Váci Hirlap, 1901 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1901-05-26 / 21. szám
Tizenötödik évfolyam. 40ZCUM I VÁC I 21. szám. Vác, 1901. évi május 26. & VÁCI HÍRLAP Előfizetési árak: Egész évre...........................12 korona. | Negyedévre.............................3 korona, j Egyes szám ára .... 24 fillér. Megjelen minden vasárnap. VÁG ÉS VIDÉKÉNEK HETILAPJA. Kiadótulajdonos: Felelős szerkesztő: Dercsényi Dezső. Kovách Ernő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VÁC, Géza király-tér 3. szám. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Nyilt-tér sora 60 fillér. Pünkösdre. Vác, máj. 24. Eljöttél, legragyogóbb örömünnepe annak a hitnek, mely megmenti a világot a haláltól. Leszállasz Szentlélek a tavasz kéjes bódulatában megifjodolt földre és a hétköznapok sivár ,küzködésében elfásult lelkek megérzik, hogy : Te vagy ! és lenni fogsz mindig, a mig tavasz lesz. Széjjel áradsz, Szent lélek, a templomokban, az utcákon, az erdőn és mezőn, a pincelakásokban és a szivekben. Ujjongás fogad mindenütt, mert te hozod az igazi tavaszt, a gyönyörködtetőt, a vigasztalót, a reményt fakasztót. Tied a világ, Szentlélek, de különösen a tied Pünkösd napján, valamint te az egész világé vagy. — S eljövének a tüzes nyelvek az égből az apostoloknak s ők tüzes nyelvekkel beszélőnek a népnek és a nép megérté az apostolokat, mert tüzes volt az ő nyelvük. Az igék, melyeket hirdetések, igazak valának s ezért hirdetőnek s ezért melegséget hozának oda, a hol hideg volt már nagyon régen : a nép szivébe. S azóta nincsen hideg. Olthatatlan lánggal ég azoknak a tanoknak a hite, melyeket a tüzes nyelvek által tizenkét férfiú hirdetett. Jöttek uj apostolok, jöttek uj tanok, százával, ezrével, de a tan, melyeket tüzes nyelvekkel hirdettek az ősöknek, a tan világítja be a tévelygő utódok útját most is. Mert az volt a legszebb, a legjobb, a legigazabb. Soha még nem tévelygett az emberiség oly nagyon, mint most. — Soha még annyi és különféle utakon nem kerestünk testi és lelki boldogulást, mint most. Soha oly gyökeres igazságokat nem tanultunk, mint a minőkre most tanít bennünket az élet és soha ennyi hazugsággal nem ámítottuk magunkat. Tévelygünk, — de hála neked Szentlélek ! — el nem tévedünk. Nincs az az ember, még ha bűnös is, ha nyomorult is kinek életében ne ülne az a nagy j óra, mikor az égi hatalom segítségével vissza ne térne az útra, melyen a Szentlélek tanait követni lehet. Eljön és üt az az óra, még ha a halálos ágyon is. Mert hisz nincs még akkor későn, arra tanitoltál bennünket Szentlélek, hogy ha megszűnik a zaklatott szív dobogása, uj élet kezdődik, a pihenésé, a tisztaságé. Hála, hála neked ezért a tanításért Szentlélek . . . ó, milyen jól ismerted te a gyámoltalanságunkat és rettegésünket, hogy nekünk adtad a. Túlvilág birodalmát ! . . . Vájjon : mi lett volna velünk a nélkül ? Tán elpusztultunk volna. Tán okosabbakká, hatalmasabbakká lettünk volna. De boldogok soha-soba nem lettünk volna. Tévelygünk, de el nem tévedünk. Velünk a Szentlélek. És ezért ne féltsétek a világot ti gyászos próféták és ti, a kor romlott erkölcsei felett sopánkodó öregek. A fejlődés is, a bomlás is : törvény. A természet törvényének alávetjük magunkat és betartjuk, mert másképpen jv, m ® As Két év után. Mire a rózsa még kétszer lefonnyad, A sok, sok dalból mond édes, mi lesz ? A gerlebúgás bús sirámba olvad; Álom, rajongás, csók, minden kivesz. Egyszer találkozunk az erdő szélen Sárgult ajakkal, törve, hidegen — Lábunk alatt az erdő holt avarja Es lassú zsongás száll a levelen. Valami fájó, bús, nehéz rajongás Szivünket mintha elszoritaná; És mintha sápadt, bomló ifjúságunk Végső búcsúját sírva mondaná. Msgzörren a lehulló korhadott ág, S álmából lelkünk félve fölijed . . . Oh miért találkozónk ily elhagyottan, 'Mikor már minden haldokló, beteg. Klauz János. \ A csókról. — Levél »«iagá«-nak. — j — A Váci Hírlap eredeti tárcája. — EnJékszik-e még arra, édes, mikor nem régiben az árnyas platánok alatt kettecskén haladva, megcsókoltam lopva a kezét? Igen, azt a pehelyszerű bársonyos valamit, melynek üde rózsás színétől szinte kábul az ember s puha tapintására zsongani kezd a vér. Azt mondta akkor: szemtelen ! — és duzzogva, majdnem felháborodással akart menekülni előlem, de valami hozzám fűzte, a mit nálam felejteni nem akart. Azt mondta akkor a vére első lázadásban, hogy szemtelen, pedig talán, ha később rágondolt volna erre, a hátam megett azt mondta volna: szamár! És valóban az is lettem volna, ha nem élek azzal a szabadsággal, melyet bár, — megvallom — elég szemtelenül ép a legszebb pillanatban használtam fel és foglaltam el magamnak. Maga akkor, édes tudta Isten hogyan, de azt kérdezte tőlem, hogy a csók a szív vagy a lélek forrósága-e? Abban a pillanatban nem tudtam reá felelni, mert egy kissé furcsa volt a kérdés, az után a csupa bájjal s az indignáció édes hangján kiejtett szó után : szemtelen. Furcsának találtam ép a maga ajkáról ezt a merész kérdést, melylyel -- talán meg sem gondolva — csak nagyobb szabadságát adta a „szemtelenség“-nek reám nézve. Vagy lehet, hogy zavarba akart hozni vele, pedig elhiheti, hogy minden furcsasága dacára is minden zavar nélkül leheltem kezére azt a másik csókot, melyet szépen, szó nélkül hagyott maga is. Akkor még nem tudtam megadni a feleletet. Most azonban felelek rá. Lehet, sőt gondolom is, hogy nem mondok sok újat velők, de hisz 1 elvégre is csak a kötelesség és udvariasság ! vezetik toliamat. Nos hát én azt mondom magának, édes hogy a csók a lélek forrósága. A léleké és nem a szívé. Igaz ugyan, hogy mielőtt a csók megszületik, a szívnek igen sok és nagy fájdalmai vannak, de a csók a lélek igaz, nagy gyönyörűségének megnyilatkozása, a lélek mélységes örömének kitörő forrósága. A szív csak fájni, sajogni tud, a szív fájdalmában meg is hal, de a lélek örül és gyönyörködik mindeneken és mondják, hogy örökké is él. Fájdalmában senki nem csókolta meg a másikat s ha talán összeért is az ajkuk és érezték is egymásnak forró lehelletét, az nem volt csók, az a fájj dalomnak könnye, a sajgó szívnek vergődő tehetetlen pihegése volt. A csók az öröm kitörő sugara, meleg szeretetnek fenséges tisztitó tüze, a léleknek, az öröm- és gyönyörűségben boldog léleknek forró epedése, édes vágyódásának mélységes kifejezője. Innen van az, hogy a csókra édes zsibbadtság fogja el a lelket, innen van az, hogy réz-Ferencz-József keserűviz az egyedül elismert kellemes izű természetes hashajtószer.
