Váci Hirlap, 1901 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1901-01-27 / 4. szám
9 VÁCI HÍRLAP Matildnak, mint Drozdik Terikének irt Petőfi szerelmes leveleket, a mely levelek bár ifjú gyermekkori ábrándok voltak, de már akkor is gondolatai magasan repülök. Az ábrándos levelekből egy meg is maradt Petőfitől Drozdik Terikének, a melyet későbbi években Drozdik Terikének fia Sramko Mihály, volt aszódi gimnázium tanár és evang. segédlelkész nagybecsben tartva töbször elő is mutatott Aszódon, de halála után, nem tudni, hogy hová lett az értékes és érdekes szerelmes irás. Tehát mind Petőfi mind Neiman Károly tanulótársak együtt és külön írtak úgy Kankrényi Matildnak, mint Drozdik Terinek szerelmes leveleket teli ábrándokkal mindaddig, mig Koren István, akkori gimnáziumi profeszor meg nem tudta. Koren profeszor ezt a szerelmes dolgokat megsejtette s úgy Petőfit mint Neiman Károlyt jól megdorgálta aztán vége szakadt a kalandnak, megy a szerelmes levelek írásának is. De emlékei megmaradtak hosszú évek után Aszódon s azoknak a letűnt időknek és dolgoknak egyik élő tanúja én vagyok, mert Petőfinek aszódi gimnáziumi tanuló társai voltak fivéreim is (István és Károly) valamint még most is élő Huszerl Sándor. Ezektől merítettem azt, a mit írtam és ő is úgy adja elő a mint itt leirom. Midőn ezek után Petőfi Sándor 1838-ban betöltve a gimnázium tanuló éveit, Aszódról elment más gimnáziumba, folytatandó tanulmányait, Kankrényi Matild, valamint Drozdik Tériké hajadonok voltak. Kankrényi Matild férjhez ment Maczkó Pál mészárosmesterhez Pásztón a negyvenes évek elején és ugyancsak ott Pásztora meg is halt Kankrényi Matild mint férjezett Maczkó Pálné a hatvanas években. Drozdik Tériké ki szintén Petőfinek és Neiman Károlynak mint tanulóköri volt ideálja férj hez ment Sramko Mihály szűcsmesterhez és pedig az ötvenes években. A hatvanas években halt meg Aszódon. Mindezeket jónak láttam helyre igazításul megírni a lapokban közelebb irt Petőfi aszódi szerelmes leveleiről és együtesen Neiman Károlyról, mint vetélytársról. Némedy Imre. Mikor a medve kij ön a barlangj ából. — Pál fordulásnapi kép. — Személyek: '■ 1 2. ? medve 3. I mosó medve, medvék. Történik egy mármaros megyei őserdőben. (1. medve kint ül a barlangja előtt egy vakand túráson. Mosó medve, 2. 3. medve több medve társaságában jönnek. A medvék nagyobb része trüszköl, köhög és medve cukrot szopogat.) 2. Medve: Bocsánatért esedezünk, hogy Medveségedet csendes magányában háborgatni bátorkodunk. 1. Medve: Mondanám, hogy kerüljetek beljebb, de most Pál fordulás napja lévén, minden medvének idekint a helye. (Medvék leülnek körben a vakandt úr ásókra.) 2. Medve: Épen ebben aV ügyben instálnank magunkat, mert a mai Pál fordulás napja az évezredes medvebölcsészetet megdöntéssel fenyegeti. 1. Medve: Hogy, hogy ? 2. Medve: Mint méltóztatott megjegyezni, Pál-forduláskor minden medve kijön a barlangjából. Ha rossz, zimankos idő van, szél söpri a havat, akkor kint marad, mert tudja, hogy a tél végső mérgét adja ki; de ha szép, napos idő van, visszamegy és a másik oldalára fordul, mert bizonyos, hogy a szép időre még negyven napos tél következik. így hallottam ezt a nagyapámtól, igy hallotta ő ez is a nagyapjától, igy volt ez mindig, mióta medve létezik a világon. (Nagyot trííszszent és elfogja a köhögés. A 3. medve cukrot tesz a szájába.) 3. Medve: Bocsásson meg Medveséged, hogy fiatal létemre a szót én veszem át. Az átkozott, pocsék idő annyira tönkre tett béliünkét, hogy valamennyien köhögünk. (A szónok a köhögéstől nem képes beszélni. Medvék valamennyien köhögnek.) 1. Medve: Folytasd hát te öcsém. 3. Medve: Ősi szokás szerint ma reggel kijöttem a barlangomból. Az idő enyhe volt, nemes tervet, úgy itt is igen sok iparosnak jut kenyér, kereset. És miért ne gondolnánk arra, hogy a villamos világítás kérdése dőljön el hamarább? Tudjuk, hogy százezer forintos beruházásról van szó a vállalkozók részéről, a mely összegnek a fele bizonyosan az épületekbe lesz belefektetve. Hogy pedig százezer korona rövidesen városunkban marad, látható lesz rövidesen. íme, felsoroltunk három oly nagy munkát, a melyeknek nem kell nagy készülődés és segítve lesz a városunk iparososztályának egy jó részén. Hallgassa meg a város kérésünket, járuljon hozzá támogatásával az ipartestület, hogy segítsünk a segitendőkön, városunk szorgalmas, de ma munkanélkiil álló építőiparosain. Petőfi szerelmei. Aszód, jan. 18. A napi és heti lapok közelebb megjelent számaiban Petőfi Sándor aszódi gimnázium tanuló korából való szerelmes kalandjairól és leveleiről Írtak egyet-mást, de kevés alapossággal. Hogy özvegy Moskonyiné született Kankrényi úrnő Aszódon meghalt, ez nem áll, mert Aszódon ez idő szerint ily nevű nő nem lakott s igy meg se halhatott. Honnan lett ez igy megírva és ki irta nem tudom, de nem is keresem, csak azt tudom, a mit erre vonatkozólag leírok, a mit emlékezetemből ki emelek úgy, a mint az már bizony régen volt, de mégis megtörtént. Annyi bizonyos, hogy özvegy Kankrényi úrnőhek volt a harmincas években három leánykája, ezek közül volt Matild a legidősebb, de legszebb is, a kihez Petőfi Sándor (akkor még Petrovich) mint aszódi gimnáziumi tanuló szerelmes leveleket irt. De nem csak neki, Matildnak, hanem Drozdik Terikének is, nekem távol rokonomnak apám ágán. ügy Kankrényi ben akárki más is azt hihetné, hogy ő a rendező s a végén mindenki rendezne és nagy rendetlenség volna), tehát a frakkja jobb karjára egy fehér kendőt kötöttek. így aztán a rendező comme il faut volt, mint a legkiválóbb kaszinói bálban. Azt tudják önök, hogy a rendező már hatalmánál fogva több a többinél, arisztokratikus gavallér, a ki beteg lesz, ha nem tüntetheti ki magát és meghal, semhogy a bálban valami kiváló cselekedetet ne kövessen el. Mit fog tenni ez a rendező az egyenlő emberek báljában? Ahol mindenki egyforma, mindenkinek egyenlő jogai vannak, a hol semmi, de semmi kilátás nincs rá, hogy a karján zsebkendővel járó urat több figyelembe részesítsék, mint a többit? Mondhatom, nagyon gondolkoztam e kérdés fölött. Már a souper elmúlt s benn a teremben ismét táncoltak ... Én kijebb a harmadik fülkében ültem s épen föl akartam jegyezni, hogy „az egyenlő emberek egyesületének bálja valóságos esemény, annyira harmonikus egyetértésben, egyenlő kedvvel és incidens nélkül zajlott le“. E percben azonban a táncteremben a zene elhallgalolt s onnan heves kiáltás és szitkozódás hallatszott ki ilyenformán : — Takarodjék ki! Nem ide való! Piszkos Kitakarodjék, egy-kettő! mert pofon ütöm, kirúgom ! Meglepetten figyeltem. Jó Isten, bizony, itt valami nagy botrány van. Valaki tán a táncközben megcsókolt egy nőt, egy úrnak a feleségét, a menyasszonyát vagy a nővérét, sőt talán rosszabbat tett a nyílt színen, sokkalta rosszabbat, talán tán, nem is merem kimondani . . . hogy ilyen rettenetes botrány keletkezett az egyenlő emberek között. Fölkelek s akkor látom, hogy a fehérkendős rendező maga előtt tol egy embert és még folyton kiáltja : „Kitakarodjék ! Kirúgom! Nem ide való ! Hogy mert idejönni? ! Szemtelenség!“ Egy ember volt, a kit maga előtt tolt, egy fiatal ember, egy suhanc. Aféle kék ócska posztókabát volt rajta, lyukas és rongyos, a lábán csizma és abba belehúzva a szürke, ócska nadrág. A báránybőr sapkáját forgatta a kezében s igen buta arcot vágott, mint a ki nem tudta, miről van szó. Hanem azért csak ment kifelé és igyekezett le a lépcsőn, a hová a rendező még utána kiáltotta! „Takarodjék! Kirúgom !“ A teremben megállóit a bál mig a rendező vissza jött. Aztán körülfogták és tudakolták, hogy mi történt. — Egy rongyos ember ide betolakadott, — mond büszkén — betolakodott és megzavarta a bált, hát kidobtam. Tudják-e, hogy miért dobtam ki? Mert azt hiszem, hogy ez egy álöltözetben megjelenő mágnás volt, a ki az egyenlő emberek jelszava alatt ide bejött, hogy megrontsa a mi mulatságunkat. (Általános zajos éljenzés. A rendezőt ünnepiik és a mulatság kitűnő hangulatban tovább tart.) * Alant pedig a kapuban a rosszul öltözött suhanc magyarázza a házmesternek: Én nem tudom, mit akartak tőlem? Az imént lejött egy cilinderes úr, a téli kabátja a vállára volt vetve, a karján egy fehér kendő volt. Lejött és azt mondta, hogy hozzak neki egy konflist s mikor itt lesz a konflis, menjek föl a bálba s jelentsem neki, hogy itt van a konflis. Fiát elhoztam a konflist, fölkerestem azt az urat a bálban, a hol táncoltak, de meg se mondhattam, hogy itt van a konflis, ő kikergetett, majdnem megvert. Én nem tudom, mit csináljak most a konflissal? . . . — Várj csak itt! — szólott a házmester — majd lejön. A fiú várt is és a rendező pár perc múlva le is jött. Egy forintot adott a fiúnak s egy forintot a konflisnak és elküldte őket . . . S a rendezőt tovább ünnepelték. Mert az ünneplést, akár amúgy, akár igy, megérdemelte, mert habár mesterséges úton, de bebizonyította, hogy az egyenlő emberek bálja nem aféle mulatság, a hová akárki fia betolakodhassék.
