Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-09 / 49. szám

VÁCI HÍRLAP erők nem húznak szét, csak szét van­nak, nem néznek farkasszemet, mert egyátalán nem is pislantanak egymásra mindenki egynek él: úri magának és nincs, aki mindenkinek élne. A hány szál annyifelé hullik, a hány szív annyifelé érez. Nincs tömörülés, nem lobog zászló, a mi alá sorakozni kell, nem látni ösz­­szességet, csak egyént és nem látni nem­hogy egységet, de még csak csoport­alakulást sem. Mindenki zavarhatatlan flegmával, sőt bűnös indolenciával ballag a maga utján és él befelé és fújj a világra és magától is! Ez a nemzet képe és ilyen a városok fotográfiája is. Erre milelénk egycseppet sem külömb. Nincs egyetlen egyesületünk, sem a közjótékony­ságiakat ide nem értve, mely kihatna falain kivül: a legtöbb még belül se. Nincs semmi mozgalom, a miben csak meg is moccanna ez a város, nem höm­pölyögnek eszmék, nem vezetnek gon­dolatok, nem teremtenek, sőt mégcsak nem is változnak se elvek, se akaratok. Mindenki tapos nyomokat az ősidőkből. A városi ügyek Hekuba, a társadalmi jelenségek senkifiai, az iparpártolás: papirevés, a kultúra: hamupüpőke, a művészet: Hófehérke, ki az indolencia mérgén evődik halálra. Nálunk nincsenek események — mert azokat teremteni kell — csak hírek vannak, mert azok maguktól potyognak. Rendre ki lehetne vetni minden egyesület nevét és min­­deniknél egy a facit: aiszik és úgy hor­­tyog, hogy nem hallja a világot! Nincs egyetlen árva ötlet sem a minek csak egy is lenne az apja, de még csak nö­velője, nevelője sem! Nem is esnek öt­1 hátuk megett szalma fedelű paraszt házak vol­tak, melyek ha meggyulladnak, a védőknek ott maradásuk nem lehetett volna. K.-Szt.-Miklóstól Réthát felé volt egy pajta gazdászati célból körül árkolva, melynek árkai szintén kijavíttattak. Itt volt két század székely és két század honvéd két ágyúval. Magam a szt.-miklósi barakk-kaszárnya előtt álltam a vezényletem alatt levő két század honvéddel, egy hat fontos sugár és egy hét fontos rétágyuval egy kis sáncban. Tovább Uj-Arad alatt volt megint egy hasonló kis háromszegletű hátul nyitott sánc hasonló erővel. Uj-Aradból Temesvárra vezető országút el­volt torlaszolva, honvédekkel és két ágyúval megrakva, az uj-aradi temető szintén megvolt rakva védelmi csapatokkal és kél ágyúval. Zsigmondházán voltak a békési önkétesek két ágyúval egy torlasz megett a várbeliek ki­ütése ellen. A csalai erdő mellett a hídfőnél is voltak csapatok három ágyúval, mely azonban össze­köttetésben a többivel nem lévén, a netaláni visszavonulásunkat oda az ellenség elzárhatta. Mikalakára volt az 58-ik és Ó-Aradra a 29-ik zászlóalj rendelve. Ez által az erőnk úgy szét volt szórva, hogy egy megtámadott pontot, ha az ellenség be­vette, a többiek annak segítségére nem lehet­tek és igy szétforgácsolt erővel, magukon segí­teni nem tudván, azoknak is meghátrálni kel­lett a nélkül, hogy csataba is jöhettek volna. Az ellenség ereje mind ágyúban, mind érti­letek errefelé. Az ifjúság nem lát lobogn semmit, a miért törtetnie kellene, kisor­vad minden tartalma, ellaposodik min­den lendület, hamuvá válik minden kerülete és van remény hogy azzá a szánalmas figurává satnyul: a mit pesti ficsúrnak kereszteltek el. Léha a nevelet­lenségig, romlott a kétségbeesésig, cinikus és perfid — de jó, hogy a magyar szótár itt szegény! — a lehetetlenségig, mert csupa kávéházi nézet, véges végig kalá­­ber — vicc! A most meginduló egyesülés csepegtet belénk egy makulányi reményt, hogy lesz még erre más nóta is! A megpendilők komoly jelszókkal lépnek fel és a szavak­ból talán kijegecedik majd a jel, mely­ben a jobb ügy egy jobb jövővel győzni fog. Ha a kereskedő ifjúság találkozni fog nem csak azért, hogy legyen egy hely, a hol kárlyázhassék, hanem a hol eszmékkel is cserélni és tisztázni fog, a hol lelkét szépíteni, szivét nemesíteni és tudását gyarapítani van alkalma és acélos akarataikkor megérdemli az egye­sülés, hogy örvendve köszöntsük. Kell, hogy az az egyesület a tagok érdekében teendő minden lépésnek bölcsője és szikla­­vára legyen, nem pedig olyan puha ke­­veretek, melyeken a mostaniak szuszog­nak — és még csak nem is álmodnak. Kell, hogy nyílt sisakkal, vértezetten lép­jen sorampóba mindeneit a mi hozzá közel áll és maga hivja és kényszerítse bajnoki tornába mindazt, a mi vele szem­ben van. Az eszmék, az elvek csatájára, melynek nincs halottja, csak megtérítettje. A maga kebelében ne ismerje az egyéni különbségeknek még csak parányát sem, berben gyengébb volt, de legalább összponto­sított erővel s 18 ágyú tüzelésével K.-Szt.­­Miklósra vetette magát, a hol épen a harcolni nem akaró székelyek és az osztrák cseh tüzé­reink voltak : igy azután könnyű volt ezeket, már már a feles számú ágyúik tüzelésével is visszaszorítani s ezáltal felbolygatni az egész vonalon levő véderőinket. Azonban lássuk a csata lefolyását. Uj-aradi csata. December 13. A fentebbi leírás szerint már reggel állásain­kat elfoglaltuk. Az idő tiszta, hideg volt és nagyon csípős szél fújt, melynél fogva, hogy igy embereim a tétlenségben agyon ne fázzanak, ásókat és kapákat hozattam ki Uj-Aradról és a száza­dommal a kemény fagyos földben sáncot ásattam egész napon át, úgy, hogy már estére olyan nagy volt az, hogy egész századdal abba húzódtunk meg a jeges szél ellen, másképen a hideg csípős szélben nem tudtunk volna hova lenni. Nyomorúságos egy állapot volt ez mindnyá­junkra, de fiatal honvédeim csupa tréfa és élccel kihúzták ásva és kapálva az egész napot. Három oláh honvéd is volt a századomnál: Muntyán Miklós és Trailla Jorgován már ki­szolgált régi katonák és Rozalin Tódor ügye­­fogott paraszt, kik a 20 forint pengő fogadó pénzért, a mi akkor sok pénz volt, különösen egy szegény oláh parasztnak, beállottak önként honvédeknek. ne tudódjanak egymás közötl az erők, mert abból a feszült kőből romboló tü­zek szikrája pattan ki, hanem hevítsék egymást, mert igy szent láng élesztődik. Tűz, mely melegít, tűz, mely világit. Me­legíti a sziveket egymás iránt, rávilágít a ferdeségekre, eloszlatja a félreértéseket és együtt tart, együtt mozgat mindent, a mi egybe tartozik. így talán majd las­sacskán mégis csak kidomborodnak a vonások, melyekből egy igazi társadalom képe áll! Mert ma még az odaadásig ra­jongó barátaink, sőt még a legszilajabb elleneink sem foghatják ránk, hogy ilyes­mink van. Nincs más, csak egyetlen massza, a minek a sejtjei csak annyira hatnak egymásra, a mennyire az együtt­élés kötelez. Az asszimiláció hiú ábránd,, sőt még némi kapocs is csak ma még tisztára észficam! Akad egy két kas, a miben egybegyűl a raj, de ezek tényke­dése: nulla, kihatása, még csak nem is újpesti, mert a mi nincs, annak még kétes értéke se lehet. A kasban nincs méz, még lép se akad, talán az újban teremnek majd a gondos kezek, munkás erők. Olyanok kellenek! Tanszik Sándor. Közgyűlés a sötétben. Vác, dec. 5. Hogyan lenne, mint lenne, ha inég tiz kép­viselővel több jő össze a közgyűlési teremben, mint a hányán múlt vasárnapon együtt voltak ? Pedig csak hatvannyolcán érdeklődtek a hosz­­szú tárgysorozat iránt, ezek mindnyájának sem került hely az agyonfütött teremben. Valószí­nűleg, ha a nyolcvan városatya kerül majd egyszerre össze,a polgármester szobájában Kurdi Bálint vezetése alatt a kisebbik rész fog ülé­sezni. Az én pajkos honvédeim ezen a napon ezek­kel szerettek hancuzni és fagyos föld görön­gyökkel ezeket dobálni, a mit a két első volt katona keményen viszonozta is, de a szegény Rozalinnal tettek mindent. Ezen kivül még eszembe jutott és a közeli házakból kihordattam vagy ötven paraszt szeke­ret és azokat egymáshoz csatolva, belőlük a sáncon túl egy védvonalat húztam az uj-aradi kertekig, melyek a gyalogságnak azok megett jó védelmi tárgyat nyújtottak. így töltöttem én el e napot munkaközben, mert az ellenség e napon nem mutatkozott sehonnan. December 11. Egy kínos éjszakát a hideg szeles időben eltöltvén, felvirradtunk végre a csata napjára. Már reggel egy ágyú szó jelezte az ellenség közeledtét. Nemsokára erre a földeken Kis­faludtól Réthátfelé egy fekete vonalt láttunk húzódni, a mint az ellenség ellenünkben állást foglalt. Ez időben a mi lengyel csapatunkból 18 ember lovas uhlánusokká szerveztettek, az elfogott osztrák uhlánusok ruháiba öltöztetve, a lándzsáikon veres - fehér lobogóval gróf Poninszky lengyel kapitány alatt nagy bátran előre vágtattak az ellenség felé kémszemlére és egyszersmint tüntetni is az ő uhlánusaik ellenében. Lovasságunk ekkor ezeken kivül csak egy század debreceni önkéntes volt, egyéb semmi. (Folytatása következik.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom