Váci Hirlap, 1903 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1903-11-01 / 44. szám

2

Váci Hírlap

csatákban vitték diadalra a szabadság zászla- laját, de zsarnok német hatalomtól végkép megszabadítani nem tudták a nemzetet. Mert az a szorultság perceiben alkudozott, Ígért fűt-fát. A nemzet hitt a szónak. De mikor a zivatarok elnémultak, esküt eskü után szegve meg folytatta a német törvénytipró, jogtalan uralmát.

Különüsen kivált törvénytelenségeivel I. Lápot és udvara. Ezek Magyarországot koldussá, rabszolgává, németté akarták tenni. 16'7-ben i a császári hadak felszabadították ugyan Budát hazánk fővárosát, de nem Magyarország számara, nem a magyar király, hanem az osztrák császár számára. Úgy bántak Magyarországgal, mint Ausztria tartományával. Újabb és újabb törvénytelen adókat vetettek ki, a szegény népnek igen sok zaklatást kellett kiállania, mint az egykorú nóta mondta,

„Vérrel szántja földjét,

Vérrel boronálja ..."

Idegen, rác, sváb népséggel telepítették be az ország lakatlan vidékét, a főváros egész környéket, hogy ezzel is gyengítsek a magyart.

A legnagyobb kegyetlenséggel fogdosták a katonákat, a nóta szerint „kötéllel verbuválták.“ Elvitték a szegény legényt erővel.

A nép forrongani kezdett. Eleinte csak lassan, mint a tompa égdörgés. Eleinte csak a nótákban nyilatkozott meg a nemzet szive mélyén összegyülemlett százados keserűség. A kuruc költészetben, mely egyszerű, keresetlen hangon a nép igaz nyelvén fejezi ki a nép őszinte bánatát. Szidja a németet, kesereg a haza szomorú sor-a fölött, várja a szabaditót. „Szegény magyar nép, a sasnak körme között fonnyad, mint a lép“, mondja a nóta, a másik pedig figyelmezteti nemzetét, hogy „ne higyjen a németnek, akármint is hitegetnek. Mert ha ad is nagy levelet, mint a, kerek köpönyeged, nincsen abban semmi virtus.“

Később azonban mind nagyobb lesz az elégedetlenség, elkeseredés. Csak vezérre várunk, ki a nemzet élére álljon, a mozgalmat vezesse, az összerakott máglyát lángra lobbantsa. Ez a vezer volt a sors ellenállhatatlan erejeből II. Rákóczi Ferenc. Élete az eszményi, tragi kai hős minden vonását, kellékét magán viseli.

Bíborban, bársonyban születik, mint dicső ősöknek nemes vére, méltó unokája. Nagyatyja Rákóczi György a csatatéren hazájáért hal meg. Atyja a Wesselényi összeesküvésből csak vagyona árán menekül. Mostohája Tököli Imre a nagy kuruc király Törökországban, hontalanságban mereng fényes csatáiról, a magyar nemzet nagyságáról, szabadságáról. Anyja Zrínyi Ilona a hős magyarnők eszményképe, a dicső Zrínyiek unokája idegenben szerető hitvesével megosztja a hontalanság keserveit.

A bécsi kormány, mely előtt nem volt szent még a családi tűzhely sem, Rákóczit neve, vagyona miatt született pártütőnek tekinti, mert tudja és ismeri azt a nagy vonzerőt, melyet a Rákóczi név a magyarságra gyakorol. Ép azért mar fiatalon akarják ártalmatlanná tenni. Családját szétszórják, elválasztják anyjától, nővérétől, külföldi kolostorba küldik, hogy a magyar érzést kiöljék leikéből és mint egyszerű, szerény barát fejezze be életét. A terv meghiúsul, Rákóczi mint daliás férfi kerül vissza rég nem látott hazájába.

A tömeg bálványozza, jöttének hire szorongásba hozza a lelkeket, erőszakos módon akarják vezérükül.

De előtte elvonulnak a Rákócziak, Zrínyiek, Nádasdiak, Frangepánok véres árnyai, eszébe jut családjának szomorú története, idegenkedik, külföldi ruhát ölt, hogy érzelmeit a világ előtt elrejtse. Hiába küzd sorsa ellen. Megismeri a magyar nép szenvedését, baját, bánatát. Bercsényi Miklós emlékezteti hazája iránti kötelességeire, föltámad lelkében a hazafias érzés, nem törődik a veszélyekkel, feláldozza családját, nagy vagyonát, nyugalmat, a szent ügy élére áll, kezébe veszi a zászlót. Nem hatalmi vágy vezérli, mert hisz a sors megadott neki minden földi jót, hanem vonzza, sodorja őt igaz magyar szive, ez teszi a magyar szabadság bajnokává, martirává. Mit is tehetett volna mást a Rákócziak, Zrínyiek dicső utóda. Nem tagadhatta meg nemzetét, mely nagy bajban lévén, szólította őt.

Eleinte lassan, suttogón készülnek a fölkelésre. Áruló kéz a bécsi udvarnál feladja őket. A mit sem sejtő Rákóczit éjnek idejen ragadjak el beteg neje oldala mellől, börtönbe vetik, a honnan a magyar számára nincs többé visszatérés. De a sors úgy akarta, hogy legyen. Börtönének ajtaja megnyílik, ezer veszély között titokban menekül, Lengyelországba fut, hol a bujdosó Bercsényivel kibontják a szabadság zászlaját.

Harcuk nem vallási harc, hanem a magyar nemzet önvédelmi harca.

Zászlójuk jeligéje: Istenért és a szabadságért. Alig küldi be az országba Rákóczi lobogóit, a földművelő nép 10 ezrivel tódul alája.

Teljes odaadással a haza iránt ajánljak fel kardjukat, életüket.

Fújják a tárogatót, ezt az isteni hangszert, mely — mint Jókai mondja — sir, buzdít, harsog, kesereg, feljajdul, a levegőt hasítja s megint panaszra fordul egész a szellő suttoan qi a

Napról napra növekszik a kurucz tábor. Lelkesedéssel éneklik a nép keresetlen nyelvén :

Kiontatom vérem apámért, anyámért.

Meghalok én még ma magyar nemzetemért.

Fegyvert ragad fiatalja, öregje. Nincs itt vallási, rendi különbség. Csatlakozik fő- és köznemes, úr és jobbagy egyaránt, hisz feiujul- tak a magyar nemzet régi sebei, mint Rákóczi mondta, hisz a hazáért, a haza szabadságáért kell küzdeni.

70 emberről rövid pár nap alatt 70 ezerre növekszik a kuruc tabor. Egyik fényes csatát a másik után nyerik meg, elfoglaljak egesz Magyarországot, kimondják a nemzet függetlenségét, a kuruchadak dicső, rettenthetetlen vezérek alatt a hősi bátorság csodáit művelik, Bécs varosáig hatolnak s a büszke császár város megremeg kardjuk erejétől.

És mindeneknek lelke, istápolója Rákóczi a daliás fejedelem, a nők eszményképe, ki minden érzésében, szivében, lelkében magyar.

A császári trón, a német önkényuralommal egyetemben recseg, ropog a kuruc fegyverek erejétől.

Hajh ! De a sors máskép végzett a mi rovásunkra. Árulások, ellenséghez pártolások megfordítják a kuruc hadak szerencséjét és Rákóczi vesztett csaták után hazáját elhagyni kénytelen. Kesergőjében, mely „fájdalomkiáltása és panaszdala, de egyszersmind hosszú időn keresztül imádsága is egy balsorstól sújtott nemzetnek : aggódó lélekkel tűnődik hazája szomorú sorsán, jövőjen. Tábornokai, brigadérosai közül többen elárulták s végül 1711. május elsején, szép verőfényes tavaszi napra Károlyi Sándor a majtényi síkon letette a fegyvert. Helyes volt-e, nem-e a fegyverletétel, nem döntötte el máig sem a történelem. De a kor hangulatát kifejezi a kuruc nóta, melyben megható hangon, szivettépően kesergi a bujdosó kuruc:

Halálos nehéz köd Mindent busán beföd,

Jobb is ha nem látja,

Mert csak szive fájna.

Tán meg is szakadna.

Dobos már dobolhat,

Rákóczi unszolhat Rajta, rajta, rajta.

A tábor, a tábor Zászlóit lehajtja,

A majtényi páston Szegény kuruc tabor Hajh ! Károlyi Sándor.

A majtényi fegyverletétellel és az azt követő békekötéssel befejeződik a daliás, örökké szép kuruc korszak, elmúlik, eltűnik a magyar lovagkor. Szétoszlik, fosztik a kuructábor, hazamennek szántani, vetni és a haza szomorú sorsán keseregni.

Elnémulnak örökre a tárogató sípjai, mert hisz az óvatos német kormány valamennyit tűzre vetteti, hogy ne legyen semmi, a magyart lelkesítse, az elmu’Ú szép időkre emlékeztesse.

Nem hallani többé a táborokban esténkint a kuruc nóták édes bus danáját, csend és nyugalom honol szerte e hazában, de ez a csend a temetők csendje, mert ezzel a csenddel eltűnik mindmaiglan a magyar nemzet hadügyi és külügyi önállósága.

És a fejedelem . . . Hejh szomorú az ő sorsa. Sokáig Lengyel, majd Franciaországban bujdo- sik, vegre nagy Törökországban hallgatja tenger mormoiásat, futó szél zúgását.

Távol hazájától, feleségétől, csaladjától néhány jó emberével, kik őt bujdosásában sem hagyták el, eszi a hontalanság keseiű kenyeret, aggódik hazaja sorsán, jövőjén. Idegen országban fejezi be dicső életét, csontjai meg máig is idegen földben nyugosznak.

A korcsutódok beszenyezik fényes emléket és őt, ki mindenét hazájának áldozta fel, ki nemzetét még Hontalanságában se tudta felejteni, gyászos törvényben hazaárulónak bé- iyegzik meg.

De im, tisztes emléke feltámad síri magányból, diadalmasan járja be az egész országot, bérceket és rónákat, lelkünket megihleti es a legnagyobb hódolattal borulunk le nagysága előtt.

Hisz oly nagy szükségünk van az ő nemes szellemére, önfeláldozó hazaszeretetére, eszményi példájára különösen napjainkban.

Hisz a magyar nemzetnek ugyanaz az ellensége napjainkban is, mint a ki éllen Rákóczi egész életében küzdött. Martinovics és társai, az a tizenhárom, Kossuth Lajos, Battyány Lajos és a többi névtelen hős ugyanazon önkénynek mártírjai, mint Rákóczi.

A 48-as idők mintha a kuruc korszak megismétlődései lennének. Ugyanoly dicsőséggel kezdi meg a nemzet titáni harcát az önkény ellen, mint Rákóczi idejében, a világosi fegyver- letétellel pedig épugy járja végig a szegény magyar a Golgota minden stációját, mint egykor.

És napjainkban is, mintha Rákóczi idejét élnők. Hisz hiányzik mindmáig a magyar nemzet teljes szabadsága. Katonaságunk nyelvünket, címerünket megveti, a külföld önálló államiságunkat elismerni nem akarja, követségeink palotait nem diszesiti a mi szép, a mi szent jelvényünk, háromszinű trikolorunk. Bécsben a nemzet szive dobbanását mindmáig, nem értik meg.

A milói Venus szobor a művészet remek alkotása. De barbár kezek karját letörték s igy csonka a kitűnő alkotás.

Ilyen a magyar szabadság is. A független<