Váci Hirlap, 1903 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1903-05-10 / 19. szám
Tizenhetedik évfolyam. 19. szám. Vác, 1903. május 10. VÁCI HÍRLAP Előfizetési árak : Egész évre ....................12 korona. Negyedévre .....................3 korona. Egyes szám ára .... 24 fillér. Megjelen minden vasárnap. VÁG ÉS VIDÉKÉNEK HETILAPJA. Kiadótulajdonos: * Felelős szerkesztő: Kovách Ernő. Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde-utca 6. szám alatt. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Nyilt-ter sora 60 fillér. Hogy köszönnek nálunk. Vác, május 7. Minden müveit nemzetnek a népe ösz- tönszerűleg megtanulta az embernek a közös származás tudatából fakad azt a kötelességét, hogy embertársát, a mikor vele találkozik, köszöntse. A vadember is üdvözli a másikat a maga módja, szokása szerint, a bon ton-járól hires angol nagy gondot fordít még arra is, hogy a midőn nővel fog kezet, lehúzza keztyű- jét. A két szélsőség mindegyikének megvan a maga közös vonása: embertársunknak megbecsülése és tiszteletünk kifejezése irányában. A kettő között legfeljebb abban van különbség, hogy amannál önkéntelenül nyilatkozik az meg, emennél pedig kifejlesztette a magasabb műveltség. Mi nagyon szeretünk fenhangon kérkedni azzal, hogy itt a civilizáció határ- mesgyéjén (és ez a felfogás nagyon tartja magát) a müveit nyugathoz tartozunk. Követjük a francia, a spanyol, de leginkább az angol eíikett szabályait, volta- képen belőlük csak annyit, a mennyit Románc az ébredő tavaszról és ébredő szerelemről. Irta: HONTI HENRIK. Még nagyon kevés zöld látszott a hegyoldalban, sőt még hó is volt a hegyek tetején, de azért már járták a sétálók az ónos levegőjű erdőséget. A fák csupaszok, levéltelenek, még rügyek sem fakadnak, de már csupa remény minden, nem szomorú, mint az őszi táj, — biztató és telve az eljövendő élet erejével. A föld teleitta magát a termékenyítő hévizekkel és most a napsugaraktól olyan üde, erős szagokat áraszt, hogy megköhög tőle a gyenge mell. — — — Néhány leány és fiú sétál az erdőben. A tavaszi szelek megszikkasztották a talajt, csak néhol süpped be a sárga cipőcske sarka. Nevetnek, mulatnak és vidám kaczajuk barátságosan tetszik az erdőben, mert az még kihalt, csendes ; — se madárdal, se a lombok rejtelmes, sejtelmes suhogása nincs még. Egy- egy kavics, vagy rög, ha legörög a hegyoldalon, az csinál némi zajt a száraz rőzsében, meg a hegyekről lefutó hóviz, mely néhol valóságos zuhatagot képez. Most rakoncátlanul épen a leányok útját vágja el. Kis gödörbe rohan a hegyi vizecske ■és olyan zajt csap, hogy az ideges, leánykák épen — jól, rosszul — ellestünk másoktól, de azért a kést és villát nem tudjuk a tálba tenni úgy, hogy jelentősége meg legyen és a mi nemcsak az illemtan szempontjából sajnos egy körülmény, de társadalmilag is érezteti hatását: embertársainkat úgy köszönteni, a mint azt nemcsak elvárhalja, de egyenesen meg- követelheti. Ezúttal ez utóbbiról akarunk néhány sort írni. A kis város polgárai, hivatalnokai, urai igazán nincsenek tisztában azzal, hogy mivel tartoznak a társadalomnak (csak hasonló!) elemeivel szemben. Legtöbbje megelégszik azzal, hogy égő szivarral a szájában, zsebre tett kézzel, inkább csak fogai közölt mormogva, mint udvarias hangon, köszönti a másikat, jól a fejébe húzott kalapjához fel sem emelné a kezét. nemhogy még levenné azt, ha pedig megteszi, bizonyára azzal a gondolattal teszi meg, hogy legalább felfrissíti a kalapja ala került (bizonyára a szédületesen nagy tudománytól!) megromlott levegőt. Az ember udvariasan és tiszteleta fűtöket is betartják; a gödörből kikerülve csörögve folyik tovább és hajt egy botokból összetákolt kis malmot, valami unatkozó bojtár-gyerek egyszerű játékát. Megmosolyogják a kisasszonykák es gázlót keresnek, mert nem tudnak átmenni a vizen. A viz ugyan nem valami széles terjedelmű, egy kis ugrás átsegíthetné bármelyiket, de minek az, mikor itt vannak a fiuk. Az egyiket az egyik, a másikat a másik fogja át és erős kézzel szállítják őket a kicsi viz túlsó oldalára. Nellike. egy kis barna, tréfásan, nevetve szól: — Szégyeljük magunkat, leányok, ha ily kis vizen se tudunk átugorni! . . . — Eh, csacsi, hiszen nem azért, — szólt, egy szőke, — de hadd vigyenek a fiuk . . . Liza, a ki örökkön csak disputái, ingerkedve mondja : — Hát fogadjunk, hogy nem ugród át ! Nellike a kezét nyújtja. — Mibe ? .. — Két darab csokoládéba. Sándor, maga lesz a biró. — Helyes. — Huncut, a ki meg nem adja, — szól Nelli, összefogja a szoknyáját és mint egy nyúl, úgy szökik keresztül a vizen. Még a czipője se lesz sáros. Most a többi is neki készül és sorban ug- rosnak oda meg vissza. teljesen köszönti egyik, másik urat s azok inkább csak reá néznek, jó ha még veszik maguknak azt a fáradságot, hogy kezeiket oldaluk mellől egy-két arasztnyira felemeljék, legtöbbje azonban ezzel sem igen fárasztja magát és figyelemre sem érdemesítik az illetőt. Van egy igen jó közmondás erre, figyelmébe hozzuk azoknak, kik vagy nem ismerik, vagy elfelejtették : »köszönni illedelmesség, fogadni k. k.« De ezek a jó urak azl hiszik, hogy már megváltoztatják a világ sorját és ők szabnak törvényt a társadalomnak. Mi különben mindezt nem panaszkép, inkább megrovásképen és okulás céljából hozzuk fel. Egy cseppet sem bánt bennünket, ha X. vagy Y. úr csak úgy fogadja előzékeny köszöntésünket, mint a hogyan mi még az utcasarki hordárnak köszönni is szégyenlenénk; az ember egyszerűen gondol magában egyet és tovább megy. Az okosabbja legújabban azt a gyakorlatot kezdi meghonosítani, hogy egyszerűen elmellőzi és — nem köszön. Igaza van. Ha én a társadalmi illemszabályok által megállapított Majd megunják ezt is és Sándor ajánlatara hóvirágot keresnek. Sándornak szerencséje is van, mindjárt talál egy kis csokorra valót és előzékenyen szétosztja a lányok között. Nellike hálás érte, egy szálat gomblyukába tűz. Sándornak ez elég; jól eső büszkeséggel nézi a kezecskét, a mint a kabátján babrál és ravasz ötlete támad. — Akarnak hóvirágot? — kérdi a társaságtól. — Hogyne! Micsoda kérdés? . . . — Hát széledjünk el, ki erre, ki arra ; mert egymás mellett csak keveset találhatunk. A dolog igaz, mind belátják. És igy került össze Sándor Nellikével. A többi leánynak is jutott egy-egy gavallér. Nemsokára messze voltak egymástól és kitartó küzködéssel mentek hegynek fel. Sándorék minél messzebbre távoztak a többitől. — Jöjjön Nellike, igy jo, ha ketten vagyunk. — Miért ? — Mit tudom én? — de nagyon jól érzem magamat, ha mellette lehetek. A leányka arcán gyenge pir szaladt szét és lopva végignéz a fiún. Sugár termetű gyerek,, a kinek izmos alakján megfeszül a ruha, szeme gyakran a leánykán mereng el és az ajka, — a mely fölött már serked a férfibüszkeség — szelíden mosolyog.
