Váci Hirlap, 1906 (20. évfolyam, 2-99. szám)

1906-02-21 / 15. szám

részletes, kimeritő programot Ígért az egyesü­let jövendő munkásságától a választmánynak, melyet legközelebb egybe fog hivni. Az uj elnök éltetésével ért véget az újjá alakult muzeum-egyesület közgyűlése s a jelen­voltaknak ama kívánságával, hogy az egyesü­let nemes munkájával váljék városunk jelen­tős faktorává. Helyi és vidéki hirek. Farsangi naptár. febr. 21. Harmadik kartonestély febr. 24. Dalárda utolsó kartonestélye febr. 24. Művezetők váci csoportjának bálja febr. 24. A lemezgyáriak mulatsága febr. 25. Vác-városi gazdakör mulatsága febr. 26. Ipartársulat hangversenye febr. 27. Kát. olvasókör álarcosbálja febr. 27. Vasúti tisztviselők mulatsága márc. 3. Izr. leányegylet táncestélye. — Alispánunk nyugdíjban. Beniczky La­jos vármegyénk alispánja visszatérve szabad­ságáról a vármegyében iparkodott a rendet és békét a nehéz körülmények közt is fentartani. Most, mikor a tökéletes erőszak készül elfog­lalni minden teret, alispánunk megválik állá­sától. A legközelebbi megyegyűlésnek már szo­morú kötelessége lesz Beniczky alispán nyug­díjaztatási kérvényével foglalkozni. Itt említjük meg, hogy vármegyénk hazafias tisztikara, a főszolgabirák és a szolgabirák naponta érte­kezletre jönnek össze az erőszakkal szemben megállapitni egyöntetű eljárásukat. Vármegyénk élére már napok óta Rudnay Béla fővárosi rendőrkapitányt Ígérik királyi biztosnak s úgy mondták, bogy a kinevezését a keddi hivata­los lap adja tudtuk Bár tényleg a kedden meg­jelent hivatalos újság közli több királyi biztos kinevezését, vármegyénkről s Rudnayról, hál’ Isten, ebben a számban még nem gondos­kodtak. a vad ricinus, ennek magva még a régi jó időkből maradt itt s mikor már túlnőtte, leti­porta s az szégyenében halt el. A pitvar ajtóhoz értem, mélán, szomorúan s ott benyitottam. Itt jártam be régen is, gyer­mekéveimben. De most nem az a mosolygó gyermekarc fogadott, mely letűnt évek előtt. Nem is fogtam hozzá, hogy egy pár szóval megbosszantsem a konyha kis tündérét, mint egykor, a mikor a Myra éles hangjára a jó Lallyka ijedten szaladt elő s szelíd mosolylyal állt meg előttem, mikor látta, hogy csak en­gem akar a szobába tessékelni hangos szavai­val a szőke Myra. Most más fogadott, egy öreg szakácsnő és senki más. Jó arccal üdvözöltem, ő a vén ag­gastyánok éppen nem ismeretlen bájával foga­dott. Kikérdezett, ki vagyok, mit — kit kere­sek, miért keresem azt, honnan jöttem. Én mindenre válaszoltam s kíváncsiságát nem hagytam kielégittetlenül, hogy gyanakvó tekintetét levétessem magamról. — Erre egyet fordult s eltávozott. Ketten jöttek vissza, elég sietve: az öreg éseléd s egy a kortól megviselt urinő, — Myra volt. Örömmel fogadott s csaknem vonszolt maga után a szobába. Beértünk. Mi más volt most itt is minden, mint hajdan, szebb, fiatalabb idők jártán ! Az idő, mely kívül annyi mindent ócskává alakí­tott, belül is mindent megváltoztatott. Ódon berendezésű volt a szoba bútorzata. A kopott szőnyegek alul moly lepkék szálltak ki s ezutá n be­­furták magukat a megrepedt bútor bevonatokba. Egymás mellé ültünk. Ezt a bizalmat most már megengedte az idő. Fürkészve néztem reá, kerestem benne a régi, a fiatal Myrát. Nem Váci h i h l a v — Élj egyzés. Verebélyi Verebély Imre zólyomi gyáros, budapesti háztulajdonos, a zólyomi függetlenségi párt elnökének két iker leánya Irma és Elza f. hó 17-én tartották eljegyzésüket. Elzát eljegyezte Vöröss Károly gyógyszerész, Vác város szülötte, Irmát elje­gyezte Kunetz Endre Szabadkáról. — Dr. Vadas lemondása. Megírtuk a múlt számunkban, hogy a váci izr. státusquo hit­község Griinhul József lemondásával megüre­sedett elnöki állásra egyhangúlag dr. Vadas József városi orvost választotta meg. A kitün­tető bizalomról azonnal értesítette egy küldött­ség az uj elnököt, a ki azonban válaszában kijelentette,' hogy az állást aligha lesz módjá­ban elfogadni. Elhatározása azóta megerősödött, mert mostGrünhutJózsefhez intézetlevelében ha­tározottan kijelentette, hogy a hitközség elnöksé­géről lemond. Múlt vasárnap tartott gyűlést a hitközség elöljárósága és sajnálattal vette tudo­másul dr. Vadas József visszavonulását. Az elöljáróság a hitközségi elnöki szék betölésére uj választó közgyűlést hiv egybe. — Jöjjön a Fürge! Vettük a következő közérdekű sorokat: Tulajdonkép nem a szer­kesztő úrhoz kellene intéznem soraimat, de mert a nyilvánosság előtt b. lapjában meg fognak jelenni, hiszem, hogy illetékes helyen is tudo­mást szereznek róla. A Dunánk hetek óta jég­mentes, a hajóstársaságok gőzösei megjelen­nek hatalmas folyamunkon. Csak a mi Für­génk nincs még itthon, pedig minden tekin­tetben szükség volna rá. Először azért, mert a gyors és pontos közlekedéssel már elkényeztet­tek bennünket s egy cseppet sem elégít ki a veszekedő és rendetlen révészek által fentar­­tott közlekedés, másodszor addig, mig a kis­­dunai hajójárat meg nem indul s mig a szi­­getség lakossága ezen le nem viheti áruit Budapestre, egyetlen közlekedési út;a fővárosba a‘Dunán és VácorflU vezeti Vágyik tisztessé­találtam ezt benne. Szőke haját már itt-ott ki­verte a kor az idő havával fehérre; arcán is átszántott az élet ráncvonó ekéjével. Csak a szeme és hangja maradt meg a régi. Az most is úgy mosolygott kékségével, az most is úgy hangzott, mint évekkel előbb. Nem várta, mig én kérdezem, ő kezdett be­szélni s mintha örömmel beszélt volna. Ugy-e csodálkozik, hogy engem ily környezetben lát ? Pedig ezt én mind magam szereztem magam­nak. — Hallgasson reám! Szólt kis szünet után. — Mindent elmondok magának, hogy jutottam én ily szegényes helyzetbe. Azt tudja, hogy ki voltam én előbb; azt sem feledte még, hogy örökké elégedetlen voltam s mindig más volt vágyam, mint a mit a sors elém hozott... E természetemnek vagyok áldozata, szegénye, özvegye. Egyszerű az egész! Több vagyonra vágytam, mint a mennyi rendelkezésemre ál­lott. Elmentem én is kisérteni a sokat emlege­tett szerencsét, a bírás vágya utazni kénysze­­ritett, oda, — messzire, — tudja hova! Hol annyi remény törik meg s lesz valóvá a csa­lódás, a veszteség, hova annyian mentek egy szebb, vigabb jövőbe vetett bizalommal s oly sokan jöttek vissza csalódottan, szegényen, kétségbeesve. — Én is játszottam abban a bar­langban. Játszottam ; szerencsét próbáltam egy arannyal. A férjem, kire ráragadt játszó szen­vedélyem, kettővel próbálta hivni s mert erre sem jött felénk, mig másoknak halmazával szórta birtokukba az aranyat,—én már három­mal, néggyel próbáltam magunkhoz csalni, mig egyszer azon vettük magunkat észre, hogy semmink sincs, — mindenünk elveszett! - Ennyi az egész! A többit ne is kérdezze. Az már nagyon szomorú. Férjem már nem volt ges forgalmat remélhet Vác városa a réven, ha Fürge csavargőzösét telelőjéből haza ho­zatja és a menetrendszerű járatokat már most megindítja a két part között Jöjjön hát haza Fürge, hogy jövedelme legyen a városnak s nekünk pedig kényelmes közlekedésük ! Tisz­telettel : Több szigetségi lakos. — Az ipartársulat farsangzáró hangver senye. A váci I. Általános Ipartársulat február 26 án (hétfőn) saját helyiségében az ipartár sulatban alakult dalárda pénztára javára annak közreműködésével tánccal egybekötött hang­versenyt rendez. Az estély kezdete este nyolc órakor. Beléptidij személyenkint egy korona, családonkint két korona. A farsangzáró est programja ez lesz: 1. Farsangi népdal-egyveleg. Előadja a dalárda. 2. „Az öngyilkos“ monolog. Előadja Kurz Frigyes 3. Magyar népdalok hegedűn előadja Wolkóber János. 4. Kupié. Énekli Szabó Dániel. 5. Szavalat. Előadja Kliment János. 6. „Kossuth induló“. Előadja a dalárda. — A petróleum-világítás utolsó emlékei. A tegnapi napon eltűntek a város utcáiról a petróleum-világítás utolsó emlékei: a girbe­­pörbe lámpa-állványok. A városgazda kiásatta mindegyiket s mig egy részét elszállították a kosdi vámhoz, hol kerítésnek fogják felhasz­nálni, a nagyobbik részét raktárba tették, nem ugyan, hogy valamikor visszatérjünk a petró­leumra, hanem mert a jó akác-oszlopokat va­lamikor még fel akarják használni. A köztere­ken álló, vasból készült kandeláberek napjai is meg vannak számlálva: a vaslámpatartók egy része a Bukiba, a másik része a Pokolba, mint a város tulajdonait képező helyekre ván­dorol, hogy ott szolgáljon hivatásának. Az oszlopokon volt petroleum lámpákat a villa­mos-telep vcdte át. A telepet kezelő Gunz­­cégnek ugyanis szerződésben megállapított kö­telessége,' hogyha a víllamosmű megakad és oly erős, mint én. Őt megtörte az eset s egy­szer — magamra maradtam. — Azóta itt élek szegényen, elvonultam Senki sem keres fel soha s én sem háborgatok másokat. Élek a múltból, a múlt emlékeiből s vádolom magam folytonosan, hogy nem voltam megelégedett. Meri higyje el, most erős meggyőződéssel val­lom, hogy csak ez az egy lehet igazi, való alapja a boldogságnak. De én már azt későn tudtam meg, a mint még utánam is számosán későn fogják ezt megtudni, — saját kárukra. — Mi kísérletezünk az élettel itt csak nem mindannyian, — a kivételek az igazán boldo­gok ! — S ott nem akarjuk abban a boldog­ságot feltalálni, hol, ha szerényen is, őe szá­munkra a legbiztosabban található fel. De én már nem is beszélek többét, szólt elhaló han­gon. Én már elmondtam életem. Most beszél­jen maga ; talán vigabb életről tud számot adni Beszéltem is neki sokat, nagyon sokat. El­mondtam neki megelégedett életem nem egy boldog epizódját. S mikor már sokat beszéltem csendes, szeréuy, megelégedett életemről, egy­szer azt vettem észre, hogy két szemét két könnyfátyol boritja. Nem tudom, mily érzés vonta elő e könyeket, de aligha csalódom, mi­kor ezt állítom, hogy az elhibázott élet bána­tának könnycseppjei ragyogtak szemében. Nem sokára búcsúztam tőle. Kijöttem abból a lakásból, hol egykor a vidám gyermekleány hangja csengett, most pedig a megtört özvegy könnyűi hullanak panaszos szavak kíséretében. S mikora szabadba jutva, magam előtt lát­tam a gyomos utat, a dudvától felvert udvart, akkor már nem csodálkoztam a látott pusz­tuláson, mert az elégedetlenség csak ily virágot fakaszt kát. Borsij László.

Next

/
Oldalképek
Tartalom