásra csábítanak szegényt és gazdagot, csak azért, hogy minden szállított koponya után a nekik kijáró közvetítési dijat, 15 koronát bezsebelhessenek. Hogy hányszor száz és száz ember élete bánja meg ezt a lelkiismeretlenséget, — azt csak az tudja, a ki figyelemmel kiséri, hogy hány száz ilyen kivándorló megy tönkre, részben mint kenyérkereső, mint családfeníarto, részben pedig mint ennek hozzátartozói, kenyérkereső híján pusztulnak el. A kivándorlási törvény, mint az ma fennáll és végrehajtatik, a legnagyobb kivándorlási ügynök s amig ezt mással nem pótolják, vagy hatályon kívül nem helyezik, addig a kivándorlás nemcsak hogy meg nem szűnik, sőt mindig fokozottabb mértékben emelkedni fog. A hatóságok várakozó álláspontot foglaltak el a kivándorlással szemben, azt tartván felőle, hogy ez csak egy múló kor tüneménye, sőt Az utolsó éjszaka. Akkor húsz éves voltam, diák és egy szálloda harmadik emeletének lakója. Tavasz volt és hónap vége: — az üres pénztárcák legszomorubb korszaka. Atyám, egy kis picardiai falu orvosa, vajmi gyér adagokban küldhette párisi diákfiának a bankjegyeket; a szegénység pedig sohasem fáj oly mélységesen, mint tavaszkor, a kirándulásokkal egybekötött szerelmek időszakában, amikor lépten -nyomon csókokat kínál az alkalom és olykor mindössze néhány frankon múlik, hogy a legnagyobb boldogsághoz juss. Az a bizonyos néhány frank . . . Ejh! Gyűlölöm a diákkoromat. Most már hasztalan tölti meg a szerencse ' az erszényemet; azt a szivet nem adhatja vissza. Azon az estén a hónapvégi magányos vacsorák járták divatjukat. Vigasztalásom csak hegedűm volt Beledőlve karószékembe, órákhoszat húztam a nótákat: halkan, enma- gamnak, felolvasztva a melódiákban az ifjúság minden vágyát, minden gyönyörűségét. Egyszerre halk kopogtatás vert fel. És nyomban rá gyönge hang súgta parancsolón : — Nyissa ki! Asszonyi hang volt. némely tekintetben kívánatos szerencse is, a mennyiben a munkakerülő, a szemét és köz- veszélyes individiumoktól fog az ország megszabadulni ; szóval egy önkéntes és egyúttal örvendetes erkölcsi purifikáción megy keresztül a nélkül, hogy bárminemű hatósági beavatkozásra volna szükség. Sajnos, nem igy történt. Mert épen a szorgalmas, a jóravaló, a becsületes magyar és az idegen ajkú munkásnép legjava vette kezébe a vándorbotot s ma, a kivándorlási törvény életbelépte után négy esztendővel ott tartunk, hogy több, mint hétszázezer ember vándorolt Amerikába és hogy idehaza épen a legnagyobb mezőgazdaságot űző vidékeken munkáshiány észlelhető és hogy legutóbb, különösen a Dunántúlon, a Duna—Tisza közén és a Tiszántúlon, tehát a legmagyarabb vidékeken, valósággal nemzeti veszedelemmé nőtte ki magát a kivándorlás és a végeredmény, hogy épen ezeken a helyeken ütötte fel fejét az agrárszocializmus. Eltekintve az óriási anyagveszteségtől, a mely a kivándorlás révén az országot éri, sokkal nagyobb a veszteség, ha azt is figyelembe vesszüK, hogy négy év alati hétszázezer munkáskéz elveszítését sínyli a magyar mezőgazdaság és az a nélkül is gyenge magyar ipar és hogy ezek közül is több, mint 45 ezer elpusztult és közel 65 ezer ember rokkant, munka- képtelen, már is elveszett hazájára és családjára nézve. És nézzük csak, mit tettek a kivándorlás megakadályozására: Semmit!! Az egész intézkedés annyiból állott, hogy megcsináltak egy rossz kivándorlási törvényt, a melylyel elérték azt, hogy a lelketlen külföldi ügynökök mellé még néhány száz magyar Meglepetten és kíváncsian siettem az ajtóhoz. A következő pillanatban félénk, vagyis inkább megrettent tekintetű nő állott a küszöbömön. — Egyedül van ? — kérdezte. — Akkor bocsásson be. — Parancsára, asszonyom . . . Egészen elkábitott a különös látogatás s hirtelen nem tudtam, mire véljem az egészet. A hölgy azonban hamar ura lett a helyzetnek. röviden csak azt mondta: — Zárja be az ajtót . . . Mulatni jöttem . . . Ida csak más tervében meg nem zavarom ? — Legkevésbbé sem, asszonyom . . . boldoggá tesz. a vendég tiszteletére gyorsan még egy gyertyát gyújtottam. Most láttam csak, hogy a különös jövevény milyen szép: a szemei azonban vörösek voltak a sírástól. A modora kissé szemérmetlennek, de igen kedvesnek tűnt fel előttem. Ruhája a vidéki elegáncia elmarad divatját árulta el; füleiben értékes kövek ragyogtak. — Ide, asszonyom, parancsoljon a karosszékbe ... De bocsánat, hogy még nem mutatkoztam be: én Pierre Duque orvosnövendék vagyok. Nevetve szólt közbe: ügynököt szabadítottak a nép nyakára, akik azután már a legutóbbi esztendőben 308 ezer embert szállítottak Amerika bányába és gyáripari telepeire. Megdöbbentő ez a statisztika már azért is, mert kitűnik ebből az, hogy a hazáját elhagyó 308 ezer kivándorlóból volt 251 ezer férfi és 57 ezer asszony, leány és gyermek. A férfi kivándorlók 76%-a> vagyis 180860 egyén a 25—50 életévet betöltött legerősebb munkásra, mig a hátrálékos 24%, vagyis 60240 egyén, 19—25 évig, tehát a katonakötelesekre esik. — Kell-e ennél megdöbbentőbb számadat annak igazolására, hogy szinte rohanva közeledünk a nemzeti pusztulás veszedelme felé. Ezt pedig megakadályozni nemcsak hogy kell, de egyenesen és égető kötelessége a kormánynak, minél előbb, minél radikálisabb eszközökkel. Két módunk van rá. Módosítani kell a kivándorlási törvényt és földet adni a népnek. Minél több földet parcellázni és eladni a népnek és meghonosítani a nagy birtokoknak kisebb, 5—10 holdas részekben való bérbeadását, hogy a kinek nincsen pénze örökáron venni földet, az bérlet útján juthasson köny- nyen művelhető, hasznot hajtó földhöz. Meg kell tanítani az embereket belterjesen gazdálkodni s mivel ezt más államokban is meg tudták honosítani, nálunk sem mehet lehetetlenség számba s igy meg fogjuk érni rövid időn belül, hogy kivándorolt véreink visszakiván- koznak majd az édes szülő-hazába s itthon fognak közremunkálni az erős, a nagy és független Magyarország felépítésében ! — Sohse mutatkozzék be ! Nem vagyok kiváncsi a nevére. Sőt magára sem . . . Egyszer mulatni szeretnék. Ezért jöttem ... és azt sem bánom, ha megítél. — A világért sem, asszonyom, — a világért sem ! — hebegtem boldogan. Esztelen kaland volt s a váratlanság fokozta' a zamatját. Ismeretlen vendégem, a kokottok szabad modorával, pillanat alatt otthon érezte magát s levetvén hevenyészve magára öltött lebernyegét, kábító an szép vonalak diszkrét köreit jutatta prédául mohó tekintetemnek. Mit mondjak még hegedűmön néhány szép dalt játszottam bevezetésül, közbe pedig valami diákos italt készítettem cukros, vízből és egy meglevő lel üveg rumból. Ej barátnőm mindezt nagyon kedvesnek találta és csakhamar oda simult az ölembe, hogy beváltsa mindazokat az ígéreteket, a melyeket a tekintetének forró mosolya előlegezett. Egyszerre riadtan pattant fel. Egyszerre . . . vagyis órák múltán, a mikor a hajnal már betolakodott a függönyök résein. — Mennem kell! — Nem, nem engedem! . . hiszen éjszaka van még De a hölgy nem tágított. Kábultan s mint aki hosszú gyalogutat telt, fásultan készülő-
