Váci Hirlap, 1907 (21. évfolyam, 1-102. szám)
1907-01-13 / 4. szám
Huszonegyedik évfolyam. 4. szám. Vác, 1907. január 13. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér, többszöri hirdetésnél árkedvezmény - Nyilttér sora 60 fillér Smolen Tóni Vácon. Beszélgetés a íőlakájjal. Véleménye a miniszterekről. Meg a kiráh okról. Budapesti életük. Sokan azt hitték és mai napig is azt hiszik, hogy Smólen Tóni költött alak. Hogy ez a közismert nevű udvari lakáj tényleg él, mi váciak erről most meggyőződhettünk, mert Smólen Tóni szerdán délután Vácon járt. Egy köztiszteletnek örvendő váci családnak közeli rokona ő s hogy most az udvar Budapesten volt, Smólen Tóni meglátogatta váci rokonait. Munkatársunk megneszelte érkezését, fölkereste Tónit s udvariasan fölkérte, hogy szabad legyen tőle egyet-mást kérdeznie. Smólen, úgy látszik, már megszokta az inter- júvokat, mert elmosolyogta magát s szívesen ülit a munkatárs rendelkezésére. — Kiküldöt- _ tünk a lefolytatott beszélgetésről az alábbiakéban számol be : Smólen Antal meglehetősen magas, kissé kövér, erőteljes, csinos arcú és elegáns megjelenésű 52 éves ember. Haja őszülő, frizurája elől ketté fésült, bajúsztalan, re vid oldalszakáit visel. Besztercebányai születésű magyar állampolgár, ki valamikor a cs. és kir. 44. gyalogezrednél szolgált mint puskaműves. Ezredével Boszniában is táborozott, majd Bécsbe ment fel, ahonnan az udvarhoz került. Jelenleg törvényesen elvált és két leánya van, vallása róm. kát. Elmondta, hogy ő a király belső lakája s mint ilyenek, ők a király körül négyen vannak. Mindenekelőtt tiltakozott a neve ellen, mikor „Smolenw-nek mondtam, mert ő „Anton Szmölen“. Magyarul intéztem hozzá kérdéseimet s ő szintén magyarul felelt inkább tót.akcentussal mint némettel. — Mi a teendője a király körül ? — Minden negyedik napon vagyok szolgálatban. A császár télen nyáron négy órakor kel fel s én öltöztetem. Igen jól ismer a fölséges úr, sőt talán szeret is ; csak Anton- nak hiv. Az öltöztetéskor — ha jó kedve van — el is beszélgetünk. „No Anton! ma jól aludtam. Ugy-e jól nézek ki ? Milyen az idő odakint? stb.“ Egész nap a császár mellett vagyok, ha otthon maiad; ebédnél, vacsoránál felszolgálok, a lefekvésnél segédkezem. Itt félbeszakítottam a beszédet. — Pardon, Tóni! nem császár az, hanem király! — No ja, ja! most király, de én csak a «sászárhoz vagyok szokva, feleli Smólen. — Hogy él a király ? — Mint említettem, négykor kel. Sokszor •lvastam már erről az újságokban, de mindig ■levesen Írtak. Öt órára felöltözik s már ötkor »eggelizik. Nyolcig dolgozik s aztán megy sé- lólni. Mindennap Vackor fekszik. — Kedveü-e a király az uj minisztereket? — Kossuthot kedveli is, nem is. Inkább nagy embernek tartja és respektálja. Wekerlét rendkívül szereti. Olyan jó mosolygós úr az a Wekerle és okos embernek tartjuk. Appongira, úgy látom, haragszik a császár, de nem is csoda, énnekem se tetszik. Mikor bejön és leveszem a kabátját, nem úgy mint más főúr szokta, szól hozzám is egy-két szót, ő rám sem néz, hidegen bevonul a terembe. Hanem tudja kicsoda kedves ember még ? Bolgár,az államtitkár. Az egy pompás úr! Még ha én megyek hozzá, akkor is alig tudja, hogy hová tegyen. Meglátszik, hogy katona volt, a fiú. — Mondja csak Tóni ! Igaz-e az a nyers kappan história? — Dehogy igaz. Én is ott voltam. Úgy történt az eset, hogy tényleg nyers kappanban aláltuk fel a kaviárt s mikor Hellebronth képviselőhöz jutott, ő még nem volt udvari ebéden s folyton figyelte a szomszédait, hogy hogyan szednek. A kaviárnál éppen beszélgetett s nem figyelhette meg a módot, hát zavarba jött, de nem nyúlt a kappanhoz, mert ekkor már a tányérjára tette a kollégám a kaviárt. — Szeretik-e maguk a vendéget? — Attól függ, hogy milyen vendékek vannak. Az orosz és magyar főurakat rendkívül kedveljük, mert ezek aranyakkal borravalóznak. Volt már azonban olyan vendégünk is, — nem mondom meg, kogy milyen nemzetből — a ki 1(3 fillért adott. A legbőkezűbb volt boldogult Csúszka érsek s mostan Vaszary hercegprímás. — Az udvari bálokon mi a dolguk ? — Azok remek dolgok. Egy-egy udvari bál ezrekbe kerül. Három-négyszáz forintos tányérok, arany és ezüst kések, külön termekben a büffek. Mi ott is felszolgálunk. Nekem van legtöbb dolgom, mert engem mindenki ismer s mindenki csak tőlem kér valamit. Még a főhercegnők és udvarhölgyek is folyton engem nyúznak. Anton! Anton! s mindig mosolyognak, ha a nevemet említik. Fejérváry báró nem is vesz el semmit mástól csak tőlem. Szeret a báró ur. Mi is szeretjük őt. A császárnak szinte jóbarátja. Mindig vicceket mond neki, a császárnak pedig néha „könnyei hullnak a nagy nevetéstől. — Tudja-e Tóni, hogy maga honnan olyan nevezetes alak ? — Óh igen. Picnler képviselő fedezete fel, a mikor válóperem folyt a feleségem, mely, mert állítólag sok adósságot csináltam s egyszer azt mondta az országházban, hogy nem szabad a udvartartás költségeit felemelni, az udvar úgy sem hagy Budapesten egyebet, mint a Smólen Tóni adóságát. — Miért rajzolják magát olyan csúnya pisze orrú lakájnak? — Ennek története van. Mikor nevezetessé lettem, egy pesti rajzoló jött fel Bécsbe s a lakájok szobájában megkérte egyik kollégámat, hogy mutassa meg neki, melyik az a Smólen Tóni ? Kollégám, hogy hamar lerázza a nyakáról az alkalmatlankodót, rámutatott egy éppen ott lévő cseh származású pisze orrú lakájra és a rajzoló azt kapta le helyettem. — Tudja-e, hogy Budapesten ezelőtt két éve átszottak is egy színdarabot, melynek Smólen Tóni volt a címe ? — Hogyne! meg is néztem. Bécsben voltunk, mikor valaki névtelen levélben küldött nekem Pestről egy ilyen szinlapot. Alig vártam, hogy Budára menjünk. Mikor lejöttünk, egy este — senkinek sem szóltam — csak megjelentem a Népszínházban. Alig kezdték azonban meg az előadást, egy előttem ülő zsidó-ujságiró gyerek rám ismert s öt perc alatt már az egész földszint a szemem közé vigyorgott, sőt a karzatról is mutogattak már rám. Kénytelen voltam eltávozni s igy nagy sajnálatomra nem láthattam a darabomat. — De ha már ennyire érdekli önt az én nagv nevem, elmondok még valamit. Most, hogy ismét idelent voltunk Pesten, Budán sétálgatva találtam egy kis kocsmát a „Smólen Tóni“-hoz cimezve. Természetesen bementem. Csak a vendég'ősné. volt otthon s én beszélgetésbe elegyedtem vMe: — Miért hívják ezt a vendéglőt Smolen Tóninak ? Ugy-e csúfságból, haragszanak rá? — Oh dehogy kérem, sőt szeretjük, bárcsak egyszer eljönne hozzánk! — No várjon lelkem — én is az udvarnál vagyok — majd holnap elhozom magammal. Másnap a kocsmárosné összeszedte minden vendégét, az összes szomszédait, az egész utcát s mikor beléptem, már tömve volt a kis kocsma. Odamentem az asszonyhoz s bemutattam magamat, hogy tegnap is én voltam, meg ma is én vagyok az a hires Smólen Tóni. Az asszony örömében azt sem tudta ! hová legyen s fényesen megtraktált jó borsos hurkával. No de még a vendégek ! Egyik a j másik hátán iparkodott keresztül, hogy koc- 1 Onthasson velem. Szervusz Tóni! Proszit Tóni ! és mindenki csak Tóninak és pertu-nak szólított. — Ismeri-e a magyar képviselőket ? — Oh, hogyne, a nevezetesebbeket mind. Makay Zsigának például be is mutatkoztam. Azon a bizonyos udvari bálon történt, hogy a 48-as képviselők beleugratták Makayt, hogy nekem mutatkozzon be. Oda is jött Makay hozzám: Makay Zsiga vagyok, szervusz Tóni! Én láttam, hogy tréfa az egész s jól megráztam Zsiga kezét, szervusz Zsiga ! — mondtam. —* Hát a külföldi fejedelmeket ismeri-e? — Ismerek egypárat. Vilmost szeretem legjobban, pedig egyszer nagyon megijedtem tőle. Nálunk volt Bécsben s ebédre készült. Le s föl járt lakosztályában és roppant hangosan, egészen szavalva beszédet tanult az ebédre, még hocholi is a végén s dörömbölt az asztalon. Én az ajtója elé léptem s hallgatóztam. Egyszer csak hirtelen kitoppan s mindketten rettentően megijedtünk egymástól, ő jött hamarább magához s azt kérdezte — pedig tudta, hogy hol van — melyik a szobája Lichtenstein főudvarmesternek ? — Szeret-e Budapestre jönni? — Azelőtt nem szerettem, mert nem tudtam magyarul, de most mindig örülök, ha le kell jönnünk, mert a budai vendéglőkben igen jó bort mérnek és szeretek elbeszélgetni régi volt katona-kamerádjaimmal.
