Váci Hirlap, 1901 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1901-03-17 / 11. szám
2 VAGI HÍRLAP felebarátodat, mint tenmagadat. Mi tényleg testvérekké egyesültünk és nem bántuk, hogy mint imádkozik a szomszédunk, csak iáttuk imára kulcsolt kezeit és elég becsületesek voltunk hinni, hogy csak jóért tud könyörögni. És azóta váltakoztak a korok és megváltoztak ez emberek is. És ha jól esnék nemzeti ünnepünkön egyebet se tenni, mint merengeni a múlton és abból meríteni minden jövök erejét: nem tehetjük ezt. Mert agyunk képeket lódít elibénk és mi szivszorongva látjuk a nagy kanyarulatot, melylyel a márciusi hagyományokat hűtlenül elhagytuk. Akkor minden lenyűgözött erő felszabadult, ma újra fonják az elszakított pórázokat és a kor nem nyúl késéhez, hogy elvágja a nyakláncokat. Akkor az egyéniség becsében láttuk az egyén értékét, ma újra ránehezednek a mérlegre az örökölt és és született előjogok és nyomják le, minden privilégium javára és minden nagy törekvés agyonütésére. Minálunk akkor a szabadság nem eszköz volt, mint mindenütt, hanem maga volt a szentséges cél. Ma újra eszközzé próbálják degradálni és a hamis próféták járják az országot, nem hogy térítenek, de hogy eltérítsenek minden múltúnk minden hagyományától. Akkor egyetlen tavaszi napsugárra elsorvadt minden előítélet, elperzselődött minden belvillongás, elszáradt minden, a minek az ő sötét neve: reakció! És ma újra borul felettünk és a piszkos föllegeket táplálják a füstoszlopok, mik nemzetbontás csóváiból szállanák fölfeél. Ma még csak tűzzel játszanak, kik testvérharcok szikráit hordják tetőről tetőre, de a szikra üszőkké hamvad majd és a tetők és minden korommá ég. Gazdasági bajok majd, hogy agyon nem nyomnak és a kiknek ez a — Gárdonyi Géza irómüvész urat, felelte a pénzügyőr. — Én vagyok és szabad tudnom, hogy miben lehetek szolgálatára ? A finánc erre egy hivatalos idézést adott át a kitűnő Írónak. Az idézést az adófelügyelőség irta, szigorúan elrendelvén, hogy Gárdonyi két nap folyása alatt jelenjék meg az adófelügyelő színe előtt. Az iró kissé megdöbbenve nézett a pipatoriuma felé (nem lehet tudni, hogy nem akadt-e valami gaz denunciáns?) de a mondott napon pontosan beállított abba a hivatalba, melyet az idézés megjelölt. Rövid másfélórai várakozás után szerencsésen be is jutott a hatalmas ur elé, a ki a főváros adóügyeit intézi. Gárdonyi illedelmesen bemutatkozott, mire az adófelügyelő unott arccal tekintett föl rengeteg iráscsomói közül. — Hja, Ön az ? — mondta a szigorú ur | ásítva. Azért hivattuk mert egy kis fizetséget kell majd teljesítenie az adóhivatal pénztárában. Ha akarja át is adom a cédulát. . . — Szabad tudnom, hogy micsoda fizetséget ? — A kalendáriumokról van szó, a miket Uraságod kiadott. Az illeték ugyanis több teher mindétig kevés, azok reánk zúdították a társadalmi csatározások rettentő förgetegét. Úgy marakodunk egymás között, mintha nem önmagunk vérét csapolnék és úgy tapsolunk minden saskeselyűnek, a mikor testvérhúst szaggat cafatokká, mintha az a lélek nem a mi lelkünk lenne. És a nemzeti lélek révetegen jár-kél, szakad és foszlik és ki tudja, mikor lesz a széttépdesett rongyból ismét a régi, a nagyszerű egész. Talán csak akkor, ha a márciusi emlékek a jelenben visszfényüket találhatják meg ! Ha egygyé fog forrasztani nemcsak a megemlékezés, hanem a haladó cselekvés is, ha minden tiszta lélek oltármécsesén a hazaszeretet egységes és egyetlen lángja kaphatja fényességét és erősségét. Ha nem járunk még ilyenkor is más és másféle oltárokhoz imát rebegni, hanem egyetlen örök láng éleszti majd lelkünk tüzét. Ez melegít ez éleszt ez éltet odabenn és vigyázzunk, hogy ki ne aludjék. Vele kialszik az élet, és kialszunk mi is. Éleszszük a lángot, ha élni akarunk! És a nemzet akar! Az 53-ik évforduló. (A márc. lo-iki ünnep városunkban.) Vác, márc. 15. Félszázadja múlt, akkor megszületett a magyar szabadság március idusán. Félszázad előtt hajnalhasadása volt a szabadságnak, ma zenitjére ért ez az éltető napúnk. Ünnepeltük március tizenötödikét most és minden időkben, mert nem csak fogadalmi ünnep, hanem a magyar szívbe, elmébe vésett szent nap. Meleg szívvel, hazafias lelkesedéssel. Áldoztunk a szabadság oltárán és megszenteltük a szabadság napját. Ahogy ünnepeltünk évtizedek előtt szőke gyerekfürtökkel, úgy ünnepeltünk most meglett emberek és velünk a galambősz fürtűek példáján buzdulva, lelkesedve az ifjúság. De a mikor megemlékezünk valamivel annál, mint a mit Uraságod már lefizetett. . . —- Hát mennyit kell még fizetnem ? — kérdezte Gárdonyi Géza bosszúsan. Az adófelügyelő föltette a pápaszemét, egy darabig keresgélt az írások között, aztán hanyagul, álmosan igy szólott: — Mindössze 479.760 forintot. Gárdonyi megdöbbenve kapaszkodott meg az íróasztalba (egy percig azt hitte, hogy az adófelügyelő akut idegrohamot kapott) aztán gépiesen dadogta : — Hogy méltóztatik ezt érteni ? — A dolog nagyon egyszerű, — felelte az adófelügyelő nyugodtan. Uraságod egy kalendáriumot adott ki, mely a saját bevallása szerint kétezer esztendeig használható. Mint tudja, minden egyes naptár után a ktncstár hat krajcárnyi bélyegilletéket szed. Úgy ám, de a naptárilleték csak egy évi használatért van megallápitva; s ha az uraságod naptárát kétezer évig használják, hát mindegyik évért külön jár hat krajcár. És minthogy a naptár négyezer példányban jelent meg. . . Gárdonyi kísérletet tett, hogy közbevágjon, de az adófelügyelő erélyesen folytatta : — 4000x6 az összesen 24.000 krajcár, vagyis kétszáz és negyven forint. Szorozza meg a szabadság zászlóbontóiról, hajoljunk meg hódolattal az előtt is, a ki megteremtője lett a szabadság újjáéledésének. Dicső és nagy az, a ki alkot és teremt. Áldjuk emléküket. De dicső és nagy az is, a ki fentart megőriz. Áldás annak is, a ki megrázkódás nélkül átadja a jövendőnek, a mi nagyot alkotott a múlt. . . — — — Bárha egy kis üröm is vegyül az ünneplésbe. Ma, az ötvenharmadik évfordulón is sok, sok házról hiányzik a zászló, szívből az igaz lelkesedés. Hol voltak azok az egyesületek, céhek, a melyek rendeznek télen-nyáron bált, hogy életjelt adjanak magukról, március 15-én pedig elvonulnak. Jól esett látnunk, hogy mégis évről-évre szebb, nagyobb közönsége van a március 15-iki ünnepélynek. A város vezetői, a negyvennyolcas idők itt lakó szerep űi, szemtanúi, állami és magán hivatalok tisztviselői, az ipartársulat és ipartestület,' a tűzoltóság, a dalárda, az egyik zsidóegylet, a ifjúság s igen nagy közönség vett részt az ünneplésben. Az ünneplés fenn, Kisvácon kezdődött. A református templomban jöttek össze a hívők s buzgó imádságba merülve ha lgatták Sáfár h. lelkész hazafiságtól áthatott beszédét, melyben lelkes szavakkal méltatta március tizenötödikét s jelentőségét. Fél három órakor indult el a menet a városházától. Elől a cigány vonult s előszedte hegedűjéből a hazafias dalokat, a melyeken buzdul a magyar ember szive, de a melyeket oly ritkán hall ma már a magyar fül. Csuka bandája húzott. Ő társaival minden évben megjelenik a menet élén s lelkesedéssel húzza ezeket a nótákat s ilyenkor szivük együtt dobog a közönségével. Dicséret is illeti buzgó és díjtalan közreműködésükért. Utána a nemzetőri zászlót vitte Miklósovits Sándor, oldalán a negyvennyolcas honvédek ismert ruhájukban, majd az ipartársulat és ipartestület zászlóik alatt s a nagy közönség. A gimnázium előtt csatlakozott a tanulóifjúság két zászló alatt. Messze kilátszott a 2—300 főnyi tömegből a magyar ruhások kis csoportja, lehettek mintegy harmincán. A nagy napra vették fel először a legszebb viseletét a ezt a számot kétezerrel s eredményül négyszáz nyolcvanezer forintot kap. Minthogy azonban az első évi illetéket szabályszerűen lefizette, a hátralék most már nem több, mint mindössze 479.760 forint. . . — És Ön azt kívánja, hogy a pénzt még ma délőtt lefizessem ? Az adófelügyelő jóindulattal intett: — Ha a fizetés netalán nehezére — esnék mondta nyájasan — megadom tűnnek a részletfizetési kedvezményt. Fizessen minden hó elsején 39.000 forintot s akkor egy év alatt az egész kötelezettségének eleget tesz. . . Gárdonyi, a kiben akkor már felülkerekedett az ő ismert, szelíd humora, hálásan meghajolt az adófelügyelő előtt: — Ha szabad egy kis szívességet kérnem, mondjuk, hogy csak 35.000 forintot fizetek havonként. Többre jelenleg igazán nem vagyok képes.. . Az adófelügyelő elfogadta az ajánlatot (lám, hogy az ördög nem oly fekete, a milyennek látszik) Gárdonyi pedig nyugodtan távozott. Lefizette-e már az egész illetéket, nem tudom ; de tekintve, hogy az irók már IV. Rhamszesz óta rossz fizetők, az is lehet, hogy egy-két részlettel még hátralékban van. Szomaházy István.
