Váci Hirlap, 1901 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1901-07-07 / 27. szám

VÁCI HÍRLAP 3 is behúzzam valami frigiai süvegbe s ne szól­jak az őszinte elismerés szavaival azon ara­nyos kis társasághoz, mely egy Bouquet musi­calt alkotva, virágkelyhekből szórta felénk hanggyöngyeit, . . . egy év szorgalmának édes gyümölcsét. . A Rosen und Veilchen, Rózsatövis, Harang­virág, Tendre fleur játszói mellé soroljuk a a genre közelebbi-távolabbi rokonságánál fogva az Espiegleries (Roller Teréz), Feen-Märchen (lntzédy Emma), A zöld tónál, Petit chaperon rouge, Maddeiena, Les Sylphes, Gr. Polka di Bravoura, Köszöntés, Impromptu Valse, Galopp és A csalogány búcsúja czimű darabok játszóit is s nekik dicséretet mondva, köszönetünket fejezzük ki azon percekért, melyekkel önkép­zésük, haladásuk beszámoló estéjén megörven­deztettek. Engedjék meg — hiszen csak buzdításul akar szolgálni, — hogy felemlítsem a hallha­tatlan Schumann Róbertnek a játékra vonat­kozó aforizmáját. Őszinte elismerés illeti a zeneiskola azon növendékeit is, kik hegedűjátékukkal mutatták be ügyességüket úgy a magán, mint az utolsó szám gyanánt előadott összjátékban. Mayer Lujza első föllépte bizonyára záloga oly szép jövőnek, melyben csalódni nem, de remélni annál inkább akarunk. Dobó Katinkának szolgáljon (már nem első) elismerésképen azon igaz, szívből fakadt, zajos tetszés-nyilvánitásnak felemlitése, melyet nem az illendőség, vagy hagyományos szokás ha­talma, hanem az érdem általános, egyhangú elismerése idézett elő. Lencsó Mariskát szándékosan hagytuk utol­jára ; az ő képzettségéről való megemlékezés legyen koszorú, melyet dicsőség borostyánja­ként azon érdemeseknek nyújtunk, kiknek személyében a zeneiskola él és virágzik, kiknek működése az eszményi szépet, a legszebb múzsát szolgálja. Van-e fölségesebb dolog, mint lelkesedni, odaadással fáradozni azért, a mi nem anyag, a mi kincset, bért nem igér, a mi eszményi, földön túli ? . . . Die Musik reizt Nachtigalle zum . . . * A programot tánc követte, mely kora haj - nalban ért véget. Jelenvoltak : Asszonyok: Baintner Ernőné, özv. Beck Já­­nosné, Beck Gyuláné, Brenner Mártonná, özv. Dobó Istvánná, özv. Donovitzné, Donovitz Vil­­mosné, Drágffy Sándorné, Fédor Sándorné, Franyó Istvánná, Gottschall Istvánná, Haidfeld Alajosné, Hanusz Béláné, Hufnagel Imréné, Imrey Imréné, Kacskovics Jenőné, Korpás Pálné, Korpás Józsefné, özv. Könczöl Józsefné, Kuharik Ferencné, Lencsó Ferencné, Ludá­­nyi Isvánné, Max Józsefné, Máté Józsefné, Meiszner Jánosné, Meiszner Rudolfné, Monsz­­part Jánosné, özv. Nagy Józsefné, özv. Rostetter Keresztélyné, Roller Árminná, R. Tarcsay Mariska, Schmidt Ferencné, Schwanfelder Józsefné, Siráky Lajosné, özv. Szadovszky Lajosné, özv. Szilassy Ernőné, Szundy Gáborné, Tóth Lajosné, Török Endréné, Ulrich Károlyné, Ursziny Arnoldné, Velzer Kálmánná, Vermes Adolfné, Walla Lászlcné, Wingler Károlyné, özv.Zalánffy Károlyné, özv.ZsarnóczayLászlóné. Leányok: Benkert Ilona, Beck Irma. Bolczek Aranka, Brenner Rózsika, Ádám Emma, Dobó Katinka, Fédor Irén, Gábriell Izóra (Duna- Szerdahely), Gottschall Jolán, Haidfeld Erzsé­bet, Hufnagel Irén, Pistike és Valika, Hlava­­csek Erzsébet és Teréz, lntzédy Emma, Ilona, Irma és Nelli, Kacskovics Eszti és Ilona, Kor­pás Gizella, Kuharik Erzsébet, Lechner Irma, Lencsó Beáta és Mariska, Ludányi Etel és Verona, Mátai Irma, Máté Anna és Ilona, Meiszner Nelli, Nagy Berta, Roller Teréz és Fanny, Rostetter Regina, Scheldt Józsa, Siráky Erzsébet, Szilassy Mártha, Szundy Irén, Tóth Ilona, Török Leona, Udvardy Erzsébet, Udvardy Margit és Róza, Vermes Marianna, Velzer vélből készítenek. A sültek közt szerepel a fa­tányéros, a pipesült, a berbécstokány, a gyen­gébb gyomruak részére pedig a tárkonyos becsinált. Tésztát is kapunk, például leble­­pényt, laska pánkot vagy kürtös kalácsot. Ha aztán az ismeretlen eletbe belévásik az ember foga, gyengédeden biztatják : szeresse! Neve­zetes, hogy a kenyér ára három krajcár, de csak a közkenyéré, a mit azzal indokolnak, hogy máié és pityókával van keverve. A paprika ismeretlen egész Erdélyben, a vendéglők asz­talán só és borstartó van. De a borsos to­­kányra is lehet ám inni! Hoz a pincér fél liter küküllőmenti Leánykát s egy üveg kászoni vizet tesz le mellé, a miért nem kell fizetni. Különös egy viz ez ! Olyan az ize, mint a fo­togéné, petróleumé, mert sok a kátrányos alkatrésze a szilárd anyagok között. A borral aztán fehér csapadékot képez s tej gyanánt ihatja a gyomorbajos, csak győzze sürüzni a kicsiny pohár tartalmát! Kérünk végül egy bőrszivarat vagy pedig papirszivarra gyújtunk s mindezek tetejébe megiszunk egy pohárka fenyővizet (borovicskát), mig a megmaradt Leánykát felduvasztjuk a kukra (feltesszük a polcra) s azután szétnézünk a fehérnépek közt. A női nemet — épugy mint a férfiakat is — zömök termet, szép növés, erőteljesség, barna arcszin, erős metszésű arc-él, hajlított orr s a szem tüzes tekintete jellemzi. Szépsé­gük elragadó. Nagyon sok szegénysorsu székely leány találta szerencséjét Moldovában, Oláh­­vagy Oroszországban, a honnan gazdag bojár vagy tekintélyes orosz ezredes nejeként került vissza rokoni látogatásra. Ruházatuk egyszerű; csupán az inget (és pedig a nyaknál és karokon) varrják ki dísze­sebbre. A mi székelyünk is bejár Moldvába, be­megy Oláhországba. — mig Magyarország külföld neki, oda kimegy. Sőt már a másik vármegye területe is küső-ország, a külföld pedig idegen ország. S ezt nem lehet csodálni. Kicsiny hazája nem ad neki kenyeret és nagy az isten áldása rajta. Az erdőség az állam vagy közbirtokosságé, neki csak a sovány le­geltetés marad. Hanem azért ha idegen or­szágba is jut, hü fia marad hazájának, hon­polgárságát nem adja föl, gyermekeit otthon magyaroknak nevelteti s a legjobb sora legyen bár, hazavágyik szülőföldjére. S a mint nem szerz, meg a külország állampolgári jogait es nem szereti annak népét, még kevésbbé sze­reti otthon az idegent az ő bércei között. Kü­lönösen az oláh az, a kiről úgy beszél, mint legnagyobb ellenségéről. Egy öreg székely a ki világéletében nem látott eleven oláht, azt mondja egyszer : Vén ember vagyok már is­­tálom, de hogyha háborúra kerülne a sor, még agyonütnék öt oláht! Egyébként engem is csak jött-mentnek tekintettek. Székely szülte a magyart, mondogatták. Te csak magyaror­szági vagy, mi vagyunk az igaz magyarok : eleink foglalták el ezt az országot! Szóval bi­­' zalmatlanul fogadtak, mikor aztán idők foly- i tán jobban megismertek, befogadtak szivük ' szeretetébe, sőt megsajnálták, hogy elhagyom Irén és Gizella, Wingler Dóra, Zalánffy Gizella, Zelenka Amália, Zofáhl Erzsébet, Julia és Margit, Zsarnóczay Ilona. Florestan Eusebius. Helyi és vidéki hírek. Aratáskor. Megpendül a kasza, sarló, Fogy a vetés, nő a tarló, Sárgálik a kereszt rajta, Hálát mond a gazda ajka, Hálát mond, hogy sok munkáját, Verejtéke sok hullását: Aranykalász, acél-buza, Izten-áldás koszoruzza. Kasza, sarló-pendüléssel E hazában szerte széjjel: Vajha mindenek szivébe Édes öröm költöznék be! Vajha a gond, remény árnya Minden házról tova szállna, Ne maradna sehol kétség, S dugába dőlt szép reménység! Ezt a hazát, ezt a népet, Kit a balsors annyit tépett: A jó Isten két kezével Áldja meg oh, bő terméssel! Lampérth Géza. — Mai tárcánk. Az elmúlt hétfőn az Egyetértésben, mely ismert arról, hogy közle­ményeit, tárcáit jól megválogatja, olvastunk egy tárcacikket, melynek szerzője dr. Tragor Ignác, a takarékpénztárunk rokonszenves igaz­gatója. A székelyekről irt s mi felhasználjuk az alkalmat, hogy olvasóinknak is bemutassuk a szép xis munkát. Lapunk terjedelme nem engedi, hogy teljes egészében is közöljük, de igy is fogalmat szerezhetnek arról olvasóink, hogy dr. Tragor nagyon jól ismeri a széke­őket. Sohase látunk mi már téged többé ! Nem jösz te el még egyszer Gsikba! Megígértem s egy év múltán felkerestem őket. Mikor már búcsúztam, betévedt az asztal­­társaságba egy oláh biró is, hogy alkalmi ko­csit keressen. Leült közibénk s velünk poha­­razott. Gyönyörű pohárköszöntőt is mondott, a melynek az volt a veleje: Kossuth Lajos nem csupán a tietek, magyaroké, hanem a mienk, oláhoké is, mert minket ép úgy föl­szabadított a jobbágyság alól. Éljen az ő szel­leme ! Kimondhatatlanul jól esett ezt egy nem­­zeiiségi férfiú ajkáról hallanom s ennek da­cára mi történik? Feláll egy ügyvéd és dik­­ciózni kezd: Évszázadok tapasztalatai megta­nítottak arra, hogy ne higyjünk az oláhoknak addig, a mig meleg; 4S-ban leégették falvain­­kat, kardélre hányták gyermekeinket, lemészá­rolták asszonyainkat. Sok tószt folyt még, az én csekély szemé­lyemre is több ízben ürítették a poharat. Majd E. ügyvédjelölt áll szólásra s a beszédének nagy nemzetiségi feneket kerít, örültem neki, hogy végre a nemzetiségi férfiak valamelyikére kerül a sor s mégis hova lyukadt ki a do­log,? . . . Noha nem ennek a bérces kis ha­zának a szülötte, mégis jó hazafi ! . . . Ez az aposztrofált hazafi én voltem és meglepe­tésemben majd hanyatt dűltem. Pedig nem is olyan nevetséges a hazafiui érzelemnek ez az elismerése, ha figyelembe vesszük, hogy a szé­kely az ő tulajdon vérét is oláhnak tartja, ha — görög-katolikus. j

Next

/
Oldalképek
Tartalom