Váci Hirlap, 1902 (16. évfolyam, 3-52. szám)
1902-07-20 / 29. szám
Váci Hírlap 3 segítséget könyörögni ellenünk. És az a nagyhatalom, mely fennállása óta mindenkor megjelent ott, a hol a szabadságot, a nemzeti érzést kellett elnyomni, az első hívásra szövetkezik hazánk letiprására. Két nagy hatalomra volt szükség, hogy a századok nyomása alatt lecsigázott, saját nemzetiségeitől cserbenhagyott és megtámadott maroknyi magyar nemzetet szabadságától megfoszthassák, szolgaságába hajthassák. Segítségükre volt még régi bűnünk is, az egyenetlenkedés, mely vezéreink működését megbénította akkor, mikor a legnagyobb egyetértésre lett volna szükség. Hozzájárult az is, hogy Európa, a művelt nyugat, melynek évszázadokon keresztül voltunk török és tatárral szemben védő bástyái, melynek szabadságáért ez a parányi nemzet oly sokszor vérzett: összetett kezekkel nézte pusztulásunkat, pedig jól tudhatta, hogy a magyar szabadság sírba dőltével hosszú időre elnémul Európa szabadsága is. És akkor, mikor a magyar dicsőség és hősi bátorság, mint a felkelő nap arany sugarai immár beragyogni kezdi az egész világot, mikor csodálattal beszélnek dicső honvédeinkről, fényes győzelmeinkről mindenfelé: 200000 orosz lepi el a Kárpátoknak a felhőkkel csó- kolódzó mohos bérceit s hiába küzd a dicső 500 székely leonidási hősiességgel a tömösi szorosban, a túlerőnek nem bir ez a szegény nemzet ellenállni, ellepi az orosz egész Magyar- országot. így lett a Július 17-iki második váci csata a magyar nemzet szenvedéseinek, Golgotájának első stációja. Végig járja ez a szegény nemzet szenvedés és hősi halál között valamennyi stációt, melyeknek utolsója Világos, a magyar szabadság temetője. Letiporva fekszik az oroszlán, hős tábornokaink, dicső vezéreink bitófára kerülnek; a A férfi szenvedélyes lett. — Öh, mondom, szeretlek, érted, szeretlek, az a másik ? Hisz azt sem tudom milyen ? Milyen az arca, milyen a haja, el is tagadhatnám, de ehhez büszke vagyok. Szerelmem mindig a tied volt, feledj el egy őrült szeszélyt, férfi rosszaságot, nem csaltalak meg, hisz nem — szerettem mást. Az asszony pedig nézi a napsugarat és elgondolja, hogy milyen furcsa és milyen hazug az élet. Milyen hazug! Miért árulta el férje? és miért árulja el most amazt, kit jobb szeretett nálánál, hisz hozzá sietett, jobb szerette, igen, igen! S most azt is megalázza, azt is megtagadja, milyen rossz, milyen csúnya a világ! Vagy nem! Egyiket sem szerette. Sem a feleségét, sem a szeretőjét. Mert a szerelem hű, a szerelem ragaszkodó halálig, sírig, síron túl. Egyikét sem szerette, sem hitvest, sem szeretőt! A férfi ránézett feleségére. Félt. Olyan fehér volt az arca és olyan különös fény égett szemében. — Ah, mondá, nincs szived. Nem vagy asszony ! A nő mindig bocsájt. A nő irgalmas és bűnt felejtő ... De te nem tudsz feledni és nem tudsz bocsájtani. — Csalódik, szólt egy hang, idegen, rideg csengésű — én bocsájtok és feledek, hiszen a — halottaknak bocsájtunk és feledünk mindent. A férfi felriadt. Egyedül volt. A szoba üres, csak finom illat, elhaló, elmosódó, terjengett a levegőben. rabság és zsarnokság hosszú, sötét éjjele borul nemzetünkre. De az igazságos Isten megelégli a nemzet szenvedéseit derengeni kezd s Magyarország visszanyeri vériéi áztatott, ezeréves régi szabadságát. A hősök sírjánál megjelentünk, uraim, hogy kegyelettel áldozzunk emléküknek és beszámoljunk nekik arról, hogy érdemesek vagyunk e a szabadságra, melyért életüket, vérüket ontották. Hősök, pihenjetek ! Nyugalmatokat ne zavarja semmi, csak a sírotokra hajló falombok susogása. Ne tudjátok meg soha, hogy szép hazátokat, melynek dicsőségéért, virulásáért és szabadságáért oly szívesen mentetek ezer halálba : minden oldalról ellenség környezi, veszély fenyegeti napjainkban is. Ne tudjátok meg soha, hogy a magyarban kialvó félben van a lelkesedés tüze, a szabadság érzete és mint az őszi köd, rút közönyösség lepi be az emberek lelkét. Ne túdjátok meg soha, hogy emléketeknek ünnepén az ünneplők közül hiányzik ezen városnak csaknem egész lakossága, hiányzik a város ifjúsága. Hősök pihenjetek. S mi kik itt megjelentünk, azon reményben fogjunk mindennapi munkánkhoz. hogy az ősök kegyelete s a szabadság eszméi iránti lelkesedés újból meg fogja tölteni minden magyar szivét s békében úgy, mint háborúban mindent meg fogunk tenni édes szép hazánk felvirágozására ! Ügy legyen ! -Ámen ! Nem a magunk nézetét nyilvánítjuk, hanem a jelenvolt kis, de intelligens közönségét, midőn a fiatal szónok beszédjéről a legnagyobb elismeréssel emlékezünk meg. Nemcsak poétikus, mély tartalma, de az előadása is mindenkit meglepett s ezek együtt biztosították a sikert, mely a tapsban, szívélyes éljenzésben meg is nyilvánult nem egyszer. Az ünnepséget a Szózat eléneklése fejezte be. Politika az igazságban. (Hírlapi cilclcelc.) I. „Hazafias tótok. A sok rossz között akad néha egy egy jó is. Sokszor olvashatták lapunk barátai, hogy hányszor kitörtünk a haza- fiatlan nemzetiségek ellen. A legutóbbi ország- gyűlés ideje alatt különösen megemlékeztünk a pánszláv agitátorokról, elitéltük őket, de elitéltük a tót népet is, hogy tetszik nekik a magyarellenes mozgalom. Volt is rá okunk. Most azonban örömmel veszünk hirt váci tudósítónktól, hogy kár volt akkoriban olyan meggondolatlanul pálcát törnünk tótjaink fölött, mert akad még köztük, úgy látszik, egy-egy jobb érzésű derék magyar ember is. A sürgönydrót azt hozza, hogy a legutóbbi vasárnap este több tutajos tót haladt el Vác mellett a bécsi hajó közelében nyolc óra felé. A tótok nyugodtan ülték meg tutajukat s á helyett, hogy — mint máskor — a „Ma biszom Fra- jerka“ bús danáját furulyázva űzték volna el unalmukat, szebbnél-szebb magyar nótákat énekeitek s mi több, mikor közvetlen a hajó közelébe értek a király éltetésével vonták magukra a hajón ülők figyelmét. Igazán jóleső- leg közölhetjük a megtörtént kis eseményt s örömmel fogadtuk a hirt, hogy a Valesek és Rusiák hivei között is akad még egy pár, a ki nem igen hajlandó már hinni a leendő nagy tót birodalomban.“ írja pedig ezeket az elmúlt héten megjelent egyik szabadelvű irányú napilap. II. „Negyvennyolcas tót testvéreinkről. Forgassuk történelmünk lapjait. Ott van a kuruc-világ, ott van a szabadságharc, ott van Branyiszkó s ott van meg igen sok esemény. Úton-útfélen tapasztalhattuk, hogy a hol a hazáról, a hol a szabadságról van szó, ott nem hogy hátul nem, sőt ellenkezőleg mindig elől állnak tót testvéreink. Sokszor hangsúlyoztuk már, hogy a legutóbbi pánszláv mozgalmakban sem ők a vétkesek, hanem egyes rosszlelkű vezetőik. Csak az elmúlt vasárnap is milyen szépen bebizonyították édes testvéreink, hogy még mindig nem felejtették el a dicső szabadságharcot. Tört magyarsággal bár, de annál érzésesebben énekelték Vác fölött Dunán ereszkedő tutajukon a „Kossuth Lajos azt üzente“ régi magyar nótát s mikor közel értek az éppen arra haladó személyhajóhoz, lelkesedéstől elragadtatva kiáltották, hogy : „Éljen a szabadság!“ Ezekről értesít váci tudósítónk bennünket s mi nem tartjuk érdektelennek, ha beszámolunk róla olvasó közönségünknek különösen mai napság, mikor már tiszti karddal mennek az ember ellen csak azért, mert magyar nótát húzat. Éljenek derék tótjaink !“ Megjelent szintén a héten az előbbi cikk megjelenése után való napon az egyik 48-as irányú lapban. III. „A pánszlávizmus újabb megnyilatkozása. Többször ütöttek már a lapok szegény tót embertársainkon és pedig mindig jogtalanul. Vádolták őket mint néppártiakat pánszlávizmussal, vádolták hazaárulással. Mi tűrtünk, a mig tűrhettünk, de mikor már sok volt a rosszból hát mi is csak kifakadtunk s védelmünkbe vettük véreinket. Hogy mennyire államellenesek e jámbor emberek, akiknek különben csak talán az az egy vétkük (?) van, hogy néppártiak, mutatja az alábbi eset, melyről váci tudósítónk értesít. Vasárnap este történt, a mikor Vác mellett tutajoztak liptói testvéreink. Szép csendes idő volt s föltűnt mindenkinek Vácon, hogy a különben néma túlpartról ének .szava hallatszik. Azok a hazaáruló (?) tótok voltak az éneklők, kik mintegy esti imájukat végezve kórusban énekelték az „Isten áld meg a magyart“ majd jött a személyhajó s tótjaink kalapjukat lengetve „éljen a,haza“ kiáltásokkal üdvözölték az utasokat. Nem akarunk kommentárt fűzni a megtörténtekhez. csak kérdezzük, vájjon kazár polgártársaink mit szólnak a pánszlávizmus újabb megnyilatkozásához? A két előbbi cikk után látott nap világot az egyik néppárti irányú újságban. IV. „Tutajon Verőcétől Vácig. Két csolnakázó társaság evezett hazafelé Vácra Verőcéről. Előttök tutajok mentek. Az egyik csolnakos — alföldi gyerek lévén — felvetette az eszmét, hogy ime itt az alkalom egy élő tutajra szállni, miután ő még sohasem ült tutajon. Egy perc s a két társaság a talpon volt. — Dobru vecser! — Jó estét adjon az Isten, fiatal urak ! Szörnyű fölsülés, párkányi szin magyarok voltak a trencséni tót tutajosok. Annál jobb, ezek talán a bort is meg tudják inni. Csakhamar előkerült három boros üveg a csónak ládájából s összeült az egész utazó közönség. Bor után hangos beszéd, ezután meg vidám dalolás következett. Jött a nyolc órai hajó. Talpszélére állt a meglehetős számú kompánia s nehogy szégyenben maradjon a váci dalárda és rázendítettek a szebbnél-szebb magyar népdalokra. Az Irisen néma csend és figyel em
