Váci Hirlap, 1902 (16. évfolyam, 3-52. szám)
1902-08-31 / 35. szám
Váci Hírlap Ezek szerint tehát a szegény iparos és földműves meg se kísérelje azt, hogy fia a középiskolában boldogulna-e? Dehogy nem. De előbb kérje ki tanácsát a tanítónak, ki a gyermeket neveli, oktatja, tehát ismeri a gyermek képességeit, mert különben meg lehet róla győződve, 1-ször, hogy gyermekének, mint kimutattuk, csak árt, 2-szor költségbe, adósságba veri magát, mert a taníttatás manapság sokba kerül — és a fiú a végén mégis csak inas lesz. Hála Istennek, ma az állam és a város jóvoltából módunkban van mi nekünk, váciaknak, hogy ezen bajokat kikerüljük. Hogyan? Megmondom, csak egy kis türelmet kérek még. A gyermek, midőn elvégezte a négy elemi iskolát, még csak 9—10 éves. 12 éves koráig pedig inasnak felvenni nem szabad. Ezt tiltja a törvény. Mit csináljon tehát az a szegény szülő a gyermekkel? Középiskolába se adja? Inasnak meg nem szabad adni ?! Tehát 2—3 évig csak otthoni naplopásra legyen kényszerűvé? Adja be az V. elemi osztályba. A középiskola első osztályaiban alapot vetnek a következő osztályok tananyagához. Tanulnak deklinálni, konju- gálni, de nem tanulják meg azokat az elemi ismereteket, melyeket minden honpolgárnak tudnia kell és csak hasznára van. Az V—VI. elemi osztály mintegy koronája az elemi iskolának. E két osztályban tanulja megismerni hazánk történetét, tanulja az okszerű, gazdálkodást, ) (ehhez kellene még Vácon az iskola mellé egy kert is,) az alkotmánytan alapján megtanulja ismerni jogait, de meg kötelességeit is. Egyéb tudományokból is, mint pl. a természettan és rajz is, megszerzi az elemi ismereteket, épen annyit, a mennyire egy honpolgárnak okvetlenül szüksége van. Kerüljük tehát a túlzsúfolását a középiskolának; most módunkban van, hogy képzett, derék iparosokat, földműveseket neveljünk városunknak, hazánknak. Borul-derül. (Operette két felvonásban.) A belügyminiszter elrendelte, hogy szeptember elsejétől a vidéki kávéházakban csak negyven éven felül levő ka- szirnők alkalmazhatók. Személyek : Hornung Albert \ Perl fein József * * * kávésok Ziher Adolf I A rendőrség tagjai. A kasszatündérek. A kávéház közönsége. 1. Felvonás (történik valamelyik kávéházban aug. 31-én) Hornung (a kávésok primadonnája a távozó kasszatündérekhez) Rosszul van az e földön elrendelve, hogy tüske nélkül rózsa nem terem. Szegény szivünk lángoljon bár epedve a vég azért csak elválás leszen. De bármiként forduljon rosszra, jóra soh’ sem feledlek én te szép leány: Isten veled gyönyörnek sok lett volna Isten veled igy akarta a Széli. Egyik kaszirnö (a legcsinosabb, de a leg- falsabb hongon a kávéházi közönséghez, főleg pedig egy búsuló inládájához.) Én elmegyek ifjú párom nem maradok köztelek, Széli úr kívánsága, hogy aggszűz én legyek. Ez az ő vágya, leghőbb kívánsága. Mert én igen csinos vagyok. Perlfein kávés (búsan, rézfokossal a kezében.) Miért ragyog csillag az égen ? Miért nyílik virág a réten? Miért nyílik ki tavaszszal az erdő? Ha negyven éven felüli a kaszirnő ! Második .kaszirnő: Isten veled, szavadra válnom kellett s én elmenék igy akarta a Széli gyöngédtelen szavai tova űztek búmat feledni hozzád jövék. Hogyis lehet, hogy csábszavadnak hittem, bizalmam hozzád hogyis lehetett? Bár büszke gőgös szerelmem legyőzte tudom, hogy vissza hivsz majd engemet. Vissza hivsz te majd, vissza hivsz te majd. ha majd a béke vissza tér körünkbe : tudom, hogy vissza hivsz majd engemet. Zilzer kávés: (Atyai tanácscsal, búsan) Egy özvegy kávésról szól e nóta mit dajkám esteliden dalolt. Még most is hallom e dalt évek óta, melylyel altatá kaszirnőt: Minden kasszirnak oda főm az égben, meg van írva a sors a könyvében egy nagy könyvbe van bevezetve jo és rossz külön lapon : Épen azért véssed jól az eszedbe erigyj, távozz kis angyalom. Kaszirnök kara: El, el, el Budapestre el Budapestre, el Budapestre el, el, el Budapestre, el Budapestre- el ! tunk valahol. Hirtelen vakító fényesség támadt, nappal lett egyszerre. Az őrzőangyalomat nem láttam, de éreztem, hogy azért mellettem van. Magamból sem láttam semmit, nem volt testem. Hiába emeltem fel magam elé a karomat, nem láttam . . . Furcsa volt, de nem rossz.. . Az őrangyal szólott: — Nézd ezt a házat. Itt lakik Sas Péter. — Szép tiszta ház, szép nagy ablakokkal előtte fák, bokrok, sárga kavicscsal behintve az utak. Az ablakban virágok nyíltak, az egész ház magán viselte a gondosság, a rendszeretet képét s elárulta, hogy megelégedett, boldog emberek laknak ott. Benéztem az udvarra: virág, sok virág, rend, tisztaság volt mindenütt s csínnal, ízléssel volt minden elrendezve. De élő lényt nem láttam sehol. Az ablak alá mentem, a sűrű függönyökön nem láttam semmit. Odanyomtam fülemet az ablakhoz, bent vidám nevetgélés volt, majd egy üde csengő leányhang ismeretlen dalokat énekelt s a többiek dúdoltak hozzá. Hallottam a maga énekét is és az őrzőangyal odasugott a fülembe : — Megakarod nézni őket ? Nem, feleltem, egy kis idő múlva, nagyon nyugodtan, mert nem fájt semmi. 3 bigyje el, folytatta O mosolyogva, szegény Péter, ha tudnám, hogy igazán igy lesz, nem fájna annyira magát itt hagyni. A levegő meghüvösödött. Összehúztam magamon a felöltőt s kezdtem ballagni befelé. Nem féltem cseppet sem. Éreztem, hogy a közelembe van, hogy néz engem, vizsgál engem s nyugodt voltam.-Nem bántott az, hogy már nem gondolok reá, hogy a szivem nem érez, a mikor az eszembe jut, hogy akkor vagyok boldog, a mikor azzal vagyok együtt, a ki engem az életnek visszaadott. S eszembe jutott egy édes nap, a mikor egy nagyon izgatott nap után, a mi a boldogságom fölött döntött, kimentem. Ö hozzá a temetőbe. Miért, magam sem tudom. El is szoktam már attól, hogy Öt látogassam. S a sírján ott találtam egy csomó barkát, meg egy kis csokrot. A barkás füzágat ismertem. Néhány nappal ez előtt, a mikor az első tavaszi sétát teltük, én téptem le és adtam neki, mint a tavasz első hírnökét. A csokor, az első csokor volt, a mivel neki kedveskedtem s akkor már tudtam, hogy szeret. Hogy annyira szeret, akkor tudtam meg, a mikor láttam, hogy nála volt, hogy vele beszélt s tőle is elkért engem, hogy egészen az övé lehessek. * Irt erről nekem egyszer nagy sokára. Nem is tudom, fájt-e igazán, ^agy csak a nagy öröm szorította össze a szivemet, a mikor a leányos vékony betűit olvastam, a hol nagyon komolyan, tán komolyabban, mint valaha. Ő róla irt nekem. — Bánt engem sokszor, miért nem beszél nekem Róla soha. Azt hittem nem tart. elég erősnek, hogy nyugodtan meghallgassam az ő történetét. Talán úgy is volt. Nem féltem. Tőle soha, de mégis, mintha szükségem lett volna valamire, a mi megnyugtasson. Azon a nagy napon, a mikor a sorsunk eldőlt s én nagy félelemmel vártam, mi jön, kimentem Hozzá. Elvittem neki valamit, a mit pedig nagyon őriztem, szerettem, az első csokrot, a maga első virágait, hervadtan, fonnyad- tan, úgy, a hogyan én azt őriztem szeretettel. Beszéltem vele s kértem legyen segítségemre, adjon nekem erőt a jövő nagy kötelességeiben is. S Ö megnyugtatott engem, azóta nincs egy rossz gondolatom sem. S ide adta nekem a szivét, hogy szerethessem magukat, az anyai szivét, hogy a mi kis leányunknak, az övének, a kit nekem adott, jó anyja lehessek. Beszéljen nekem róla . . . * S még nem beszéltem neki soha róla. De mégigértem akkor s megígértem bolyongásom közben ismét a lelkemben, hogy majd egyszer egy csöndes, nyugodt napon, a mikor már nem kell búcsúznunk egymástól, beszélek Róla. Elmondom a történetét két embernek, a kik egymásért nagyon sokat küzdöttek, a kik egymás mellett nagyon szenvedtek s a mellett boldogok voltak . . . * Még hűvösebb lett a levegő. Már fázni kezdtem s indultam hazafelé. Nem űzött már semmi, nem bántott egy gondolat sem, nyugodt voltam már, nagyon nyugodt. És mérhetetlenül boldog a mellett.
